Mi folyik itt?

Tudjátok, vannak azok a dolgok az életben, amik felmerülnek az emberben, hogy na, ezeket sem fogja többet visszahallani. Most nem konkrét mondatokra gondolok, inkább érzések, szituációk kivetülésére. Bár megjegyzem, az sem utolsó, ha Ms Delanay kijelenti, hogy elhalasztja az aznapra tervezett dolgozatot, de térjünk vissza a tárgyra! Hogy konkrét példát hozzak, mondjuk ha valaki kifejezetten rondának találja magát, az nem is reménykedik benne, hogy valaki egy nap majd gyönyörűnek titulálja – mondjuk nekem keresztanyám mindig azt szajkózta, hogy mindenkiben van valami szép, csak meg kell találnia, de ez itt szintén egy mellékes dolog. Vagy ha valaki igazán bátornak számít, aki minden kalandban benne van, az biztos nem is gondolja, hogy egy nap valaki gyávának bélyegzi. Nos a felém érkező, hasonlóan sosem remélt mondat, egy keddi nap, lyukas órában érkezett.

– Úristen, Lilly-Rose, neked remekül áll a csillogás! – kiáltotta izgatottan Mirsy.

– Nem szokásom ilyenekben egyetérteni, de most végképp nem is fogok – nyögtem miközben a tükörben néztem végig magamon.

Történetesen, egyre több felkérést kaptunk kosármérkőzésekre, ami azt jelentette, hogy a Pom-Pom lányoknak – azaz nekünk – is jobban fel kellett készülnünk. Régebben mindig valahonnan összevásároltuk, vagy túrtuk a ruháinkat, de ennek vége volt. Jennalie tesója, Rosalya a kezébe vette a sorsunkat és szépen megtervezte, majd el is készítette a ruhákat. Mondjuk, azt nem kérdezte meg, hogy csinálhatja-e vagy valami, csak kipattant a fejéből is csinálta. Végül is, jó biznisz…

A ruhától amúgy kivert a víz. A felső rövid volt és hiába lehetett alá már melltartót venni, ettől függetlenül még ugyanúgy irritált a mérete. A szoknya mérete sem nyerte el a tetszésemet, hiába viseltem alatta nadrágot, mivel egyfolytában olyan érzést kelletett bennem, hogy a hátsómat bámulják. Kiegészítőnek kaptunk egy hajpántot, egy motoros kesztyűt és egy nyakláncot is, hogy ne legyünk túl „üresek”. Mondjuk annyi haladást elértünk, hogy már csak a szoknya illetve a cipő csillámlott és az sem annyira, mint legutóbb, de ettől még nem tetszett. Totál az én stílusom ellen volt, nem is éreztem magam jól benne.

– Hidd csak el. Lehet te nem szereted, de attól jól áll! – mutatott rám Rosalya majd visszatért Iris ruhájának igazgatásához.

– Úgysincs beleszólásom, hisz ezt a ruhát fogjuk viselni – legyintettem egyet és elfordultam. – Nem tetszek magamnak.

– Pedig nagyon cuki – örvendezett Mirsy. – Én imádom.

– Ha tudom, hogy ez az a meglepetés, amire hetek óta készültök, inkább otthon maradok – jegyeztem meg, majd visszaöltöztem az eredeti ruhámba.

– Ivelisse nem jön? Még nincs rászabva a teljesen a ruha – szólalt meg Rosa.

Megálltam a mozdulatban és néhány percig csak úgy álltam és fogtam a pólómat. Egy ideje már nem beszéltem Ivelisse-el. Sőt, az újévi parti után egyáltalán nem. Akaratlanul is, az Amberrel való találkozása jutott az eszembe. Vajon miért találkoztak? Jól tudtam, hogy Amber és Ivelisse ki nem állhatják egymást, többek között a Nath-al való kapcsolataik miatt. Barátnőm ugyanis nehezen viselte, hogy Nathanielnek ilyen borzasztó húga van, míg Amber azt gyűlölte, hogy valaki, aki nem tartozik a barátai körébe, szerelmes a bátyjába. Ennek ellenére múltkor mégis beszélgettek valamiről. Ez pedig nem hagyott nyugodni.

– Lilly-Rose, jól vagy? – bökött oldalba Mirsy, mire összerezzentem.

