A titkok háza

Ivelisse’s Pov

A tükör előtt álltam és az utolsó simításokat végeztem a ruhámon. Elérkezett a szombat és már csak másfél óra választott el attól, hogy a tervem sikeres legyen. Pusztán másfél óra és megtudhattam mi is zajlik Nathanieléknél. Ambernek azt hazudtam, hogy stílus váltásra van szükségem, így, hogy híres lettem és hogy mindig is irigyeltem, hogy fiatal kora ellenére, ennyire tehetséges a ruhák választásában. Ki gondolta volna, hogy valóban elhiszi. Azt is elhitte, hogy kicsit másolni akarok a stílusából, hogy jobban elviseljem a kamerák kereszttüzét – bár ebben egy minimális igazság akadt – és szerencsémre emiatt nem is kellett sokat magyarázkodnom, hogy miért is akarok ott aludni. Mégis az egésznek nagyon mély oka volt.

A telefonomra pillantottam, majd megnyitottam a messengert. Utoljára szerdán kaptam egy üzenetet Lilly-Rose-tól még mielőtt a fejéhez vágtam volna azt… Azt az egy mondatot ami miatt még mindig sírhatnékom támadt. Azóta egyikük sem keresett. A suliban is inkább elkezdtek kerülni, kék hajú barátnőmet pedig csütörtökön és pénteken már nem is láttam. Talán így volt a jobb. Nem tudtam volna a szemébe nézni azok után, amit mondtam. Undorodtam magamtól és szerintem Ő is tőlem. Az is meglepett, hogy utána nem tiltott le egyáltalán… ahogy a többiek sem.

Visszanyeltem a könnyeimet, majd sóhajtottam. Én basztam el, magamra kellett vetnem és vállalnom a felelősséget. Lezártam a telefonom, majd egy utolsó simítást végeztem a ruhámon, ezután pedig felkaptam a táskámat és elindultam lefelé a lépcsőn. A szüleim dolgoztak, de nem is bántam, mert nekik sem mertem bevallani mi is történt. Nem erre neveltek és biztos elszégyellték volna Ők is magukat, ha tudják, hogy miket is mondtam és tettem, főleg Lilly-Rose-al. Ha pedig megtudták volna a tervem még a szobámba is zártak volna. Ám én olyan határozott voltam, hogy biztos kimásztam volna az ablakon. A jó ügy érdekében cselekedtem, még ha rosszul is.

*Visszaemlékezés*

Óvatosan gomboltam be a felsőmet és igazítottam meg, hogy egyenesen álljon. Anyámék mindig arra tanítottak, hogy elegánsnak kell kinéznem és egy picit büszkének, az ad nekem is egy kis önbizalmat és az emberek sem fognak annyira lenézni. Miután felhúztam a mellényem is, lassan átvonultam a terembe a többiekhez. Nathaniel még nem öltözött át, ahogyan Amber sem. Én, Melody és Castiel viszont már az egyenruhában vártuk a kezdést. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, amiért én voltam egyedül másik osztályból, de szerencsémre a két DÖK-ös társammal jó kapcsolatot ápoltam. Mondjuk tény, nem én voltam Melody szíve csücske, de jobban elbeszélgettem vele, mint mondjuk Amberrel.

Mivel késésben voltunk, csak átvettük a pultot Mirsyéktől, a két öltözésre váró személyt pedig kint vártuk. A sátán hamar megjelent, nyilvánvalóan Castiel miatt, próbálta neki tenni a szépet, hiába tudta, hogy Lilly-Rose barátja. Undorodtam tőle, de nem volt mit tenni, vele osztottak egy csapatba így el kellett viselnem. Szinte én éreztem rosszul magam attól, hogy nem volt képes rendesen összegombolni a felsőjét és a melleit a világ szeme elé tárta. Nekem volt kellemetlen, hogy ez Őt egyáltalán nem zavarta. Mondjuk majdnem hangosan felröhögtem, amikor illegette magát Castielnek, a fiú meg begombolta a maradék pár gombot, hogy ne villantson. Hát, biztos nem erre számított.

