2018. január 5., péntek

Vissza a "szürke" hétköznapokba

Ha kíváncsi vagy, hogy mi miatt volt nagyobb kihagyás, IDE kattintva elolvashatod.
XxXxX
A szünetben a legjobb dolog az, hogy olyankor nincs iskola. Komolyan mondom, ennél jobb dolog nincs benne. Rendben, az ember a családjával lehet meg pihenhet és kinek mi, de én a legjobban mindig az intézmény kerülését élveztem. Ha épp nincs iskola, az ember addig alhat, ameddig akar – Mirsy esetében amíg fel nem keltik – és nem kell arra pazarolnia a napját, hogy ostoba pitagorasz tételekkel számoljon hengerben kockát. Ilyenkor az ember csakis magával törődik, vagy épp azzal, amihez kedve szottyan. Ezért szerettem én mindig is a szünetet. Ám ha már így belemerültem az áradozásba, meg kell említenem a rossz oldalt is…
… Amikor szünet végén elfelejted visszakapcsolni az ébresztőórádat.
– Hogy a kolera állna beléd! – üvöltött fel egy vénasszony, ahogy felborítottam a banyatankját.
– Bocsánat! – kiáltottam hátra miközben átugrottam egy felborult kukát. Ki hinné mire képes egy kis adrenalin…
Én tényleg tudtam, hogy hétfőn már iskola. Tényleg felkészültem rá lelkiekben, még átkoztam is azt a fránya hétfői napot, csak… csak elnéztem a dátumot. Abban a hiszemben ébredtem, hogy vasárnap van és mindössze csak azért másztam ki az ágyból, mert pisilnem kellett. Már épp feküdtem volna vissza, amikor összefutottam Agatha nénivel, aki feltette a nagy kérdést: Neked ma még nincs iskola?
Akkora lendülettel vettem be a kanyart, hogy majdnem elcsúsztam, de sikerült megtartanom az egyensúlyomat és tovább rohannom. Már csak pár méter választott el, de mégis bennem volt a félsz, hiszen már öt perce becsengettek. Így is úgy rohantam hogy még a kabátom sem volt időm összehúzni és a bakancsom cipőfűzőjét sem kötöttem be. Ráadásul a világ legrosszabb tanárával kezdtem, nem akartam úgy kezdeni az évet, hogy meghalok.
Szinte a gépben hagytam a beléptető kártyám, ami már küldte is az üzenetet keresztszüleimnek a késésemről, de hirtelen nem tudott érdekelni. Flasht meghazudtoló sebességgel rohantam fel a másodikra, majd egyenesen és végül jobbra és…
Mint már említettem a bakancsom sem volt bekötni időm. Na, ennek meglett az eredménye, ugyanis ráléptem és olyan ívben borultam be a terembe, hogy öröm lehetett nézni. Hatalmasat csattantam a padlón és hallottam osztálytársaim szisszenését is. Kurva jó évkezdő, mit ne mondjak.
– Mégis mit művel, Ms Grey?! – lépett elém tanárom felháborodottan, csípőre tett kezekkel.
– Beestem az órára… - nyögtem és feltérdeltem. Jól bevertem az államat, rendesen fájt beszélnem.
– Hagyja abba a bohóckodást és takarodjon a helyére! – emelte fel a hangját. – Még ilyet… Mint egy óvodás… Tudja, ha óvodában akartam volna tanítani, akkor óvodának megyek!
Csak nyögtem egyet, majd az osztály halk vihogása közben a helyemre másztam. Nyöszörögve leültem és elővettem a füzetem, majd írni kezdtem, amit a tanár diktált. Ms Nadine Delanay még a szünet előtt vette át az osztályunk tanítását, előző tanárunk ugyanis nyugdíjba vonult. Bár Ő sem tartozott a kedvenceink közé, de a tanárnő megjelenése után már visszasírtuk. Igazán kihúzhatta volna még azt a pár évet. Ráadásul így, hogy átvett minket kémiából, átvett fizikából és matekból is, ugyanis rajtunk kívül még két osztályban tanított, így több szabadideje volt, mint előző tanárainknak. Így azonban az iskola még nagyobb szenvedéssé vált, mint korábban. Ezt a nőt nem lett volna szabad gyerekek közelébe engedni.
Ebben a pillanatban Amber egyik talpnyalója, Lisa úgy döntött itt a legjobb alkalom arra, hogy kecsegtesse nem létező kosártudását és kidobja a szemetet a helyéről. Mint mondtam, kosártudása nuku, így a papír a kuka mellé pottyant. Szemfüles tanárunk persze azonnal észrevette és felénk fordult. Már előre eltakartam a füleim, hogy ne ártson annyira az üvöltése.
– A kosáredzéseket majd testnevelés órán, ha kérhetem. Bár az ilyen borzalmas eredmény láttán, nem csodálnám, ha a testnevelés tanáruk agyvérzést kapna – nézett ránk szigorúan. – Akárki is dobta, jöjjön ki és dobja ki rendesen. 2015-öt írunk, ne legyünk primitívek!
Lisa szó nélkül kiment, kidobta a galacsint, majd visszasietett a helyére. Próbálkoztunk tanárunknál, kerestük a gyengéit és vizsgálgattuk a tűrőképességét, de erősebb volt, mint egy fronton harcoló katona. Ő volt az a tanár, akinél még Amber sem mert panaszkodni, ami nagy szó. Tudtuk, hogy Ms Delanay egy másik, sokkal keményebb iskolából érkezett, de akkor is ijesztő volt a hozzáállása. Nem az ilyen tanárokhoz voltunk szokva. Szerencsére hétfőn csak egy óra jutott vele, míg pénteken három is. Na, mi tényleg tudtunk mit kipihenni a hétvégén.
Miután az óra végigment, és végre kicsengettek, tanárunk felkapta a táskáját, majd elhagyta a termet. A biokémia terem szépsége abban rejlett, hogy ott volt a biológia, kémia és földrajz óra is, így ha egymás után volt ez a három óránk, nyugodt szívvel a teremben maradhattunk. Ráadásul a legjobban fűtött terem is ez volt, ezen az emeleten találhattuk meg a legtisztább mosdókat és ezen az emeleten helyezkedett el a büfé is. Ami pedig végképp szerethetővé tette a termet, az az állatok miatt volt. A terem végében négy hal, két nyúl, egy vadászgörény és egy kígyó pihent meg. Szerencsére egyikük sem boncolás miatt. Ami pedig ebben a legjobb volt, hogy mivel leghátul ültem, pont mögöttem állt a nyulak ketrece.
– Tessék!
Meglepetten pillantottam fel a fölém tornyosuló barna fiúra. El kellett mosolyodnom, majd elvettem az elém tartott hűtött ásványvizes üveget. Bár még mindig furcsa volt Kentin új kinézete, de már kezdtem megszokni. Én mindig is a nagy szemüveges, alacsony, sovány srácként ismertem, meglepett a kigyúrt, magas és kontaktlencsés fiú.
– Köszi – nyomtam az államnak a hűtött üveget. – Életet tudsz menteni.
– Anno te hoztad, amikor nekem estek – vont vállat. – Most legalább visszaadhatom.
– Majd odaadom az árát, csak most nincs apróm – szabadkoztam, de Kentin csak leintett.
– Felejtsd el, nem ezen az egy dolláron fog múlni a megélhetésem – mosolygott kedvesen.
– És mi van ha pont ez az egy dollár hiányozna majd az új házadhoz? – cukkoltam.
– Akkor aláíratok veled egy pólót és eladom e-bay-en – bólogatott.
– De hülye vagy – röhögtem fel és picit meglöktem.
Az újévi buli másnapján áthívtam Kentint és egész nap csak beszélgettünk. Annyira hiányzott már és annyira furcsa volt, hogy néhány hónap alatt ennyire megtudott változni. Ennek ellenére továbbra is ugyanúgy eltudtunk hülyülni, mint máskor és nekem erre volt a legnagyobb szükségem.
*Visszaemlékezés*
A szobában ültünk és Kentin éppen katonaiskolás történeteket mesélt. Őszintén szólva, én majd megpukkadtam a röhögéstől, a fiú meg kb szemhunyásnyi időt nem hagyott nekem.
– Lehetett választani, hogy ki mit vacsorázik és az egyik srác chilis babot kért. Másnap az egész osztály együtt érzett vele, de még a tanár is ahogy belépett, azzal a lendülettel ki is ment – nevetett velem együtt.