– Igen – feleltem halkan. – Hallod, te mikor beszéltél utoljára Ivelisse-el?

– Hmm… - gondolkodott hosszasan barátnőm. – Azt hiszem… talán a partin. Igen, ott beszélgettünk aztán lecsatlakoztam Kentinhez.

– Az a baj, hogy én is – sóhajtottam, majd előkaptam a mobilom és nézni kezdtem, hátha fent van messengeren, de már egy napja nem volt elérhető. Nem lepődtem meg rajta Ivelisse ritkán használta a különböző közösségi médiákat. Legtöbbször csak telefonon lehetett elérni, de volt, hogy még akkor sem válaszolt rögtön.

Már épp csörgettem volna, amikor kivágódott az ajtó és Amber érkezett a barátnőivel, hangosan vihorászva. Egyéb esetben pont leszartam volna, de akkor majdnem elejtettem a telefonomat. Ivelisse lépdelt mögöttük, kicsit ügyetlenül a magassarkújában és olyan ruhákban, mintha most nyert volna milliókat a lottón. Az hagyján, hogy az összesen ott feszített valami nevesebb márka, de még kellőképp divatos és elegáns is volt… olyan értelemben, amit barátnőm sohasem vett volna fel magától. Csak tátogtam mint hal a szatyorban, főleg akkor, mikor Ivelisse köszönés nélkül elhaladt mellettem, de ahogy láttam, nem csak engem lepett meg, ugyanis Mirsy sem tudott köpni vagy nyelni. Amber ügyet sem vetve ránk, Rosa elé sorolt és ledobta a táskáját a padra.

– Na, valami újfajta förmedvényt kell viselnünk, vagy érted is a dolgodat, Rosalya? – vigyorgott a lányra Amber.

– Hát, a többieknek pom-pom lány ruhát készítek, de te kaphatsz dinoszauruszos pizsamát is – vont vállat az ezüstös hajú és folytatta a ruhák igazítását.

– Marha humoros volt – forgatta a szemeit a hárpia, majd csípőre vágta a kezeit. – Mi négyen valami különlegesebbet akarunk, hogy kitűnjünk a tömegből!

– Nem – felelte nemes egyszerűséggel varrónőnk.

– Tessék? – fújta fel magát Amber.

– Azt mondtam nem – emelte meg a hangját Rosa, majd felegyenesedve Amber elé lépett. – Lehet, hogy új információval látom el a hangyányi agyad, de a pom-pom ruhák egyformák, hogy ne tűnjön ki senki a csapatból. Hogy nézne már ki, ha mindenki magára szabhatná? Lilly-Roseból például valami emós hobó lenne – bólogatott.

– Na, kösz – nyögtem fel és közben próbáltam felvenni a szemkontaktust Ivelisse-el, de rám sem emelte a tekintetét. Nem értettem.

– Csak hogy engem nem érdekel a kéki meg a brancs többi tagja! – morogta Amber. – Ha te nem csinálod meg a ruháinkat, akkor majd anyu kapcsolataival elkészíttetem Őket.

– Tőlem aztán – vont vállat Rosa. – Gyere ide, Ivelisse, had vegyek méretet!

Ivelisse kicsit fészkelődött és talán lépett is volna, ha Amber nem küld felé egy sokat mondó pillantást. Így azonban csak kihúzta magát és mogorván nézett az ezüstös hajúra.

– Csak nem gondolod, hogy majd azokat a vackokat felveszem? Amber ezerszer jobb ruhákat tud intézni nekem – felelte olyan gúnnyal, amire megfagyott az egész teremben a levegő.

Magam is csak álltam volna némán és döbbenten, ha nem hallok egy óriási csattanást a hátam mögül. Gyorsan megfordultam és Jennaliet láttam, előtte pedig egy kartondoboz hevert, melynek tartalma pedig a földön. Ő is, ugyanolyan döbbent volt, mint én, de az Ő szemében csalódottságot is véltem felfedezni. Ő sem értett semmit, ahogy én sem.

Hirtelen egy újabb csattanásra lettem figyelmes és már megint fordultam, de csak azt láttam, ahogy Ivelisse fogja az arcát, Rosa pedig könnybe lábadt szemekkel a tenyerét. Komolyan… megpofozta? Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, kihez lépjek, kit vígasztaljak.