A zsebemhez nyúltam és a telefonom próbáltam kitapintani, de majdnem megállt bennem az ütő, amikor éreztem, hogy nincs nálam. Elkezdtem nézelődni, hogy letettem-e valahova, vagy elejtettem, de egyszerűen csak eltűnt. Ijedten siettem vissza a terembe, ahol a cuccaink voltak, hogy legalább annyiban megnyugodjak, hogy a táskámban vagy a felsőmben hagytam, de hiába tapogattam körbe, ott sem volt. Nyeltem egyet és az öltözőnkhöz léptem, majd bekopogtam, mivel Nath még nem tartózkodott kint, gondoltam bent van. Ha mást nem, legalább szól, hogy amúgy ott hagytam, ne féljek.

– Nathaniel? – kopogtam be. – Bent vagy?

Nem jött válasz, mire összeszűkítettem a szemöldököm. A pultnál nem állt. A teremben nem volt, de elvileg az öltözőben sem. Kiment volna a mosdóba? Hallgatóztam és kopogtam megint, kicsit erősebben, de ezúttal sem érkezett válasz. Mit volt mit tenni, kinyitottam az ajtót és beléptem… El sem tudtam képzelni, hogy mekkora hibát követtem el ezzel.

Nathaniel bent állt, nekem háttal. Alapból is kínos szituáció lett volna, de éreztem ahogy elsápadok, amint végig néztem az említett testtájon. Kék és zöld foltok, a lapockáitól egészen a derekáig. Mintha egy verekedésből szabadult volna, ráadásul még félhomályban, a távolból is elég frissnek tűntek. A szívem hevesen kezdett verni és szaporábban vettem a levegőt, miközben az említett elfordult, és magára kapta a kabátját, de én előttem még ekkor is a háta látványa volt. Mégis mi történt vele?

– Mit keresel itt?! – szólt rám ingerülten, mire összerezzentem.

– Én… én kopogtam, de… - dadogtam és ingattam a fejem. – A hátad?

– Shh… - csitított és elém lépett, majd a vállaimra tette a kezét. – Semmi baj, csak leestem a lépcsőn… Nyugalom…

– De… de… - dadogtam és éreztem, ahogy a szemeim megtelnek könnyekkel, mire a fiú magához ölelt.

– Semmi baj… Semmi baj, tényleg. Felejtsd el az egészet, béna voltam, ennyi – simogatta a hajam és próbált vigasztalni.

– De ez… ez túl durva – reszkettem, mire Nath picit eltolt, hogy a szemeimbe nézhessen, de elkaptam a tekintetem.

– Ivelisse, nézz rám!

Egy kis időbe telt, mire összeszedtem magam és felnéztem rá. Picit homályos volt az arca a visszanyelt könnyeim miatt, de még így is átláttam a komoly, arany színű tekintetét.

– Amit láttál, felejtsd el és ne mondd el senkinek! Érted?

Nem feleltem, csak egy picit biccentettem. Nathaniel a mellkasába ölelt és halkan hüppögni kezdtem. Ez durvább volt, mint egy szimpla esés, ráadásul a végén az a mondat… Hogy felejtsem el… hogy ne mondjam el senkinek… Lehet túl sok könyvet olvastam és filmet néztem, de… úgy éreztem, hogy ez hazugság és hogy próbál más belátásra téríteni. Próbálja terelni a figyelmem valamiről. Mondjuk a gondolatról, hogy bántalmazzák…

*Visszaemlékezés vége*

Észre sem vettem, hogy meg is érkeztem a házhoz. A buszmegálló szinte közvetlen előtte volt, bár meg kell valljam, a közlekedés elég kényes pontja volt, hisz majd egy órát álltunk a dugóban. Még szerencse, hogy hamarabb elindultam, különben biztos elkéstem volna. Így is öt után érkeztem meg és becsengettem. Szívem hevesebben kezdett verni és éreztem, ahogy izzad a tenyerem. Próbáltam nyugtatni magam, hisz tudtam, innen már nincs visszaút. Hamarosan nyílt a kapu és a döbbent Nathaniellel találtam szemben magam.

– Ivelisse? – pislogott. – Te meg…?

– Hozzám jött! – jelent meg mögötte Amber, majd karon ragadott és behúzott. – Késtél!

– Nem túl jó a tömegközlekedés – vontam vállat.

– Jaj, tényleg, te azzal jöttél – nevetett gúnyosan.