– Jézusom, milyen állat hely – nevettem és próbáltam megnyugodni.
– Igazából elég kemény volt, de még az ilyen helyeken is történnek humoros dolgok – mosolygott és simogatta közben a mellette pihengető kutyuskámat.
– Hogy-hogy ilyen hamar visszajöttél? Azt hittem sokkal tovább leszel távol – pillantottam rá kíváncsian.
– Anya kapott egy nagyon jó munkalehetősséget a városban, de ekkor még úgy volt, hogy csak egyedül utazik. Aztán apát is behívták, egyedül meg azért mégsem akartak otthagyni engem, így én utaztam anyával, apa pedig… hát… dolgozik – vont vállat kicsit keserűen.
– Azon részét nem bánom a történetnek, hogy visszajöttél – mosolyogtam picit.
– Hűha, csak féltékeny ne legyen az az állat… - forgatta a szemeit.
– Ken, ne csináld már – sóhajtottam. – Castiel köcsög volt, de már megváltozott.
– Mert egy hónap alatt akkorát változik a helyzet – vágta a pofákat közben.
– Két hónap alatt te is tudtál nőni öt centit – próbáltam terelni a témát, de barátom nagyot nyögött.
– Most nem az a lényeg, hogy egy hónap alatt hány méretet nőtt a lába vagy milyen hosszú lett a haja, hanem a belső. Aki egy fasz volt, az később is az lesz – morgott.
– Ken… - kezdtem volna, de leintett.
– Kentin, ha kérhetem – bólogatott. – Már magam mögött hagytam azt a múltam.
Döbbenten pillantottam rá, majd erőt vettem magamon, letepertem és csiklandozni kezdtem. Szerencsére van ami nem változik, ide tartozott az is, hogy Ken, vagyis Kentin még mindig ugyanolyan hevesen tudott reagálni a csiklandozásra mint régen. Hangosan kacagott alattam.
– Ebben a pillanatban hazudtoltad meg az előbbi mondatodat – pimaszkodtam és folytattam… volna, ha kedves barátom nem dob maga mellé és kezd ellentámadásba.
– Hmm… van benne valami – vigyorgott, én meg csak vihogni tudtam alatta.
– Elég, feladom, nyertél! – kiáltottam két kacagás között, mire elengedett. – Nem fair, erősebb lettél.
– Ezt eddig is tudtam – kuncogott, majd újra komoly lett. – Én csak megakarlak téged védeni… Nem hiszem, hogy Castiel megfelelő számodra.
– Nézd, Ken…tin – sóhajtottam. – Mi is új lappal kezdünk, ugyanúgy ahogy most te is.
Kentin elfordította a fejét, de nem engedtem neki, hanem megfogtam az arcát és magam felé fordítottam. Egyenesen belenéztem a zöld szemeibe és próbáltam a legkomolyabb arcommal válaszolni.
– Ha Castiel még egyszer bántana, akkor feladom. Akkor nem kezdem újra vele. Rendben van?
– Rendben – felelte egy kis gondolkodás után, majd megölelt.
Kentint én mindig is a sosem volt bátyámnak éreztem. Bár volt idő, amikor Ő többet érzett irántam, egy idő után elmúlt. Mindketten más irányba indultunk a párkapcsolat felé, ám egyfajta szeretet mindig is megmaradt köztünk. Ekkor már mindketten testvérként tekintettünk a másikra.
*Visszaemlékezés vége*
Nyögve néztem az állam a zsebtükrömbe, és egy hatalmas lila folt kezdett megjelenni rajta. Sóhajtottam egyet és reménykedtem, hogy a púder eltünteti majd ha arra kerül a sor.
– Hol van a barátod? – érdeklődött Kentin.
– Castiel szülei itthon vannak, majd szerda reggel mennek vissza, akkor jön Ő is suliba – bólogattam, majd visszanyomtam az üveget az államhoz. – Csak nem aggódtál érte? – pimaszkodtam.
– Isten ments – fintorgott Kentin. – Csak azt hittem, hogy összevesztetek amiért a partin a karomba vetődtél.
– Ne akard ennyire a kapcsolatunk végét, mert seggbe talállak rúgni – dőltem hátra a széken.
– Most jelenleg a puszta kíváncsiság hajtott – tette keresztbe kezeit sértődötten barátom.
– Rosszabb vagy, mint a sarki, kukkoló vénasszony – vigyorogtam rá, mire kinyújtotta a nyelvét. – Mirsyvel beszéltél azóta? – tereltem a témát.
– Igen, sikerült összehozni egy találkozót – mosolygott kicsit túlságosan is ábrándosan. – Tegnapelőtt bementünk az új kávézóba és ott beszélgettünk.
– Micsoda randi lehetett – nevettem.
– E… ez nem randi volt! – háborodott fel és arca olyan piros lett, mint Castiel haja. – Csak… csak baráti beszélgetés. Hisz te is mész kávézóba a barátaiddal, mégsem vagy együtt minddel… Én is csak elhívtam, meg ha már úgy volt fizettem a kávét, mert a fiú dolga… - hadart és próbálta menteni a menthetőt.
– Milyen romantikus, menten elcseppenek – pimaszkodtam tovább.
– Köcsög lettél, Lilly-Rose… nagyon köcsög – duzzogott.
– Együtt jár velem a néhai szoftver frissítés – böktem meg, majd megszólalt a csengő. – Földrajz…
– Az – sóhajtott Kentin. – Ha végeztünk lehet elmehetnél a dokihoz… Bár ahogy így elnézem, inkább menj most – mutatott az államra.
– Jó lesz az óra után – dőltem hátra. – Nagyon sokat hiányoztam földrajzról és elértem a tíz százalékot a hiányzási listán. Ha pedig húsz százalék fölé megyek, ismételhetem az évet, vagy legalábbis osztályozóra kell mennem. De tudod, szeretem ezt az osztályt, sokat vándoroltam már, csak nem kellene még egyszer – kuncogtam.
– Ejj te nőszemély – vihogott Kentin, majd a helyére vándorolt.
Én nagyot nyújtózkodtam, majd megfordultam és az állatokat kezdtem nézni. A nyuszik éppen a ketrec sarkában pihentek, a vadászgörény pedig ide-oda rohangált a ketrecében. Mindig is imádtam az állatokat, leginkább a kutyákat, de ha tehettem volna, befogadok egy állatkertet. Anya allergiás volt a legtöbb állat szőrére, így nálunk kifújt az a lehetőség, még a hipoallergén állatok esetén is. Anyu nem szerette Őket, drágállotta az állattartást, amit kezdek megérteni, mióta Akira a családba került. Félreértés ne essék, szerettem meg minden, de néha még magam is meglepődtem mennyit kell rá költeni. Ennek ellenére sosem váltam volna meg tőle. Egy pár hét alatt annyira a szívemhez nőtt, hogy senki sem vehette volna el tőlem. De talán, minden kisállattartó ismeri ezt az érzést.
– Elnézést a késésért! – lépett be Mr Fararize megpakolva, mint egy málhás. – Kérem, jelentsünk!
Ennek ellenére az osztály tovább harsogott, figyelembe sem vették tanárunkat, aki csak egy elkeseredett sóhajtással kereste elő az osztályunk névsorát a papírhalomból. Biztos hozzászokott már, hogy a jelentés részét sosem vesszük figyelembe. Kicsit sajnáltam is Mr Fararizet, mert egy végtelenül kedves ember volt, de tanítani meg pont ennyire nem tudott.
– Lysander Ainsworth? – kezdte a névsort.
– Jelen! – emelte meg kezét az említett, majd visszatért a jegyzetfüzetéhez.
Igazából nem volt túl sok hiányzó az első naphoz képest, csak Castiel hiányzott, illetve még egy személy, akit ha tanárom nem jegyez meg, fel sem tűnik… Deborah nem volt iskolában. Kicsit ráncoltam a szemöldököm, ahogy az üres helyét vizslattam. Nem mintha bántam volna mondjuk, hogy nem volt iskolába, csak hát na… Kicsit paranoiás voltam vele kapcsolatban.
– Rendben, ma az Európai Unióról fogunk beszélni – írta fel a táblára az anyagot a tanár. – Lisa, kérem, mondja el amit tud Európáról.
Ahogy odapillantottam, élő egyenesből láttam, hogy Lisa majdnem lenyeli a rúzsát, ahogy felszólították. Nyelt egyet, majd megköszörülte a torkát és szóra nyitotta a száját.
– Európa az egyik leghatalmasabb ország – közölte olyan komoly hangon, amennyire csak lehetett.