– Akkor tűnj innen a rohadt „barátaiddal” együtt! – morogta az ezüstös hajú.

Amber gúnyosan felkacagott, majd sarkon fordult és társaival kifelé indult. Döbbenten néztem ahogy Ivelisse is követi Őket, szóval kaptam az alkalmon és megragadtam a csuklóját. Szőke barátnőm rám nézett, de olyan semmitmondó tekintettel, hogy én éreztem rosszul magam.

– Lise, mi a baj? – kérdeztem rá értetlenül.

– Miért lenne bármi baj? – emelte meg a hangját Ivelisse. – Csak mert kimondtam a véleményem?

– Ez nem te vagy, Lissie – nyüszített mellettem Mirsy. – Mi történt veled?

– Csak azért, mert végre megmerem emelni a hangom még nem leszek más. Most pedig engedjetek! – húzta volna ki a kezét, ha hagyom.

– Ivelisse! – emeltem meg a hangom.

– Most mit akarsz, mit mondjak?! – kiáltott barátnőm. – Végre rájöttem ki is vagyok, ti pedig fogadjátok el, bassza meg! – azzal kitépte magát a kezemből és kirohant.

Csak némán álltam ott, Mirsyvel az oldalamon. Nem Ivelisse volt. Nem a barátnőm volt. Ez a lány… valami Amber által megfertőzött lény volt. Nem értettem semmit, de a csendből kivettem, hogy más sem. Az egyetlen amit hallani véltem, Rosa elfojtott zokogása és Jennalie hangja, aki igyekezett megnyugtatni, zokogó testvérét.

XxX

Hangosan szólt az ébresztőm, én pedig csak feküdtem a hasamon és néztem ki a fejemből. Nem igazán tudtam aludni, hiába is akart felébreszteni az ébresztőm, hisz megtettem magamtól. Aggasztott Ivelisse viselkedése, nem válaszolt a telefonhívásokra, nem válaszolt az üzeneteimre, de még csak meg sem nézte Őket. Nem értettem mi történt vele, hisz Amber sosem volt a szíve csücske, emiatt sem tudtam értelmezni a hirtelen pálfordulást. Nagyot sóhajtva nyomtam le végül az ébresztőt, miközben magamban gondolkodtam. Vajon megfenyegették? Vagy mi?

Miközben kimentem a fürdőbe, hogy letusoljak, tovább agyaltam. Ivelisse egy viszonylag tehetősebb családból jött, ami magyarázhatta a stílusváltást. Hirtelen megakarta mindenkinek mutatni, hogy Ő nem olyan kis senki, Ő másabb, de még így sem értettem. Mármint, oké, én is pár nap alatt váltottam stílust, de engem anya halála kergetett bele, ahogy próbáltam változni, ahogy próbáltam felejteni, de Ivelisse-el nem történt semmi. Legalábbis én úgy láttam, hogy semmi. Kíváncsian nézegettem az anyukája facebookját, hátha Ő valamit megosztott, ami magyarázhatná, de semmi. Más állt a dolgok mögött.

Zuhany után komótosan vonultam le reggelizni, de hogy őszinte legyek, nem igazán éreztem éhesnek magam. Ivelisse lázadása kikészített idegileg, mert az egész Blue Lemonade tőlem várta a megoldást, de csodát tenni én sem tudtam - máskülönben édesanyám élne - barátnőm pedig nem hallgatott rám, nem kért belőlem… Így azonban az én kezeim is megvoltak kötözve. Szerettem volna tanácsot kérni, megbeszélni a dolgokat valakivel, de keresztapám szinte folyamatosan dolgozott, így nem akartam ezzel zavarni, Agatha néni pedig benyalt valami vírust, így ágynyugalomra volt ítélve, hogy mihamarabb kifeküdje és unokatestvéremnek se essen baja, én pedig nem akartam még a magam bajával is traktálni Őket, holott tudtam, úgyis segítenének.