Az ajkamba haraptam és próbáltam nem grimaszolni. Tudtam, hogy Őt és Nathanielt szinte mindig limuzin szállítja, mert Ők megtehették. Mi sem panaszkodhattuk, tehetősebb családból származtam, szüleim mindketten jól kerestek, de azért Amberékhez képest szegénynek számítottunk. Ennek ellenére szüleim igyekeztek normális körülmények között nevelni, hogy ne legyek elkényeztetett és ha velük történik valami vagy a pénzünkkel, akkor se legyek teljesen életképtelen. Valószínűleg a Parker szülők is próbáltak valami hasonlót, mert Nathaniel rendes és segítő kész volt, ám a második gyerekre, Amberre már biztos nem volt ennyi idejük és ezért kapott mindent a segge alá. Bár ki tudja.

Amikor beléptem a házba, akkor finom görögdinnye illat áradt mindenfelé. A nappali hatalmas volt, külön cipőtartóval a család összes tagjának és ha jól láttam a fogasok is hasonlóan voltak alakítva. Cipőmet Amber tartójára tehettem, megkaptam az engedélyt, és egy puha, rózsaszín, szőrös papucsot kaptam az illetékestől kölcsönbe… reménykedtem, hogy nem akkor használta ha gombás a lába.

A szőke a konyhába vette az irányt én pedig szó nélkül követtem. Ott megpillantottam a szüleiket, mire nyeltem egyet. Édesanyjuk, egy szőke, zöld szemű nő volt és olyan vékony nő, hogy egy enyhe szellő simán magával ragadhatta volna. Mellette egy férfi ült, őszes barna hajjal, kis kecskeszakállal és szigorú, barna szemekkel. Bár kicsit ijesztőnek hatott, de még nem gyanakodhattam, hisz az én szüleim is baromi félelmetesek tudtak lenni néha. Spencer után meg…

– Anya, apa, Ő itt Ivelisse, a Blue Lemonade gitárosa – mutatott be széles mosollyal.

– Jó napot – köszöntem, majd kezet nyújtottam és kezet fogtam velük.

– Nagyon örvendek, Adelaide Parker vagyok – szorította meg a kezem, mire picit megijedtem, mert baromi határozott kézfogása volt. – Néztem a versenyt a TV-ben, nagyon ügyesek voltak – magázódott.

– Köszönöm szépen – húztam be picit a nyakam. Nem mertem elmondani neki, hogy már nem vagyok a banda tagja. Ezután a férfi felé fordultam, aki komoly arccal vizsgált engem. Nem kicsit ijesztett meg.

– Francis Parker vagyok – fogta rövidre és egy erős és határozott kézfogással megszorongatta a kezemet. Rendesen fájt. – Jó érzés Charlotte és Li után egy új személyt is a házban látni.

– Részemről a megtiszteltetés, hogy itt lehetek – feleltem egyszerűen, mire elengedte a kezem. Rendesen piros volt a helye.

– Hatkor kezdjük a vacsorát, addig felmehet elkészülni és pihenni egy picit. Biztos hosszú útja volt – engedte maga mellé a kezeit Francis.

– Egy kicsit hosszú volt, de semmi több – mosolyogtam, mire láttam, hogy Amber már menne, így kihúztam magam. – Szóval akkor picit felfrissülök. Addig is viszont látásra.

Azzal, hogy kimondtam, Amber megint megragadott és felhúzott az emeletre. A lépcsővel szemben egy fehér faajtó állt, rajta díszes betűkkel az említett lány neve, én pedig felkészültem a giccspartira, ami odabent várt. Hát, nem kellett csalódnom. A szoba hatalmas volt, babarózsaszín falakkal és egy óriási franciaággyal. Az ágy mellett egy fehér szekrény állt, tele könyvekkel – csodálkoztam volna, ha a lány olvasta volna bármelyiket is – néhány játékbabával és képekkel. A szekrény mellett nagy ablak állt, tökéletesen az útra nyíló kilátással. Az ajtó mellett egy pipere asztal volt, akkora tükörrel, ami majdnem felért a plafonig és legalább annyi sminkkel, mint ami egy katalógusban sincs. Abban sem tévedtem sokat, hogy Amber picsáját enyhén kinyalták.

– Te a földön fogsz aludni – közölte velem a hárpia.

– Gondoltam… sóhajtottam, miközben lepakoltam. – Nagyon szép a szobád…

– Kérlek, hagyd a formalitást, nem azért vagy itt! – legyintett, majd a szoba másik sarkába lépett, én meg majdnem elájultam amikor észrevettem az addig, számomra fel sem tűnő óriás gardróbot. – Ne bámulj ennyire, ez még semmi!