– Egy ország? – fogta a fejét tanárom, miközben az osztály majd megszakadt a röhögéstől. – Hagyjuk inkább. Nathaniel, átvenné a szót?
Szőke hajú osztálytársam megrezzent neve hallatára, ugyanis addig az ablakon bámult ki. Miután feldolgozta az információt, elkezdett gondolkodni, de még a helyemről is jól láttam, ahogy rágja az ajkát. Valami nem volt rendben.
– Európa Földünk egyik kontinense… Nyugatról az Atlanti-óceán határolja és… Ő… határolja még a Földközi-tenger is meg a… izé… - ráncolta a szemöldökét, tanárunk pedig leintette.
– Hát még maga sem tanul, Nathaniel? – kérdezte kicsit felháborodottan tanárom, majd rám emelte tekintetét. – Lilian, kérem, vegye át a szót!
– Lilly-Rose – javítottam ki, majd mély levegőt vettem. – Mint Nathaniel mondta, Európa a Föld egyik kontinense, a második legkisebb – kezdtem mondani ami eszembe jutott, illetve kiegészítettem a határait. – Az Európai Unió pedig a II. Világháború után jött létre, jelenleg pedig huszonnyolc ország a tagja. Az Európai Unió országai egymás között megszűntették a vámokat… - gondolkodtam, de aztán vállat vontam. – Ennyi.
– Több, mint a semmi – bólintott Mr Fararize, majd feltett egy térképet, amin az Unió országai voltak és elkezdett magyarázni.
Fejem a padomra hajtottam és próbáltam nem elaludni. Néha jegyzeteltem, illetve aláhúztam a könyvemben a fontosabb dolgokat, de annyira nem kötött le. Sokkal fontosabb dolgok érdekeltek, például, hogy Deborah merre lehet, valamint Nathaniel viselkedése is furcsa volt. Nath kitűnő tanulóként kiemelkedett közölünk, még engem is korrepetált néha, de olyan még nem fordult elő, hogy ennyire ne jusson eszébe semmi. Tény, Európát már régebben vettük, az EU-t pedig csak említette tanárunk, de ha nekem megmaradt annyi, amit mondtam, neki miért nem? Vagy nekem is csak azért ragadt meg, mert Franciaországban éltem egy ideig, ami ugye EU tagállam?
Amikor végre kicsengettek, akkor eldöntöttem, hogy meglátom a gyengélkedőt, ugyanis ajkam kétszeresére dagadt és fájt is. Ha mást nem is, hazaküldhetnek és otthon meg agyalhatok is. Hátamra kaptam a táskámat, kezembe a kabátomat és elindultam kifelé a többiekkel a teremből, annyi különbséggel, hogy én nem tartottam velük a következő órára. Miközben a lépcsők felé pillantottam, egy ismerős alakot láttam meg. Ivelisse jött le a harmadikról és ahogy láttam, a földszintre tartott. Oda akartam neki köszönni, de ahogy picit közelebb értem, láttam mennyire feldúlt, még engem sem vett észre.
Megrökönyödve álltam az eset előtt. Deborah hiányzott. Nathaniel furcsán viselkedett. Ivelisse zaklatott volt. Nagyon azt akartam hinni, hogy Deboráhnak semmi köze az egészhez, de egy ilyen gonosz hárpia esetében ez nehéz. Aggódva követtem barátnőmet, picit lemaradva, mígnem megpillantottam Ambert. A lépcső alján várta Ivelisset, majd karon ragadta és az egyik sarok felé húzta. Követni akartam Őket, de ekkor egy csapat elsős kezdett felfelé rohanni a lépcsőn és mire leverekedtem magam közöttük, se Ambert, se Ivelisset nem láttam. Egy picit nézelődtem még a folyosón, de miután minden nyomot elvesztettem, elindultam a gyengélkedő felé.
Nagyon rossz érzésem volt.
Ivelisse’s Pov
Az ajkam rágva mentem le a lépcsőn, a tenyerem csak úgy izzadt a szívem pedig kalapált. Éreztem, hogy amit teszek az nem helyes, de tudtam, hogy muszáj. Nathaniel nagyon régóta jó barátom. Sőt, a karácsonyi csók óta talán picit több is, bár sosem erősítettük meg. Én azonban szerettem, fontos volt nekem, éppen ezért fájt látnom, ahogy szenved. Csak véletlenül láttam meg a sebeket a hátán, miközben öltözött az egyenruhájába újévkor, de azt mondta semmiség. Kék-zöld foltok végig… basszus kulcs, ez nem normális!
Amikor leértem, akkor megpillantottam Ambert és nyelnem kellett. Őt sosem tudtam megkedvelni, a hisztis cicababa stílusa taszított engem. Azonban itt Ő tudott egyedül segíteni rajtam. Ha már Nath nem bízott bennem.
– Gyere! – ragadott karon és a folyosó végére húzott.
– Hova viszel? – értetlenkedtem.
– Csak nem képzeled, hogy itt beszélek veled? Majd ott, ahol senki nem lát és hall! – azzal behúzott a vészkijárat folyosójára és az egyik lépcső előtt megállt és szembe fordult velem. – Térjünk rögtön a tárgyra!
– Rendben – biccentettem. – Szóval akkor… nálatok alhatok a hétvégén? Megcsináltam a házid és vettem neked szendvicset meg sminkkészletet, most már igazán igent mondhatnál…
– Hmm… - kezdte törni az agyát, majd csettintett egyet. – Egy utolsó dolgot még kérek. Ha belemész, akkor nálunk töltheted a hétvégét…
– Mondd, hogy mi az és megteszem – léptem közelebb és könyörgően néztem rá.
– Innentől a bandám tagja van és magasról tojsz a kékire meg a többire. Fellépsz velük meg minden, de semmi több. Velünk mutatkozol és az ízlésünknek megfelelően öltözködsz, és ami a legfontosabb, híressé teszel minket – vigyorgott rám gúnyosan.
– De ez lehetetlen – döbbentem le és teljesen elkeseredtem. – Amber, más a stílusunk is, meg minden… Én…
– A stílus miatt ne aggódj, küldök neked ruhaötleteket facebook-on – bólogatott elégedetten.
– De Lilly-Rose… és a többiek… barátok vagyunk – magyaráztam neki elkeseredve, de legyintett.
– Ha nem, hát nem jössz hozzám a hétvégére. Így is lehet – vont vállat, majd elfordult.
– Nem! – sikkantottam szinte fel és utána kaptam, mire kíváncsian megfordult. Megpróbáltam lenyelni a gombócot a torkomból, de nem sikerült, minden esetre kimondtam életem legnehezebb szavait. – Benne vagyok az alkuban.
Amber elvigyorodott, majd visszafordult és kezet nyújtott nekem. Kicsit lassan, de végül is megragadtam a kezét és kezet fogtunk.
– Remekül döntöttél, Ivelisse – mosolygott gúnyosan. – Üdv hát a követőim között.
Legszívesebben csak sírtam volna és sikítva kifutottam volna a világból. De nem tehettem… Nathaniel miatt nem. Csak miatta csináltam. Mert ha tudok neki segíteni, teljesen megérte.

2017. július 4., kedd

Újévi parti

Száznyolcvan fokos fordulat, bal vállam ütközik a szekrénnyel, csörgő ébresztő óra a fejemre pottyan. Mi tehetné még ennél is szebbé a reggelt? Nyöszörögve szedtem le magamról a szerkezetet és imádkoztam, hogy ne maradjon nyoma fájdalmas találkozásunknak. Ezután a helyére tettem, és megpróbáltam kimászni ágyamból – mert tudtam, ha még egy percet benn maradok, akkor vissza is alszom –, de mivel a takaróm a lábamra tekeredett, ismét részese lehettem egy fájdalmas találkozásnak, ezúttal a padlóval. Ekkor pedig eldöntöttem, egy picit ott maradok.
A verseny után, napi szinten interjúkat adtunk, hol a TV-nek, hol újságoknak. Mindenhol visszaláttam az arcunkat, valamint a zenekarunk logóját, sőt, többször meg is állítottak az utcán. Annyira furcsa volt az egész. Az életem egy szempillantás alatt felfordult. Persze, nem rossz értelemben, de azért nem volt kellemes, amikor siettem valamerre és vagy tízen körülálltak, hogy képet kérjenek, vagy autogramot. Ám ezzel járt a hírességek élete, felkészülhettem volna már rá. Anya élete is ilyen volt.