Akirát reggel megsétáltatta keresztapám, így nekem ezzel nem kellett foglalkoznom, kutyuskám békésen szuszogott a neki kihelyezett kutyaágyban, én pedig óvatosan megsimogattam. Bármit megadtam volna, ha valamilyen tanáccsal el tud látni, de hát a kutya nem beszél, ráadásul kölyök is volt, nem igen tudott segíteni nekem. Ahogy így cirógattam, tekintetem kivándorolt az ablakon és egy pillanatra ledermedtem. Szívem hevesen vert, testem megtöltötte az adrenalin és egyszerűen nem bírtam ott maradni. Felugrottam és meg sem álltam amíg ki nem értem, szinte kitéptem az ajtót a keretből, és csak úgy papucsban rohantam ki, majd vetettem magam Castiel nyakába, aki nevetve ölelt át engem. Hihetetlen mennyire hiányzott.

– Megfázol, LiRo – nevetett a hajamba, de egyszerűen nem is fogtam fel a szavait.

– Castiel… akkora szükségem van most rád… - motyogtam a vállába.

– Nos, ez esetben Dr. Castiel, pszichológus, szexi pasi rendel, de először is beviszlek, kedvenc páciensem, mert ha bekapsz egy tüdőgyulladást, akkor leshetünk – karolt át miközben befelé indult velem.

– Ó, Dr. Castiel, van trükkje a lélek fájdalom gyógyítására? – incselkedtem vele, mire mosolyogva bezárta maga mögött az ajtót, majd odahajolt hozzám és szerelmesen megcsókolt.

Az ajkai finomak és melegek voltak, egyszerűen megtöltöttek élettel. Átöleltem a nyakát, hogy közelebb tudhassam magamhoz, mire éreztem, ahogy hosszú és erős ujjai gyengéden a hajamba túrnak. A gyomrom liftezett és éreztem ahogy egyre vadabbul kívánom a csókot, az érintését és magát a fiút és igyekeztem nyelvemmel bejárni Castiel száját, hogy neki is átadjam ezt, hogy mit is érzek. Nem kellett sokáig várnom, mire ugyanolyan vadul viszonozta, hamar leesett neki a tantusz.

– Elfogtok késni az iskolából!

Olyan hirtelen ugrottunk szét Castiellel, hogy mindketten az apró folyosó külön részein landoltunk. Ijedten pillantottam fel keresztanyámra, aki keresztbe tett kezekkel állt és rosszallóan nézett minket, de egy enyhe huncutságot azért láttam a szemeiben csillanni. Nyeltem egyet, majd visszapillantottam Castielre, aki olyan vörös volt, mint a haja, bár szerintem én is hasonló árnyalatban lehettem. Csak nyeltem egyet és megigazítottam hajamat mielőtt összeszedtem magam, hogy válaszoljak.

– P… Persze, indulni is akartunk… - motyogtam, majd papucsomat csizmára cseréltem, felkaptam a dzsekim és a sálam, valamint az ajtó mellé helyezett táskámat, nyomtam egy puszit keresztanyám arcára, majd barátom mellé léptem. – Majd délután jövök.

– Egyedül – tette csípőre a kezeit, mire ijedten pillantottam Castielre. Ennyire nem örült volna, ennyire durvának tűntünk? Már kezdtem volna szabadkozni, mire sóhajtott egyet. – Úgy értem egyelőre elég egy plusz kisbaba is a háztartásba.

Ahogy leesett mire is értette a dolgot, a vörös vállába temettem a fejem, Ő pedig csak idegesen nevetni kezdett. Keresztanyám azt hitte, hogy… te jó ég, de hát ott még nem tartunk! Jaj, de ciki…

– Nem! Nem akartuk… - védekeztem, de hát mire számítottam, amikor úgy néztünk ki, hogy a folyosón egymásévá leszünk.

– Nem kell a mentegetőzés. Keresztapáddal egyszer az öltözőben csináltuk – közölte olyan csevegő hangon, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. – De csak pettinget. A többit itthon folytattuk. Na, de sipirc, gyerekek!

– Igen is! – kiáltottunk vihogva és kifelé vettük az irányt.

Bár hó továbbra sem akadt, ami esett is elolvadt egy éjszaka alatt, de az idő meglepően hűvös volt. Kicsit megigazítottam a sálam és közelebb bújtam Castielhez, hátha valamennyire felmelegít, de sajnos nem járt hozzá beépített radiátor. Ennek ellenére élveztem a közelségét és a megnyugtató illatát. Ekkora kihagyás után jól esett ismét hozzábújni és érezni, hogy ott van mellettem.