– B… bocsi – dadogtam és odaléptem. Persze, azért mentem oda, hogy ruhákat próbáljak, hogy a hozzám leginkább illőket Amber megszerezze nekem a méretemben.

Sosem hittem volna, hogy egy nap elegem lesz a folyamatos ruhapróbákból. A fellépéseink előtt is mindig hosszas ruhamustra volt, elvégre a versenyen mindenki látott minket, nem jelenhettünk csak meg úgy, de valahogy abban mindig az izgalmas részét láttam. Itt azonban kín és szenvedés volt. A fene sem akart picsa villantó szoknyát és mély dekoltázst hordani napi szinten. Ráadásul az én szüleim mélyen elítélték ezt, szóval, ha megpróbáltam volna ilyenekben megjelenni előttük, biztos kiselőadást tartottak volna arról, hogy miért illetlen és hogy mik lehetnek a következményei, ha egy erőszakosabb férfinak megtetszem emiatt.

Amber más volt és ahogy láttam a szüleit sem zavarta. Bár javarészt nem villogott a szexista ruháival, de a kicsit mélyebb dekoltázst elég gyakran megengedte magának. Na meg persze mint már említettem elég bátran lépett ki a vásárnál is, félig meztelenül. Néha láttam a tanárokat is, amint mérges tekintettel figyeli, de sosem szóltak neki… mondjuk mint megtudtam az apja egy nagyvállalatnál valami nagyember, lehet emiatt is tarották a szájukat. Viszont így sem tudtam egyet érteni ezzel az elvvel. Nem hiszem el, hogy csak én aggódtam, hogy egy sötétebb éjszaka valaki berántja a csajt a bokorba és keményen megerőszakolja. Mert igen, aggódtam. Lehet, hogy egy gonosz liba, de ilyet akkor sem érdemel senki.

A ruhapróbát kopogás törte meg. Gyorsan magamra kaptam az ingemet és amíg Amber kinyitotta az ajtót igyekeztem minden gombot begombolni… igazán várhatott volna amíg felöltözöm, mit ne mondjak…

– Bocsánat a zavarásért – hallottam Nathaniel hangját. – Kész a vacsora.

– Máris megyünk – mosolyodott el a hárpia. – Ivelisse, csipkedd magad! Éhen halok.

– Máris! – gomboltam be az utolsó gombot, majd megfordultam és elindultam.

Láttam Nathanielt aki kereste a tekintetem, de én elkaptam. Megakartam tudni mi történt, de nem nyíltan. Ha tényleg csak beleképzeltem a dolgokat, akkor nem akartam gondot. De ha tényleg verik… azt észre tudom venni. Vagyis ezzel bíztattam magam miközben lehaladtam a lépcsőn és befordultam az ebédlőbe.

Az asztal már szépen meg volt terítve és a szülők helyet is foglaltak. Francis az asztalfőn, Adelaide pedig jobbján. Nathaniel édesanyja mellett foglalt helyet, míg én Amber mellett, aki anyjával szemben ült. Nem enyhén éreztem kényelmetlenül magamat. Hiába volt szüleimnek magas pozíciója a munkahelyükön és vettem részt számtalan üzleti vacsorán… ez mégis más volt.

– Meglepő, hogy fiatal kora ellenére mennyire tisztában van az evőeszközök használatával – biccentett elismerően Francis.

– A szüleim már kiskoromban megmutatták, hogy velük tarthassak az üzleti vacsorákra – magyaráztam a homáromról felpillantva. – Egyébként nagyon finom a vacsora.

– Köszönöm szépen – mosolyodott el Adelaide. – Igyekeztem a legjobb formámat hozni.

– Anya nem csak szép, hanem tehetséges szakács is – hízelkedett Amber, mire az anyukája rámosolygott.

– Nathanie, ne könyökölj! – emelte fel a hangját Francis, mire szegény fiú le is kapta a kezét, ezzel együtt magára rántva az innivalóját.

A pohár hangosan csörrenve tört össze, mire még én is összerezzentem. Nathaniel elsápadt és azonnal fel is ugrott, miközben apja akkorát csapott az asztalra, hogy azt hittem összeszakad. Abban a pillanatban levegőt sem mertem venni.

– Nathaniel! Mégis mit művelsz?! – úgy üvöltött, hogy a dobhártyám is beleremegett. – Azt hiszed ingyen van a pohár?!