Hirtelen kis dobogást hallottam, majd nem sokkal később nyálas puszik köszöntöttek. Nyöszörögve toltam odébb kiskutyámat, ám Őt ez nem érdekelte, folytatta arcom nyalogatását. Sóhajtottam egy nagyot, majd feltérdeltem és simogatni kezdtem kis buksiját. Tudtam, hogy hamarosan itt a sétaidő, és ez teljes izgalommal töltötte el Akirát. Nekem pedig fel kellett kelnem, hogy legyen erőm kivitelezni a sétát. Egy nagyot nyújtózkodtam, majd felálltam.
Utam a fürdőszobába vezetett, ahol elvégezem kisebb-nagyobb szükségleteim, na meg belőttem a hajam, hogy álljon is valahogy. Ezután visszatértem a szobámba, ahol kiválasztottam aznapi viseletem, majd elindultam lefelé. Keresztapám már elment dolgozni, keresztanya pedig éppen reggelit csinált. Sosem értettem, hogy Ők hogy képesek olyan korán kelni.
– Szép hajnalt, keresztanya – léptem be egy hatalmasa ásítva.
– Neked is jó reggelt, Lilly-Rose – köszönt meg sem fordulva. – Nyolc óra van, ami nem hajnal.
– Nekem bőven az – nyöszörögtem és megfejeltem az asztalt. – Álmos vagyok!
– Mondtam, hogy vállalj kevesebb interjút, mert nem fogod bírni, de lekiabáltál, hogy ez nem igaz – bólogatott Agatha néni.
– Az interjúnak nincs sok köze ehhez. Inkább az, hogy keveset alszom – emeltem meg picit a fejem.
– Arról már nem én tehetek, hogy nem alszol el időben. Én mindig beszólok, hogy lámpa oltás – válaszolt újból, majd egy tál palacsintát tett elém. – Egyél, aztán szedd össze magad. Vagy átakarod aludni az újévet is?
– Dehogy is! – nyújtózkodtam. – Egy újévi bulit nem hagynék ki.
– Én is sejtettem – kuncogott, majd megsimította egyre kerekedő pocakját.
– Alig várom már, hogy megszülessen – mosolyogtam Agatha nénire. – Ami furcsa, mert nem szeretem a babákat.
– Az unokatestvéreddel más lesz a helyzet – mosolygott kedvesen rám.
Egy ideig még figyeltem keresztanyám hasát, majd nekiláttam az evésnek. Agatha néni mindössze két hónapos terhes volt, vékony alakja miatt azonban szépen kidudorodott a pocakja. A terhessége eleje ijesztő volt számunkra, ugyanis gyakran összeesett, illetve rengeteget aludt, ám ahogy egyre jobban haladt előre, úgy kezdtek megszűnni a tünetek. Vagyis aludni még így is sokszor ledőlt, de már nem esett össze random időközönként. Az unokatesómat júliusra vártuk, az pedig nagyon messze volt, legalábbis nekem nagyon távolinak tűnt. Nekem sosem született testvérem, kiélvezhettem az egyke gyerekek kivételezett világát, ám mindig is hiányzott egy olyan valaki mellőlem, akivel játszhattam volna akármeddig. S bár már tizenéves voltam, szerettem volna még mindig egy pici totyogót, akivel lehet bohóckodni. A helyzetet pedig az tette furcsává, hogy idegen gyerekeket viszont ki nem állhattam.
Miután betoltam a palacsintát, egy puszit nyomtam Agatha néni arcára, majd felöltöztem melegen, pórázt csattoltam Akirára és elindultunk a számára jól megérdemelt sétára. Ahogy kiléptem, azonnal megigazítottam a sálam, ugyanis rettentő hideg volt. Szóval picit vacogva, megborzongva indultam el a park felé. Útközben Akira minden lehetséges helyen megállt, hogy könnyítsen magán. Nagyot sóhajtottam. Lány kutya volt, mégis annyit pisilt, mint egy fiú… és még csak területet sem jelölt!
Lassan megérkeztünk a parkba, ahol rajtunk kívül nem igen volt senki. Egy-két ember elsétált, azoknál is vagy kutya volt, vagy siettek valamerre. Mondjuk nem csodáltam, hisz egy hideg téli napon, ki az a balga, aki csak úgy kimegy sétálgatni? Konkrétan belefagy a hőmérőbe a higany, csak hogy elképzelhessétek a helyzetet.
– Ni, csak! Csak nem megjött a Deszka?
Hirtelen két erős kart éreztem magam körül és elmosolyodtam. Az én kis köcsög vörös démonom osont mögém. Lassan megfordultam, majd lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Hiába történt meg minden nap, olyan hihetetlen volt az egész. A fiú, aki mellettem ült a másik padban… Aki szívta a vérem, és aki elfeledtette velem a gondjaim, végre teljesen a szívébe zárt engem. Ezzel együtt én is Őt az enyémbe. Bár volt már kapcsolatom korábban, ilyet még sosem éreztem. Mintha egy húron pendültünk volna.
Miután elváltunk egymástól, még hosszú ideig gyönyörködtem a szürke szemeiben. Mosolyognom kellett, mert úgy csillogott, mintha gyémánt lett volna. Castiel szemei különlegesek voltak, szerettem bennük elidőzni, hisz ritkán találkozott ilyen tiszta színekkel az ember. A fiú pedig egy ideig hagyta, majd kuncogni kezdett.
– Tudom, hogy jó pasi vagyok, de nem gondoltam volna, hogy ennyire – vihogott.
– Tény, hogy jól nézel ki, de David Beckham még mindig jobb nálad – pimaszkodtam.
– Pff… Ne emlegess vele egy lapon – legyintett egyet. – Ő már vén.
Erre csak felkuncogtam és tovább ölelgettem. A verseny végeztével egyre többet találkoztunk, hisz időnk is több volt, na meg ekkorra már tudatosultak bennünk a másik érzései. Jó érzés volt ennyi időt tölteni valakivel, aki nem volt a családom tagja. Bár tény, sokat voltam a lányokkal is, de nem volt ugyanaz. Sőt, jobban belegondolva, miután Ken elment, alig tudtam valakivel beszélgetni a bajaimról. Nem akartam nyafogósnak tűnni, de… Egyszerűen muszáj voltam valakivel beszélgetni a gondjaimról. Szükségem volt valakire, aki meghallgat, és szerencsére Castielben megtaláltam ezt a valakit. Bár elsőre egy igazán szívtelen embernek tűnt, átitatva önzőséggel, de igazából sokkal rendesebb volt, mint a legtöbb ember. Tény, hogy vigasztalni nem igazán tudott, de elárasztott a szeretetével. Ennél többet nem is kérhettem volna tőle.
XxXxX
– És, ennyi! Remekül csináltátok!
Nagyot sóhajtottam és a hajamba túrtam. Mielőtt kiélvezhettem volna az Újévet még egy interjút fel kellett vennünk. Erre Mirsy kísért el egyedül, a többiek nem igazán értek rá. Bár tény, ki az aki ünnepek alatt ennyire ráér? Én is szívesebben lettem volna otthon, de ha már egyszer elvállaltam, meg kellett csinálnom. Sajnos Agatha néni jóslata kezdett beigazolódni, miszerint nem fogom szusszal bírni. Utáltam, amikor a felnőtteknek igazuk volt.
Nem épp nőiesen, nagyot nyújtózkodtam miután felálltam a székemből, majd Mirsy kíséretével kifelé indultam. A felvett anyagot még meg kellett vágni, kivenni a kevésbé fontos részeket, összeszerkeszteni úgy, hogy bizonyos jelenetek minél félreérthetőbbek legyenek, majd úgy kiadni a délután folyamán egy híradás keretében. Ez már csak így ment, mióta az újságírók rájöttek, hogy a népet jobban érdekli a botrány, mint a normális hírek. Mivel én ebben nőttem fel, ezért engem kifejezetten nem érintett meg, hogy miket csinálnak a hátam mögött, hisz számítottam rá. Azonban láttam, hogy egy-egy csípősebb mellébeszélés mennyire felzaklatta a többieket.
Az emberek nagytöbbsége naiv. Sőt, leginkább a gyerekek azok, és bizony nagyon sokáig azok is maradnak. Pontosabban addig, amíg nem találkoznak valakivel, aki apró cafatokra töri naiv világukat. Én is az voltam. Azt hittem minden tündérmese és jól megy, e helyett elkergettek minket egy másik országba és anyámmal végzett a leukémia. Meg kellett tanulnom egy kicsit komolyabban és realistábban venni a dolgokat. Ennek hála én már fel voltam készülve rá, hogy bizony lesznek elég komolyan átírt interjúink, de erről nem szóltam a többieknek. Nagy hiba volt. Utólag visszanézve, elég kellemetlen helyzetbe hoztam Őket.