– Na, akkor elmeséled, hogy mi a baj? – gyújtott rá egy bagóra.

– Ivelisse – sóhajtottam egyet, majd zsebébe nyúlva, lopva egy cigit én is rágyújtottam.

– Ajaj, nagy lehet a baj, ha már odáig jutottál, hogy tőlem lopod a dohányt – bólogatott a vörös és kicsit erősebben magához karolt.

Sóhajtottam egyet és elkezdtem ecsetelni mindent ami történt. Onnan kezdtem, ahogy láttam barátnőmet az Amber nevű entitáshoz rohanni, aztán elmeséltem a ruhapróbát és azt is, hogy sosem elérhető. Elmondtam azt is, hogy miért nem értem a pálfordulást, hogy mi miatt nem hiszem, hogy hirtelen Amber lett a legjobb barátnője és így tovább. Castiel türelmesen hallgatta, néha bólintott vagy hümmögött egyet, de nem szakított félbe. Mire pedig befejeztem, már a Sweet Amoris kapuiban álltunk. Sokkal könnyebbnek éreztem a lelkem így, hogy kiönthettem, bár sejtette, hogy barátom nem igazán tud majd hasznos tanáccsal ellátni.

– Nem tudom, LiRo – sóhajtott és hajába túrt. – Bár biztos nem lehet normális ember, ha a DÖK elnökünket szemelte ki magának…

– Castiel! – szóltam rá mire csak védekezően felemelte a kezeit. – Attól, hogy nem kedveled Nathanielt, ne vetítsd ki az utálatodat a barátaimra.

– Oké, bocsánat – forgatta a szemeit. – De akkor sem tudom, hogy mi üthetett belé. Miért nem kérdezed meg a szerelmét, hátha tud róla valamit?

– Nem mondasz hülyeséget – bólintottam és már fordultam is volna Nathanielhez, mire a vörös megragadta a kezem és magához vont. – Castiel?

– Na, na, nem most – ingatta a fejét. – Az újévi parti óta nem láttalak, szóval most szükségem van rád – vigyorodott el.

– De Ivelisse… - motyogtam, mire leintett.

– Tudom, hogy fontos neked – puszilt a hajamba. – De te meg nekem. Nem akarom, hogy bajod legyen amiatt, hogy még miatta is idegeskedned kelljen…

– Tudom… - fogtam meg a kezét, majd lábujjhegyre álltam és szájon pusziltam. – De hamarabb rendbe jönne az idegrendszerem, ha tudnám, hogy mi történt vele.

Castiel csak sóhajtott egyet, majd lassan megcsókolt. Puha ajkai óvatosan tapadtak az én kicserepesedett számra, és végig úgy éreztem, mintha erőt próbálna átadni nekem. Bevallom, nem igazán ellenkeztem. Nagyjából fél perc erőgyűjtés után végül elengedett és biccentett, hogy menjek, beszéljek Nathaniellel és közben leült a helyére, Lysander mellé, akinek csak egy picit intettem. Ezután az első padokhoz siettem, pontosabban az ablak mellettihez, ahol a szőke magolta éppen az anyagot.

– Nathaniel, tudunk beszélni? – léptem elé aggódva.

– Ne haragudj, Lilly-Rose, de most nem alkalmas… - motyogta és rendezgette az enyhén gyűrött papírjait.

– De ez most tényleg nagyon fontos! – néztem rá könyörögve, de egy pillantásra sem méltatott.

– Nézd, most egy kicsit pihenni szeretnék, ha tényleg annyira fontos, akkor ott van Melody, de szerintem még Ivelisse is…

– Ivelisseről van szó – vágtam közbe.

Nathaniel azonnal abbahagyta a papírok rendezgetését és rám kapta tekintetét. Arany szemei alatt sötét karikák voltak, arca beesett és sápatag volt, szinte már úgy hatott, mint aki felakarta adni az életét. Hirtelen még én magam is megijedtem és hátrébb is hőköltem egy picit. Kurva nagy baj volt, és kezdtem úgy érezni, hogy barátnőmnek is feltűnt és azért teszi, amit tesz, de… ezt így nem tudtam teljes mértékben megállapítani.