– Nem… én sajnálom… - védekezett a fiú, de az apja nem hagyta.

– Most azonnal takarítsd össze ezt a mocskot, vacsora után pedig megbeszéljük a többit! Értve vagyok? – szűkítette össze szemeit a barna hajú férfi.

– I… igen apa… - nyelt egyet a szőke, majd kirohant a seprűért és a felmosórongyért.

– Ne haragudjon rá, kisasszony – nézett rám Francis. – A fiam általában tudja hogyan kell viselkednie.

– Nem… Tényleg, ez egy apró malőr volt, semmi baj – próbáltam védeni, de leintettek.

– Ön ezt mondja. De a felnőttek világában már nem biztos, hogy ennyivel letudják – magyarázta, majd visszatért a vacsorájához.

A történtek után még az étvágyam is elment, de nem akartam illetlen lenni, így nagy nehezen, gombócokkal a torkomban, de leküzdöttem az utolsó falatokat is. A desszertet már nem is tudom hogy tömtem magamba, de végül az is sikerült. Ráadásul a vacsora hátralévő része csendesen telt, de olyan fagyos maradt a levegő, hogy rendesen rázott a hideg.

Miután végeztünk, Nathaniel az apjához lépett, de mielőtt láthattam volna, hogy mi is történik, Amber megragadta a kezem és felhúzott a szobájába. De mintha még egy csattanást hallottam volna a konyha felől… Megfordultam, de mindhiába, Amber olyan gyorsan rángatott, hogy már a lépcső tetején voltunk és nem láttam be. Tehetetlennek éreztem magam.

– Eredj, fürödj meg! – nyomta a kezembe a holmimat Amber.

– Nem akarod előbb te kezdeni? – biccentettem oldalra a fejem.

– Valóban higiénikusabb volna, de nem kockáztathatom meg, hogy amíg kint vagyok, te mocskosan kipróbáld a tiszta ágyamat – bólogatott.

– Miért akarnám kipróbálni az ágyadat? – értetlenkedtem.

– Francia ágy, memóriahabos matraccal. Ki ne akarná ezt kipróbálni? – értetlenkedett. – Na, menjél, nem fogok egész este rád várni!

Sóhajtottam egyet, majd kiléptem a szobából. Megfordult a fejemben, hogy lemegyek és megnézem Nathanielt, de Francis éppen felfelé igyekezett, így nem mertem megkockáztatni. Ráadásul hallottam Adelaide hangját lentről, ahogy a fiúval beszél, így szomorúan tudatosult bennem, hogy nem tudom megközelíteni. Gyorsan a fürdőbe rohantam, ahol melegvízben igyekeztem lenyugtatni magam. Még mindig nem voltam biztos abban, hogy mi is folyik ott, de a szívem mélyén éreztem, hogy a lehető legrosszabb.

XxX

Az oldalamra fordultam és megnéztem az időt. Negyed egy volt, de én képtelen voltam elaludni. Nem a matracommal voltak problémák, hiába aludtam a földön, mégiscsak kényelmesen meg lett csinálva. Nem is az zavart, hogy Amber úgy horkolt, mint egy szőrös kamionsofőr, elég jó alvó voltam, hogy ez ne keltsen fel. Még mindig Nathaniel miatt aggódtam és a tehetetlenség mardosott belülről. Annyira elbasztam… Ellöktem magamtól a barátaimat azért, hogy bejussak ide és segíthessek a szerelmemnek és csak annyit tehettem, hogy ott voltam mint egy nem kívánt vendég.

Hirtelen felültem, majd kimásztam a takarók alól és kifelé indultam. Nem, ha már ott voltam nem hagyhattam annyiban a dolgokat. Nem azért tettem mindezt, hogy válaszok nélkül távozzak. Amilyen halkan csak tudtam kiléptem a folyosóra, majd Nathaniel szobája felé vettem az irányt. Amikor odaértem, nyeltem egyet. Negyed egy… biztos alszik. Már elgondolkodtam azon, hogy visszamegyek, hisz mégiscsak este van, nem kéne felverni, de végül csak bekopogtam. Mindezek után nem hagyhattam ott. Válasz pedig hiába nem érkezett, beléptem a szobába.

– Ivelisse? – pillantott fel az íróasztala mögül a fiú. – Mit csinálsz itt? Késő van…

– Nath, beszélnünk kell – csuktam be magam mögött az ajtót.