– Min gondolkodsz, Lilly-Rose? – pillantott rám kíváncsian Mirsy.
– Úgy… Hát úgy mindenen – nevettem fel kínosan. – Leginkább az interjúkon…
– Ó, értem – bólintott egy picit. – És azon belül? A main? Vagy úgy mindegyiken?
– Is-is – vontam vállat, majd megigazítottam a sálam, ahogy kiléptünk az épületből. – Hú, de rohadt hideg van…
– A hírek miatt divatos lett a fogszabályozóm – folytatta Mirsy és felhúzta a sapkáját. – Azt hiszem gyakrabban kell mosolyognom, és akkor ezzel fognak foglalkozni.
– Most miről beszélsz? – pillantottam rá kíváncsian.
– Téged nem zavarnak a fals hírek és az átírt történetek? – kérdezte Mirsy, de nem is várta a választ, csak vállat vont. – Mondjuk, anno biztos részed volt benne, megszokhattad. De nekem… Ez olyan furcsa – sóhajtott, majd a kesztyűjét kezdte nézni. – Az iskolában ha elkezd egy pletyka terjengeni rólad, azt csak az iskolában tudják. Most már megírják az újságban és mindenki megismeri…
Szomorúan néztem barátnőmre, aki fel sem pillantott miközben mesélt. Volt abban valami amit mondott. Amikor sok újság arról hozott le cikket, hogy milyen ízléstelenül öltözködik Jennalie a magassága és magas sarkúja miatt, vagy éppen amikor Yasmin játékfüggőségét beszélték ki. Mirsy híres volt a furcsa öltözködéséről, ugyanis imádott minél színesebb darabokba bújni… Szóval a divatlapok Őt is szétszedték. Azonban Mirsyt láttam a legkevesebbet ezeken szomorkodni. Meg is lepődtem rajta. Mármint még az én torkomban is gombóc keletkezett néha, Ő azonban tűrte.
– De már nem érdekel – szólalt meg hirtelen.
– Tessék? – eszméltem fel döbbenten.
– Már nem izgat – nézett rám barátnőm. – Rájöttem, hogy pozitívan kell a dolgokhoz állni. Most a fogszabályozóm divatosnak találják a színes gumik miatt, hát többet kell így mosolyognom, hogy lássák – bólogatott.
– Hát ha téged ez tesz boldoggá… - motyogtam. – Én sosem voltam túl optimista vagy pozitív…
– Én már egy jó ideje – bólogatott. – A lényeg, hogy minden helyzetben a legjobbat lásd és…
– Mirsy! – kiáltottam utána. Szegény annyira belemerült a mondanivalójába, hogy nem vette észre a lépcsőt és le is zúgott rajta. – Jól vagy? – rohantam oda hozzá.
– Persze – mosolygott rám. – Nézd a pozitív részét, én hamarabb leértem a lépcsőn, mint te – kuncogott fel.
Csak a szemem forgattam, majd felhúztam barátnőm a földről. Mindig is csodálkoztam, hogy Mirsy milyen érdekes felfogással rendelkezik… Ám jobban belegondolva, Ő így volt jó. Egy kicsit bohókás, színes és pozitív egyéniség. Amikor vele voltam én is mindig jól éreztem magam és elfeledkeztem egy picit az ügyes-bajos dolgaimról. Mirsy egy különleges személyiség volt és én keresve sem találhattam volna hozzá hasonló barátnőt.
– Gyere, Lilly-Rose, még el kell mennünk a ruhákért! – nevetett fel és megragadva a kezem, maga után húzott.
Kuncogtam és nem igazán ellenkeztem. Gyermeki lelkesedéssel rohantunk az aluljáróba, majd odalent össze-vissza cikáztunk az emberek között. Néhány felháborodott kiáltást hallottunk magunk mögül, de nem hatott meg minket. Egy pici késésben voltunk, sietnünk kellett, hogy még eltudjunk menni a ruhákért és vihessük Őket az iskolába. Jennalie, a testvére Rosa, illetve Lysander bátyja, Leight dolgoztak rajtuk és mivel pont útba esett interjú után, úgy döntöttünk, hogy én és Mirsy bemegyünk és elhozzuk legalább a felét, hogy Jennalie-nek annyival kevesebb dolga legyen.
Útközben láttam, ahogy néhány paparazzi próbál lefotózni minket. Már előre kíváncsi voltam, hogy milyen szalagcímet adnak neki. Magam előtt láttam a „Randalírozás az aluljáróban” főhírt, alatta a saját, és Mirsy arcképével. Hát igen. Néha kell egy kis botrány még úgyis, hogy amúgy nem vagyunk rosszak. Hisz az embereket már csak ez érdekli.
XxXxX
Éppen az utolsó simításokat végeztem az egyenruhámon. Ritkán mondtam az élénk színekre ilyet, de nem volt rossz. Korábban már említettem a ruhákat, amiket Lys bátyja tervezett… Nos, ennek oka volt. Minden évben rendeztek újévi partit, ahova diákokat, akár más iskolából is, és felnőtteket is meghívtak. Ide általában a Sweet Amorisból kerestek önkénteseket, mert volt valami szerződésük az iskolával… Nem tudom pontosan, annyira nem érdekelt, hogy oda figyeljek, amikor magyarázták.
Minden esetre, az iskola ismételten kiválasztotta a diákokat, akiknek dolgozniuk kellett, némi pénz keretében, persze. A tízedik évfolyam lett kijelölve, hogy egymást váltva a szendvicses és puncsos pultnál szolgáljon fel. Persze, nem engedtek minket alkohol közelébe, azt a tanárok, vagy épp a huszonegyedik életévüket betöltött volt diákok intézték. A tanárok, hogy meglehessen különböztetni minket más iskolák diákjaitól, kitalálták, hogy legyünk „egyenruhában”. Az egyenruha felső része mindenkinél megegyezett, csak a színek tértek el lányoknál és fiúknál. A lányoknak egy kockás rózsaszín ing volt, tetején fehér gallérral és egy sötétlila mellénnyel. A fiúknak is hasonló volt, csak nekik világoskék volt az ing és sötétkék a mellény. Lányokon fekete leggings volt, mivel az ing a combunk közepéig ért és így nem nézett ki olyan bénán. A fiúknak egy fekete nadrág is elég volt, így Ők voltak a szerencsésebbek.
Minden esetre mindenki felvette a hirtelen elkészített ruhadarabokat, egész kevés panaszkodással. A beosztás pedig úgy nézett ki, hogy mindenki egy-egy órát töltött a pultnál állva, utána pedig – hacsak nem akart még maradni – mehetett a dolgára. Én Arminnal, Yasminnal, Irissel és Alexyvel kerültem egy beosztásba. Kicsit húztam a szám, amikor megtudtam, ugyanis Castiel így egy órával hamarabb végzett, arról meg nem is beszélve, hogy Amber volt az egyik kiszolgáló mellette. Mondjuk próbáltam elterelni a gondolataim, hogy Castiel úgyse akarna tőle semmit, illetve hogy megvár majd, de akkor is nehéz volt. A barátom egy olyan lánnyal, akit ki nem állhatok, ráadásul az a lány gyerekkora óta szerelmes a fiúba…
– Te Lilly-Rose! – kiáltott felém Armin, miközben a tükörben méregette magát. – Kiemeli a seggem a gatya?
– Pont a segged nézem, szerinted? – rúgtam meg az említett fertályt, mire a fiú csak vihogott.
– Drága bátyám – lépett oda Alexy és magához karolta tesóját. – Ha nem lennél a testvérem, és nem lenne Yasmin, garantáltan fogdosnám – beszélt nagyon komoly hangon, mire már Irissel együtt nyerítettünk fel.
– Amúgy miért tőlünk kérdezed, amikor neked van barátnőd? – kacagott Iris.
– Másnak mutogatod a segged a jelenlétemben? – lépett ki az öltözőnek használt szobából Yasmin. – Hazamegyünk, elpicsázlak!
– Hmm… Attól még kerekebb lesz – méregette magát tovább a tükörben Armin.
– Mi most komolyan Armin seggéről beszélgetünk? – vihogtam fel, mire az említett fiú mellém lépett és átkarolt.