– Mi… Minden rendben? – kérdeztem dadogva.

– Ne velem törődj! Történt valami Ivelisse-el? – kérdezte aggódó tekintettel.

– Mondd csak, Nath… Te észre sem vetted, hogy mi történt? – kérdeztem döbbenten, mire hirtelen a folyosóról diákok kiabálása hallatszott.

Bár beszélni akartam Nathaniellel, de amint meghallottam Mirsy kétségbeesett jajgatását, azonnal a folyosó felé vettem az irányt. Már láttam magam előtt Deboráht, láttam ahogy valamiért barátnőmön vezeti le a dühét, és már készültem behúzni egyet nem is számolva a következményekkel, de ahogy kiléptem az ajtón, meg is dermedtem. Reszketni kezdtem és a zavarodottságtól éreztem, hogy megfájdul a fejem. Ha pedig nem lép közvetlen mögém Castiel és ragad meg erős karjaival, biztos össze is esem.

Mirsy orra vérzett… szemei könnyeztek és térdre akart omlani, de nem tudott, mert a haját tartotta valaki. De nem Deborah… még csak nem is Amber keménykedett. Ivelisse fogta és olyan gúnyos mosoly ült az arcára, hogy azt hittem elhányom magam. Én csak elakartam futni, menekülni, mert eljutottam arra a pontra, hogy tényleg nem tudtam mit tegyek. A barátnőim egymásnak mentek és én teljesen tehetetlenül néztem. Amber és barátnői az egyik sarokból vihogtak és videózták a jelelenetet, mire legszívesebben kivertem volna a kezükből a telefont, de végül azt a kis bátorságom összeszedve inkább Mirsy segítségére siettem. A düh által keletkezett adrenalin hatására kilöktem magam barátom kezeiből és dühösen indultam meg feléjük.

– Ivelisse! – kiáltottam magamból kikelve. – Mi a faszt csinálsz?!

– Lilly-Rose? – pillantott rám unottan és közben elengedte Mirsyt, aki reszketve térdelt tovább a földön. – Csak megkérdeztem tőle, hogy mikor lesz próba. Nem felelt.

– A próba akkor lesz, ha én azt mondom! – álltam szembe vele, még ha kisebb is voltam nála. – Még nem választottunk időpontot, így nem is tudhatta mikor lesz!

– Szomorú – tette csípőre a kezeit a szőke.

– Ó, mondok szomorúbbat! Képzeld el, az egyik barátnőm teljesen kifordult önmagából, nem tudod véletlenül mi lehet az oka? – álltam úgy, hogy véletlenül se menekülhessen.

– Már elmondtam, kéki – felelte flegmán, mire feljebb ment bennem a pumpa. – Megváltoztam és ezt el kell fogadnotok. Már más az értékrendem…

– Leszarom az értékrended, attól még nem kell mindannyiunk lelkébe gázolnod! Én is változtam, én is voltam flegma, én is utáltam mindent és mindenkit, de… De a barátaimtól sosem fordultam el. A barátok tudnak kihúzni a gödörből, Őket becsülni kell… - próbáltam higgadt maradni, de Ivelisse közbevágott.

– Az lehet. Mondjuk az én anyám legalább még él.

Hirtelen éreztem, ahogy kifut a vér belőlem, ahogy egy pillanatra kihagy a szívem és megremeg a térdem. Hallottam, ahogy összesúgnak mögöttem és éreztem, hogy Castiel közelebb lép, hogy elkapjon ha kell. A titkom… Nem, kit érdekel a titok, előbb utóbb úgy is kiderül. Inkább az akitől ezeket a megvető szavakat kaptam. Hogy mondhatta ilyen durván? Hogy köphette ezt nekem oda? Tudta, tökéletesen tisztában volt vele, hogy a legfájdalmasabb pont az életemben édesanyám halála, erre ilyet mer mondani. Reszketni kezdtem és szívem szerint behúztam volna neki egyet… de nem volt annyi erőm. Már nem.

– Szóval, mikor fogunk fellépni? – kérdezte gúnyos mosollyal.

– Te soha többet… - motyogtam alig hallhatóan miközben felsegítettem Mirsyt. – Kizárlak a bandából, Ivelisse! Te már nem vagy a Blue Lemonade tagja.