A fiú sóhajtott, majd biccentett egyet az ágya felé, hogy üljek le. Azt hittem elküld majd. Vagy hogy nem akar beszélni, esetleg alszik… de megengedte, hogy maradjak. Én pedig éltem a lehetőséggel és az ágyára ültem. A szobája sokkal letisztultabb volt, mint Amberé, kórházi rend volt mindenhol. Az ágya mellett egy nagy könyvespolc állt, ami mellett szinte eltörpült a szekrénye. Ágyával szemben volt az íróasztal, Ő maga ott foglalt helyet és úgy nézett rám, hogy kitakarta a lámpa fényét, hogy ne süssön a szemembe. Még a gyér fényben is láttam a szobájában uralkodó kék színt. Királykék… utalás lenne?

– Nem tudsz aludni? Hozhatok egy kis tejet ha szeretnéd – mosolygott rám, mire megingattam a fejem.

– Nath, komolyan akarok beszélni veled. És szeretném, ha ezúttal nem menekülnél el a válaszadás elől – néztem rá komolyan.

– Erre pedig nem találtál jobb alkalmat az éjszaka közepénél? – sóhajtott fel.

– Muszáj volt… bizonyítékokat kellett szereznem arra, hogy apukád ver téged… - motyogtam, mire mérgesen pillantott rám.

– Mondtam, hogy felejtsd el amit láttál! Különben is, ne üsd bele az orrod mindenbe, ez special nem a te dolgod! – emelte meg a hangját.

– Kérlek, ne kiabálj… - emeltem fel a kezem védekezően.

– Most már hagyj békén, feküdj le te is – fogta a fejét, mire felálltam.

– Nem… Nem hagylak itt. Ez nagyon is komoly dolog – néztem rá könyörgően. – Kérlek, mondd el… bennem megbízhatsz!

– Ez bonyolult, Ivelisse – sóhajtott fel. – Nem akarom apámat még nagyobb bajba sodorni… Jelenleg is nehéz a helyzete, ezért is nem mesélek senkinek arról, amit velem tesz.

– Ezek szerint igaz… - motyogtam, mire bólintott egyet.

– Igen, de megmagyarázom – ült le az ágyára és maga mellé húzott engem. – Apukám egy multinacionális cégnél dolgozik és viszonylag hamar feljutott a ranglétrán a legmagasabb pozíciók közé. Mindennel elhalmozta anyukámat, Ambert és engem is mielőtt… - sóhajtott és szünetet tartott a mondandójában. Kereste a szavakat. – Végül más kapta meg az előléptetést, ami Őt illette volna. Úgy volt, hogy hamarosan alelnök lesz.

– Az… az nem kis kinevezés… - ismertem el.

– Nem, valóban nem. Azonban megjelent a színen egy agyonképzett, frissdiplomás fiatalember. Végül Őt választották alelnöknek és nem apukámat.

– Megértem, hogy ezt nehéz elfogadni – ismertem el, majd folytattam -, de ez akkor sem magyarázat arra, amit veled művel. Elvégre, biztos magas a pozíciója továbbra is.

– Nem. Az új alelnök tartott apukámtól így mindent megtett, hogy lefokozza. Jelenleg egy teljesen átlagos munkapozícióban dolgozik. Nehéz elfogadnia, főleg úgy, hogy egész életében a maximálisra törekedett, most pedig úgy néz ki, hogy élete végéig ugyanabban a poros irodában kell rostokolnia – sóhajtott egyet Nathaniel.

– De továbbra sem magyarázat a bántalmazásra! – ragadtam meg a fiú kezét.

– Kocsmai pszichológiát szeretnél hallani? – nyögött egyet a szőke. – Valószínűleg a fiút látja bennem, aki ártott neki. Vagy így szeretne engem tökéletesre nevelni, hogy sose járjak úgy mint Ő.

– De olyan, hogy tökéletes nem létezik – értetlenkedtem. – Hogy bírod elfogadni amit veled tesz?

– Pontosan ezért nem mondok semmit. Ha bajba keverném, akkor biztos elveszítené az állását és már így is eladósodtunk, akkor meg biztos el is veszítenénk a házat – fogta meg a fejét. – Akkor pedig mi lenne anyával és Amberrel?

– Ők nem tudnak az egészről? – érdeklődtem. – Nekik miért nem mondod el?