– Tudod, drága Lilly-Rose, vannak olyan témák, amikre nem lehet nemet mondani – beszélt nagyon komolyan, én meg már majd megfulladtam a röhögéstől. – Ilyen téma, az én csodálatos királyi alfelem is!
Ez volt az a pont, ahol mindnyájunkból kirobban a röhögő görcs. Armin és én egymásnak dőlve vihogtunk mint az idióták, Yasmin nem bírta megtartani magát és a földön térdelve kacagott, Iris és Alexy pedig a térdüket csapkodták. Hirtelen milyen jó hangulat lett egy fenék témától… És ahogy ez eszembe jutott, ismét hangosan kezdtem röhögni.
– Beszarok… - nyerített Alexy a térdét csapkodva. – Armin, fáj a hasam!
– Jaj, nem kapok levegőt – legyezgette magát Yasmin és lihegett. Az arcszíne kifejezetten hasonlított Castiel hajára. – Fáj az arcom…
– Oké, igyekezzünk lenyugodni – lihegett Iris is. – Ha így megyünk ki, akkor mindenkit elijesztünk.
– Ugyan! – legyintett Alexy. – Majd kiállítjuk Armin tökéletes farpofáit és mindenki jönni fog.
Erre aztán megint felkacagtunk, de ekkor már sikerült kicsit hamarabb lenyugodnunk. Miután nagyjából kifújtuk magunkat és visszatért a színünk a normálisba, mindannyian elindultunk a helyünkre. Szerencsére Melody ez idő alatt összeszámolta az összegyűlt pénzt, így nekünk már csak felkellett írni, hogy honnan indulunk és beállni a pult mögé. Castiellel mindössze egy gyors szájra puszira volt időnk, utána mennie kellett tovább. Bár tény, maradhatott volna, de megértettem, hogy nem akar, hisz Amber után én sem szívesen töltöttem volna több időt az „egy órás szenvedés” helyén. Továbbá a „levegőt sem ronthatta”, ugyanis azt az igazgatónő nem értékelte volna. Így mi maradtunk, Ő ment.
Unalmasan telt az idő, ugyanis elég kevés fiatal volt, és akik voltak is, azok is az alkoholnál próbálkoztak. Mélyet szippantottam az enyhén állott levegőből és nyújtózkodtam egyet. Nagyjából húsz perce állhattunk már ott, és két emberen kívül senki sem vásárolt nálunk. Kezdtem kifejezetten unatkozni. Ekkor Iris és Yasmin felé fordultam, akik nagyon sugdolóztak valamiről. Kíváncsian odahajoltam hozzájuk, jó elfoglaltságnak tűnt.
– Mit nézünk? – kérdeztem halkan.
– Boris tanár úr unokaöccsét – felelte Yasmin halkan. – Ő egy modell Ausztráliában…
– Melyik az? – suttogtam vissza.
– A szőke, napbarnított – mutatott oda Iris. – Olyan helyes…
Kicsit hunyorogtam, majd kiszúrtam a fiút a tömegben és a gyér fényben. Ki volt gyúrva, mint a kelt tészta, bőre napbarnított, haja aranyszőke, stílusa egyedi volt. Bevallom, láttam már néha magazinokban szerepelni, de élőben olyan… Olyan gyerek volt. Igazán sokat tud számítani a photoshop, ha jól használják. Nem lehetett nálunk sokkal idősebb, de az újságokban kinézett húsznak is. Kicsit elfintorodtam, sosem voltak nekem szimpatikusak a modellek.
– Szerintem túl mű – csatlakozott a suttogásba Alexy. – Nekem nem jön be.
– Olyan jól néz ki pedig – sóhajtott Iris. – Főleg… nézzétek milyen feszes… a feneke – pirult el Iris, ahogy velünk szemben a fiú lehajol valamiért.
– Az én jelenlétemben csak az én feszes és csodálatos hátsómról lehet beszélni! – szólalt meg kicsit hangosabban Armin, mire mind felugrottunk egy picit.
– Azt már túltárgyaltuk az öltözőben – legyintett vihogva Yasmin.
Csak a szemem forgattam rajtuk mosolyogva. Minden esetre, Alexynek igaza volt, túlságosan műnek nézett ki. Nem értettem Irist mi nyűgözte le, de nem is próbáltam rájönni. Mindenkinek más volt az ízlése és valakinek csak… Túlságosan is más.
Szinte örömóda volt a fülemnek, amikor meghallottam, hogy letelt az egy óra és már rohantam is a cuccaimért. Castiellel megbeszéltük, hogy az épület egyik félreeső részén találkozunk. Át sem öltöztem, csak kezembe vettem ruháim és táskám és már rohantam is lefelé a lépcsőn, majd be a folyosó végébe, ahol megbeszéltük a találkánkat. Sokat nem kellett keresnem, Castiel ott ült és éppen cigit töltött, de amikor meglátott, akkor mosolyogva félre pakolta holmiját és szoros ölelésbe húzott. Jó érzés volt végre vele lenni. Szerettem a lányokkal lógni, nem bántam a többi fiú társaságát sem, de Castiel mégiscsak más volt.
Ahogy ott voltam az ölelésében, éreztem a szívverését, az illatát… Elfeledkeztem a külvilágról és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretem Őt. Nyálasan hangzik, de tényleg így éreztem. Élveztem, ahogy az erős karok szorosan magukhoz ölelnek és jó érzés volt, ahogy éreztem a melegségét. Egyszerűen az enyém volt és nem akartam elengedni, nem akartam más karjaiban látni.
Éreztem, ahogy a mellkasa hullámzik egyet a néma nevetéstől, majd felpillantottam rá. Szürke szemei továbbra is ragyogtak, mint valami gyémánt, és mosolyában volt valami különleges. Picit elpirultam a tekintetétől és lesütöttem a fejem, mire hangosan felröhögött.
– Imádom amikor csak a tekintetem zavarba hoz – duruzsolt.
– Ne légy undok… - motyogtam. – Inkább örülj neki…
– Én egy szóval sem mondtam, hogy nem örülök – fordította maga felé az arcom, majd lehajolt és megcsókolt.
Lábujjhegyre emelkedtem, hogy kicsit könnyebb dolga legyen és viszonoztam a csókot. Óvatos volt és gyengéd, mint mindig. A legtöbb ember azt hiszi, hogy egy ilyen durva kinézetű embertől csak durva dolgokat kaphat, én azonban már megtanultam, hogy a kemény külső egy cuki fiúcskát takar. Persze, ha az első nap kérdezték volna tőlem, hogy mit látok Castielben, előbb neveztem volna köcsögnek…
– Gyere! – vált el hirtelen, majd megragadta a kezem és elkezdett a lépcső felé húzni.
– Hova? – lepődtem meg teljesen.
– El kell foglalnunk a helyünket, mielőtt más teszi – kacsintott.
Továbbra sem értettem, hogy mit szeretne, de mint egy szófogadó kiskutya, követtem. Castiel az emeletre vitt, majd ott kinyitott egy ablakot és szétnézett. Értetlenül pislogtam, hogy vajon mit szeretne, miért hozott ide, majd a szívem kihagyott egyet, amikor a fiú kimászott az ablakon. Döbbenten nyitottam meg a szám, azért erre nem gondoltam.
– Gyere, mert észrevesznek – nevetett Castiel és kezet nyújtott felém.
Normális ember erre azt felelné, hogy őrültség és megpróbálná lebeszélni szerelmét arról, hogy ilyet tegyen, de én már megszoktam a tényt, hogy nem vagyok százas, és nem ekkor akartam elkezdeni a nagy változást, szóval utána másztam. A hideg szél azonnal elkapott én pedig összerezzentem. Elfelejtettem felvenni a kabátom…
Castiel a tető egyik sarkába húzott engem óvatosan. Picit csúsztak a cserepek, de nem volt annyira brutális. Amikor odaértünk, akkor elővett két ülőpárnát és letette, majd intett, hogy üljek le. Nagyot nyeltem és megtettem, de közben próbáltam a táskámból előszedni a kabátom is, hogy ne fagyjak meg teljesen. A vörös lassan ereszkedett le mellém és segített, hogy ülve is feltudjam húzni a kabátom. Hálásan biccentettem, majd a sálam kezdtem keresni, de Castiel gyorsabb volt és a saját sálját a nyakamba tekerte.
– Majd megfagysz – kuncogott a fiú.
– Nyári vagyok, a meleghez szoktam – bólogattam.