A szőke teljesen lefagyott és mintha egy pillanatra be is könnyezett volna, de nem tudtam jól megnézni, mert idegesen trappolva kikerült és tovább ment. Hallottam a háttérből Amberék gúnyos kacagását, valamint láttam az emberek értetlen és csalódott pillantását. Éreztem, ahogy könnyeim lefolynak az arcomon és magamhoz öleltem közben a szintén zokogó Mirsyt. A fájdalom a szívembe és az üresség a lelkembe visszatért. Elvesztettem az egyik legnagyobb támaszomat és még mindig fogalmam sem volt, hogy mégis mi folyik itt…

XxXxX

Ivelisse’s Pov

Az öltözőben ültem és próbáltam minél halkabban zokogni. Hogy tehettem ezt a barátaimmal? Először leromboltam Jennalie tesójának az önbizalmát… aztán elvettem Yasmin házi dolgozatát - hiába tudtam, hogy mennyit szenvedett vele - és átadtam Ambernek, hogy adja be Ő, mint sajátja. Ezután megtéptem Mirsyt, mert nem, megütni nem voltam képes, az Charlotte volt, én már csak a haját fogtam, hogy ne térdelhessen le, de ez is éppen eléggé nehezmre esett. Aztán… Aztán ami azután történt, sosem bocsájtom meg magamnak. Hogy tehettem ezt Lilly-Roseal? Hogy mondhattam ezt neki? Mégis mi játszódott le bennem, amikor kiszaladt a számon?

Az ajkamba haraptam, hogy ne bőgjek fel hangosan, ahogy eszembe jutott a jelenet, ahogy kimondtam… ahogy láttam sírni. Lilly-Rose erős volt, erősebb, mint bármelyikünk, sőt, ha összeraknak minket, akkor is túltesz rajtunk. Olyan terhet cipelt, amibe én biztos belehaltam volna. Az anyukám… a mindenem, nem lettem volna képes elveszíteni. Pláne nem olyan fiatalon. És akkor jöttem én, a nagy okos és barátnőm – egyáltalán hívhatom még így? – egyetlen olyan pontjába döftem a késem, ahol tudtam, hogy a legfájdalmasabb és legmélyebb sebet ejthetem. Csodáltam, hogy nem pofozott fel, pedig… pedig tényleg megérdemeltem volna. Bár igazából amit tett, az ezerszer fájdalmasabb volt. „Száműzött” a második családomból.

Hirtelen hallottam ahogy az ajtó nyílik, én pedig igyekeztem letörölni a könnyeimet és megnyugtatni magam. Pár pillanattal később Amber lépett be, gúnyos tekintettel. Legszívesebben arcba köptem volna, de nem… nem volt szabad. Még nem.

– Jaj, ne vedd annyira a lelkedre – vigyorgott rám. – Csodálatos voltál! Az igazgatóiba sem kerültél, sem te, sem Charlotte a manővereitek miatt, ráadásul a Kéki egész nap csendben volt és olyan megtörten ült, mintha ott sem lett volna.

– Amber… - motyogtam. – Kizártak a bandából…

– Na és? Aki egyszer híres lett, az még később is lehet, ráadásul már egy minimális protekciót így is nyújtasz nekem – vihogott, majd egy papírt nyújtott át.

– Ez… ez micsoda? – pillantottam fel rá.

– A jutalmad, kedves Ivelisse. Szombaton, délután ötre várlak, vasárnap pedig amint lehet, le is lépsz – azzal elfordult és magamra hagyott.

Letöröltem ismét könnyáztatta szemeimet és a papírra pillantottam. A címe… A lakhelye. Az egyik leggazdagabb környék és… és ott lakik Nathaniel. Szívem nagyot dobbant és próbáltam ezzel együtt elnyomni a lelkem fájdalmát. Üres voltam. Elvesztettem a támaszaim, a barátaim, de nem adhattam fel. Meg kellett mutatnom milyen erős vagyok.

Nathanielért tettem. Csak az Ő egészsége hajtott előre. Csak a tudat, hogy ha Őt megmentem, talán egy kicsit könnyebb lesz… még ha barátaim… még ha Ők már nincsenek is mellettem.