– Amber nem tud semmiről. Ő csak azt hiszi, hogy Ő a kis kedvenc, de ez így is van jól. Lehet, hogy egy gonosz hárpiának tartod, de érzékenyebb a lelke mint gondolnád, biztos, hogy összezuhanna, ha rájönne, hogy mi is van a háttérben – bólogatott a fiú. – Anya pedig… anya úgy tesz, mintha nem tudná…

– Hogy tehet ilyet? – ingattam a fejem könnybe lábadt szemekkel. – Egy anyának óvnia kellene a gyermekét!

– Ne foglalkozz ezzel ennyire komolyan – mosolygott rám szomorúan a fiú. – Minden gyerek kikap néha a szüleitől.

– Az rendben van, de nem szereznek belőle maradandó sérüléseket – bólogattam. – Van egy olyan érzésem is, hogy ez nem csak „néha” fordul elő.

– Nem is olyan gyakori – bólogatott a fiú. – Most csak pont láttad…

– De ez akkor sincs így jól. Ilyen komolyan nem bántalmazunk gyereket, akár rossz fát tett a tűzre, akár nekünk van lelki nyomorunk… - könnyeztem be még jobban. – Ma este is megütött, ugye?

– Csak egy apró pofon volt, ne foglalkozz vele – mosolygott rám bátorítóan.

– De… Nath… - éreztem, ahogy a könnyeim lefolynak a szememből.

– Most már késő van és látom, fel is zaklattalak – megsimította az arcomat, ezzel le is törölte a könnyeimet. – Menj, feküdj le, én is azt teszem.

Lassan, akár egy robot felálltam, míg Ő befeküdt az ágyába. Már majdnem meg is indultam, de megmakacsoltam magam. Basszus kulcs, már megint azt akarom tenni amit nekem mond, és megint ott lyukadunk ki, mint azon az este. Végül visszafordultam, befeküdtem mellé és az arcom a hátába temettem. Éreztem ahogy enyhén összerándul, de nem tolt el és nem is mondott semmit. Pár pillanat múlva éreztem ahogy kezét az enyémre kulcsolja. Hosszú percekig így maradtunk, mire a légzésünk is egyforma lett. Végül óvatosan elhúzódott és felém fordult.

– Vissza kellene menned… Nem akarom, hogy apám így találjon minket – sóhajtott fel.

– Megértem… - álltam fel lassan. – Azért jobban vagy?

– Igen. Köszönöm szépen, Ivelisse – mosolygott rám. – Aludj jól.

– Te is… - néztem vissza rá.

Miután kiléptem a szobából még sokáig álltam az ajtaja előtt és éreztem, ahogy egyre több könny szökik a szemembe. Ilyen terhet cipel… Úgy éreztem megbolondulok a tehetetlenségtől. Nem tudtam, hogy mit tegyek… nem tudtam, hogy kinek szóljak. De azt tudtam, hogy ezt nem hagyhatom.

XxX

Egész este kb forgolódtam, reggel pedig hamarabb keltem, mint Amber. Gyorsan lezuhanyoztam és magamra húztam a ruhámat, mire pedig Amber fel ébredt már indulásra készen álltam. Persze nem menekülhettem ilyen könnyen, a reggelit még közösen ejtettük meg. Sietségem azzal magyaráztam, hogy a lányok felhívtak, hogy próbánk lesz, mire Amber és Nathaniel is döbbent pillantással illetett, hisz mindketten tudták, én már nem vagyok a banda tagja. Erre megint összeszorult a szívem.

Szerencsére a reggeli csöndesen telt, így elkerülhettem azt, hogy nem tudom türtőztetni a haragomat és „véletlen” leöntöm Francist. Miután végeztünk az étkezéssel, gyorsan felkaptam a holmimat és a bejárathoz igyekeztem. Amber ott várt és szerintem alig bírta kivárni, hogy végre kilépjek a küszöbön.

– Remélem sokat tanultál – vigyorgott rám.

– Igen…  -motyogtam és felerőszakoltam a cipőmet.

– Ha már itt tartunk… minek jöttél igazából? – tette csípőre a kezét.

– Ezt hogy érted? – pillantottam fel rá.

– Itt akarsz aludni, ezért bármit megteszel. Azt mondod, hogy tanulni akarsz tőlem, de nem is érdekel, hogy mit csinálok. Most meg csak úgy lelépsz mikor más még csak a másik oldalára fordul – morgott. – Ne próbálj meg átverni!