– Én is nyári vagyok, mégis megélek a hidegben is – nevetett halkan, majd rágyújtott egy cigire. – Kérsz?
– Nem dohányzom – feleltem és próbáltam minél kényelmesebb pózba helyezkedni.
– Az igen – bólintott elismerően Castiel. – Mióta?
– A verseny óta. Alig bírtam kiénekelni a magasabb részeket, mert mindig elfogyott a levegőm – nyögtem. – Úgyhogy most leteszem és igyekszem nem is visszaszokni.
– Hát te tudod – bólogatott Castiel és rám fújta a füstöt, aminek enyhén mentolos illata volt. – Igen, ez most mentolos. Látom az arcodon, hogy feltűnt – kuncogott.
– Mióta szívsz mentolosat? – pislogtam meglepetten. – Azt hittem nem szereted az „ízesített szennyet”.
– Most csak erre volt pénzem – bólogatott és újból szívott.
– Értem – sóhajtottam, majd összerezzentem a jeges szél érintésére. – Miért is vagyunk itt?
– Hallottál már arról, hogy újévi tűzijáték? – szólalt meg pimaszul a fiú.
– Persze, nem vagyok én idióta – legyintettem. – De miért jöttünk a tetőre?
– Mert innen lesz a legjobb a rálátás – kuncogott, majd hirtelen magához ölelt. – Bújj ide, ne vacogj nekem.
Az arcom valószínűleg olyan vörös lett, mint Castiel haja, de hagytam magam és odabújtam a kis démonhoz. Hiába volt rajta bőrkabát, még így is puhának éreztem. A megnyugtató illatát nem éreztem, hála annak, hogy lefagyott az orrom, viszont a meleg ölelését, amibe belehúzott, azt igen. Kicsit emlékeztetett arra az időre, amikor anya még élt és kiültünk az udvarra nézni a tűzijátékot, Ő magához ölelt és nem fáztam. Nagyjából ugyanez az érzés fogott el ekkor is, annyi különbséggel, hogy a szívem hevesebben vert, mint akkor.
Nagyjából negyed órát ültünk így, amikor is elkezdődött a tűzijáték. Ekkor értettem meg, hogy Castiel miért vitt oda fel… Onnan ugyanis nem csak azt láttuk, amit az udvarról lőttek fel, hanem bizony a távolabbiakat is. Csillogó szemekkel és gyermeki lelkesedéssel figyeltem a felfelé szálló, gyönyörű színekben pompázó fényeket. Valamiért csak a piros színűek voltak olyan hatalmasak, hogy az egész eget belepték. De volt gyönyörű arany, ami mint a zápor, úgy hullott alá. Volt ami „sikítva” szállt fel, pukkant és gyönyörű kék szikrákat szórt. Imádtam a tűzijátékot.
Az eget belepte az aranyszín és megvilágított mindent. Ezután a távolból egy újabbat lőttek fel, mely szív alakban szórta szét szikráit. Ekkor Castiel megragadta az arcom, magához húzott és szerelmesen megcsókolt. Én lassan átöleltem a nyakát és viszonoztam. Nem fáztam. Nem vacogtam. Elfelejtettem minden problémám. A gyönyörű égbolt, a szerelmem… Minden megvolt. Odalent gyerekek zajongtak és csillagszórókkal rohangáltak, a felnőttek együtt dalolták a „Firework” című számot, valakik a tűzjátékhoz csatolták egy cetlire írt üzenetüket, majd kilőtték, mások pedig mint ahogy mi, csókolóztak vagy enyelegtek.
A tűzijáték legalább tíz percig tartott, majd megállt és már csak itt-ott lőttek fel párat. Ekkor pedig mi is úgy döntöttünk, hogy bemegyünk. Vicces volt a tetőn végignézni és valahol ijesztő is, hisz bennem volt a félsz, hogy mi lett volna, ha leesek vagy ha észrevesznek… De Castiel mellett ezek mind csak mellékesek lettek. Odabenn levettem a sálam és a kabátom, majd Castiellel kézen fogva lefelé indultunk a lépcsőn. Én továbbra is elvoltam veszve a tekintetében, amikor is meghallottam egy hangot…
Annyira ismerős volt, döbbenten kerestem is a forrását, majd megtaláltam. A lépcső alján, a bejárati ajtónál állt egy fiú, aki éppen néhány lánnyal beszélgetett. Barna haja kócos volt, biztos a sapkája túrta össze. Fehér inget viselt, alatta fekete pólóval, nyakában pedig dögcédula lógott. Terepmintás nadrágot és bakancsot viselt, mint egy katona. Elkerekedtek a szemeim és meg is teltek könnyekkel.
A fiú ekkor felém fordult és ugyanaz a döbbenet ült ki az arcára, mint az enyémre. Elfelejtette társaságát és lassú léptekkel megindult felém. Lassan elengedtem Castiel kezét és elindultam előre. Nem hallottam a külvilágot, nem láttam mást, csak Őt…
– Lilly-Rose? – szólalt meg mély hangján.
És ekkor nem kellett több szó, vagy gesztus, elrugaszkodtam és az ölébe vetettem magam, majd sírni kezdtem. Olyan rég volt… Olyan magas lett és más… De én mégis éreztem, hogy ez Ő. Amikor nem kellettek szavak, vagy bármi más, hogy felismerjem. Amikor csak éreztem, hogy Ő az…
– Semmi baj – szólalt meg, mint ugyanazon az éjszakán, amikor édesanyám meghalt. – Itt vagyok.
Éreztem a szoros karok ölelését, éreztem, ahogy fejemre támasztja állát. Magas lett… Izmos… Mutált… De mégis Ő volt.

– Annyira hiányoztál, Kentin…

2017. február 12., vasárnap

Nyerni vagy veszíteni

Spencer elmosolyodott. De nem a kedves mosolyával. Nem, semmiféleképpen. Ez a mosoly rettenetes volt. Szadista vigyor. Tudtam, hogy bármelyik dalt kapom. meghalok, mert nem azt fogja nézni, hogy hogyan adjuk elő… Hanem, hogy pár perc alatt mennyire tesszük a sajátunkká anélkül, hogy dallamot kellene változtatni. Magamévá tenni egy olyan dalt, ami az anyukámé, vagy amit nem szeretek… Lehunytam a szemem. Amikor pedig meghallottam a dalom, kivert a víz…
– Deborah, Szívek egy üvegben, Lilly-Rose, Érezni – mosolyodott el. – A tökéletes dalok!
Hát kedvem támadt szájba vágni a mikrofonommal a férfit. Mi az, hogy tökéletes?! Neki lehet, de… De nem mi vagyunk a fontosak? Az nem számít, hogy nekünk tökéletes-e? Az nem számít, hogy egy ribanc fogja énekelni édesanyám egyik leghíresebb számát?!
– Ki kezdi? – tette keresztbe a karjait Deborah.
– Star kisasszony, én magára gondoltam – vigyorgott Spencer.
– Fasza. Akkor kérek öt percet, hogy átolvashassam a szöveget – bólogatott Deborah.
– Ez természetes – dobott oda nekünk két MP3 lejátszót. – Hallgassátok, tanuljátok!
Nyögve betettem a fülembe a fülhallgatót és elindítottam a zenét. Eközben levonultunk a színpadról és míg Deborah sétálgatott és memorizált, addig én leültem az egyik sarokba és hallgattam a dalt. Annyira nem volt hozzá kedvem… Annyira nem akartam elénekelni. Őszintén, talán jobb lett volna anyám dalát énekelni. Arra sokkal jobban emlékeztem. Abba jobban beletudtam volna élni magam. Abban volt egy pici én is…
Amikor hallottam, hogy Deborah felmegy a színpadra, akkor hangosabbra vettem a zenét. Nem akartam hallani. Nem voltam hajlandó meghallgatni, ahogy Ő énekli anyám számát. Nem. Soha. Még a kezem is a fülemre tettem, hogy véletlenül se halljak semmit. De nem segített…
Hallottam a zenét. Hallottam Deboráht. Hallottam ahogy a közönség együtt énekli vele a dalt. Nem akartam hallani. Próbálkoztam, de nem tudtam hangosabbra venni a zenét. Reszketni kezdtem és éreztem, ahogy a könnyek szúrják a szemem. Miért én? Miért mindig én?