– Te mondtad, Amber – álltam a tekintetét. – Amint lehet, reggel olyan gyorsan elmegyek. Tartom magam az ígértekhez.

– Azért húzd meg magad, Ivelisse – szólt rám, ahogy kiléptem. – Nem szeretnélek nagyobb bajba sodorni…

– Köszi a figyelmeztetést, ennél nagyobban már nem lehetek… - motyogtam miközben ránéztem.

– NATHANIEL!

A hangra nagyot rándultam, de még láttam, hogy Amber is meghökkent. Mielőtt azonban bármit is reagálhattam volna Francis velőt rázó üvöltésére, a hárpia rám csapta az ajtót, így esélyem sem volt visszamenni. A könnyeim ismét kicsordultak és rohanni kezdtem. A buszig még bőven volt időm, de én egy percet sem bírtam tovább azon a környéken tölteni.

A könnyeimtől alig láttam, a tüdőm is majdnem kiköptem és majdnem orra estem a saját lábamban, de akkor sem álltam meg. Nem tudtam hova fussak. A szüleim biztos szívinfarktust kapnak, ha így esek be és talán meg sem értik, hogy miért tettem amit tettem. Akikhez pedig rohanhattam volna… Lilly-Rose…

A szívem majd kiugrott a mellkasomból, miközben végig rohantam az egyre forgalmasabb utcákon és igyekeztem kerülni a furcsálló tekinteteket. Így futva végül is elég hamar visszakerültem a belvárosba, ha ezt tudom előző nap nem sietek annyira a buszhoz… Miközben ez a gondolat eszembe jutott, megérkeztem a kereszteződéshez, ami válaszút elé állított. Haza, vagy…

Ökölbe szorult a kezem és végül jobbra kanyarodtam, Lilly-Rose háza felé. Lehet, hogy elzavar, de csak Ő rá számíthattam. Rengeteg nevelőszülőnél járt, biztos tud tanácsot adni. Minél közelebb értem a házhoz, annál jobban remegtem, már egyenesen sem tudtam menni. Szemeimből ömlöttek a könnyek és a légzésem is egyre zavartabb lett. Már láttam a házat. Csak reménykedtem benne, hogy Lilly-Rose ott van. Reménykedtem, hogy nem zavar el… Akármit is tettem, Ő volt az utolsó reményem. Egész testemben remegtem, miközben teljesen erőtlenül bekopogtam. Annyira vérszegény volt, hogy tényleg azt hittem, senki sem hallja meg.

Ekkor kutyaugatást hallottam… majd halk lépteket… aztán a kulcs fordult a zárban és…

– Ivelisse? – nézett rám teljesen döbbenten Lilly-Rose.

Ez volt az a pillanat, amikor nem bírtam már tovább. Térdre csuklottam és hangosan bőgni kezdtem. Minden fájdalom, minden amit tettem és magamban tartottam kibukott. Meg sem érdemeltem volna, hogy kinyissa az ajtót. A lábára tettem a kezem és úgy néztem fel rá.

– Annyira sajnálom! Annyira nagyon sajnálom! Lilly-Rose annyira sajnálom! – kiabáltam, de a szabálytalan légzésem és a sírásom miatt még én is alig értettem mit akarok mondani.

– Ivelisse, mi történt? – térdelt le elém és próbált a szemeimbe nézni. A könnyeimen keresztül is láttam, hogy megijedt.

– Könyörgöm, segíts! – nyögtem ki két zokogás között miközben jobban a karjaimba omlottam.

Lilly-Rose gyorsan talpra rántott, majd behúzott a házba és egyenesen a nappaliba vezetett, ahol újabb sokk ért. Nem csak Lilly-Roset találtam otthon. Ott ült Mirsy, Yasmin és Jennalie. Egyre jobban reszkettem és nem kaptam levegőt sem.

– Ivelisse, nyugodj meg, jó? – hallottam Lilly-Rose hangját, de a szoba egyre jobban forgott velem.

– Segítség… - motyogtam még ennyit érthetően.

Ezután hirtelen minden sötét lett és nem hallottam a hangokat sem. Amit utoljára éreztem hogy dőlök és hogy valaki elkap. Még volt annyi lélekjelenlétem, hogy felfogjam, elájultam.