*Visszaemlékezés*
Lassan sétáltam a nevelő szüleimmel a bevásárlóközpontban. Néhány hónap telt el anya halála után, nekem mégis úgy kellett tennem, mint akinek nem fáj. Nevelő szüleim megértőek voltak addig, amíg nem kezdtem el sírni. Mindig azt mondták, hogy ez úgysem hozza vissza anyám. Én ezzel tisztában voltam, de akkor is fájt. A tudat, hogy anya nincs többé… Ennél kevés fájdalmasabb dolog létezik.
Épp az egyik üzletben nézelődtünk – pontosabban Ők nézelődtek -, amikor megszólalt az ismerős dallam. A szemeim elkerekedtek és a rádió felé fordultam. Anya hangja volt. Anya egyik dala szólt benne. Szaporán kezdtem venni a levegőt és odaszaladva kikapcsoltam. Mindenki rám nézett. Reszkettem és könnyeztem, de nem sírtam. Már nem hallottam. Már nem volt baj. Nevelőanyám mellém lépett és odébb húzott, hogy ne zavarhassak tovább senkit és onnantól fogta a kezem. Mire a magnó újra bekapcsolásra került, szerencsére már egy idegen szám ment benne.
Mivel nem találtuk meg, amit kerestünk, ezért egy másik üzletbe mentünk. Mielőtt beléptünk volna, már meghallottam a zenét. Anya száma… Megint kivert a víz és elhátráltam. Nem akartam bemenni. Nem akartam hallani.
– Lilly-Rose? – fordult hátra nevelőanyám.
Én csak a fejem ingattam és az egyik padhoz léptem. Nem akartam bemenni. Láttam, ahogy nevelő szüleim megindulnak felém, ám ekkor a bevásárlóközpontban is felcsendült anya hangja… Szívek egy üvegben. Hangosan megnyikkantam és befogtam a fülem. Reszketni kezdtem és nem kaptam levegőt. Ám hiába ez az egész, ugyanis továbbra is tisztán hallottam a zenét.
Nem is vettem észre mikor kezdtem szaladni. Minél hamarabb ki akartam jutni. Nem akartam hallani. Nem… Egy elektronikai bolt előtt szaladtam el, ahol a TV-ken anya videóklippjei és koncertjei mentek. Ekkor már egy picit sikoltottam is és azonnal egy másik irányt kerestem. Évekig nem érdekelte Őket az anyám, akkor hirtelen miért lett számukra olyan érdekes?! Miért?
Amikor kiszaladtam a parkolóba, egyfajta megnyugvás töltött el. Megszabadultam a hangoktól. Nem hallottam… Legalábbis egy rövidebb időre. Odakint egy kocsiban anyám számait hallgatták lehúzott ablak mellett. Nem messze két lány sétált el, szintén hangosan édesanyám számát hallgatva. Valahol arról beszéltek, hogy milyen kár, hogy meghalt… És láttam egy nőt, aki olyan volt mint anya. A füleimre tapasztottam a kezem és próbáltam kizárni mindent. De ismét elém került anya arca… A lélegeztető maszk, a szívmonitor hangja, a klórszag… Anya haldoklik, én ott állok és anya meghalt…
Nem bírtam tovább…
– Kapcsolják ki! Elég! – sikoltottam fel, mire mindenki rám nézett.
De a hangok nem szűntek meg és én sírva térdre rogytam. Fájt. Minden. A levegővétel, a szívdobbanás, a létezésem… Egyszerűen csak az anyukámat akartam. Éreztem nevelő szüleim ölelését, de nem tudtam mit reagálni rá.
Néhány nap múlva, újra az árvaházban találtam magam…
*Visszaemlékezés vége*
A hangos tapsolás hozott vissza a valóságba. Deborah végzet, én következtem. A szívem a torkomban kezdett dobogni és remegni kezdtem. Nem éreztem úgy, hogy kitudnék állni a színpadra. Nem éreztem úgy, hogy ezzel a dallal nyerhetek. Könnybe lábadt a szemem. Úgy éreztem, hogy nincs több esélyem. Elbuktam és vége…
Amikor a sátán megjelent előttem, akkor megállt és gúnyosan mosolygott rám. Nem kellett semmit mondania, hogy tudjam, biztos benne, hogy nyert. A tekintetéből láttam, hogy nevet. Hogy azt sugallja: „Igen, megnyertem”. Ezután megvillogtatta hófehér mosolyát, majd tovább állt. Ment pihenni.
Ökölbe szorultak a kezeim és dühösen néztem utána. Nem bírtam volna elviselni a tudatot, ha Ő nyer édesanyám dalával. Nem… Anya egy jó ember volt. Anya dalai tökéletesek, és nem engedhettem, hogy ez a ribanc bemocskolja a nevét. Kicsit megtöröltem a szemeim, és szerencsére nem kentem el a sminkem. Ezután mély levegőt vettem, majd a színpadra léptem. Hallottam a tapsokat, hallottam a nevem kántálását, de nem tudtam rá figyelni. Egyszerűen túl dühös voltam. Szerintem látszott is rajtam, mert sokan döbbenten pillantottak rám.
Amikor a színpad közepére értem, láttam, hogy Spencer és a másik két zsűritag nagyon figyel. Őszintén, legszívesebben a fekete hajú köcsögnek hajítottam volna a mikrofonom. De nem tettem. Inkább lehunytam a szemem és biccentettem. A fények elhalványultak, és már csak a színpadon voltak. Már csak engem láttak az emberek. Picit mélyebb levegőt vettem, majd szám elé emeltem a mikrofont. Ekkor elindult a zene, és én azt tettem, amihez a legjobban értettem: énekeltem, azért, hogy győzzek.
Gyere, fogd meg a kezem,
Szeretném érezni az életet.
Nem tudom biztosan,
Hogy értem-e a rám osztott szerepet.
Ülök és Istenhez beszélek,
Ő meg csak nevet a terveimen.
Elmém olyan nyelvet beszél,
Melyet magam sem értek.
Egyszerűen érezni akarom az igaz szeretetet,
Érezni az otthont, melyben élek.
Mert érzem, ahogy elpazarolom az életem.
Nem akarok meghalni,
De az életért sem rajongok.
Mielőtt még beleszeretnék valakibe,
Már azt tervezem, hogy elhagyom.
Halálra rémisztem saját magam,
Ezért menekülök állandóan.
Még meg sem érkezem,
De már a távozást tervezem.
Egyszerűen érezni akarom az igaz szeretetet,
Érezni az otthont, melyben élek.
Érzem, ahogy elpazarolom az életem.
És éreznem kell az igaz szeretetet,
És egy örökké tartó életet,
Ezzel nem tudnék betelni…
Egyszerűen érezni akarom az igaz szeretetet,
Érezni az otthont, melyben élek.
Érzem, ahogy elpazarolom az életem.
És éreznem kell az igaz szeretetet,
És egy örökké tartó életet.
Egy lyuk van a lelkemben,
Az arcomon is láthatod, nagy helyet foglal el.
Gyere, fogd meg a kezem,
Szeretném érezni az életet.
Nem tudom biztosan,
Hogy értem-e a rám osztott szerepet.
A dal végén egy picit meghajoltam, és bár vastapsot kaptam, tudtam, hogy ez nem jelenti azt, hogy nyertem. Deborah már azzal nyert, hogy megkapta anyám dalát. Nem tudtam magam beleélni abba, amit én kaptam, tudom. Éreztem végig, hogy mindenki arra gondol, hogy ez nem az én stílusom. De nem tehetek róla. Attól, hogy jól énekelek, még bizonyos dolgokba nem tudom beleélni magam. Ez pedig egy olyan dal, amit nem is értek igazán.
Nem sokkal később Deborah is mellém csapódott és vártuk az eredményhirdetést. Bár végig mosolyogtam, fájt. Szinte éreztem, hogy esélyem sincs. Elrontottam. Elrontottam azzal, hogy ezt énekeltem. Deborah egy sokkal többek által kedvelt dalt kapott. Néha pedig édes mindegy, hogy jobban vagy rosszabbul énekli, a lényeg, hogy AZT a bizonyos dalt énekelte.
Az öt perc letelte után a műsorvezető a színpadra lépett. Nagyot nyeltem és szinte imádkoztam, hogy az én nevem legyen a borítékban. Nyerni akartam, de… De úgy éreztem nem fogok.
– Az eredmények pedig… - felbontotta a borítékot, nekem pedig sírhatnékom lett. – Győzött a Stars from Nightmare!
Csak egy halkat sóhajtottam, de megtapsoltam Deboráht. Elfogadtam a döntést. Ő jobban tetszett, Ő volt a jobb, Ő nyert. Hiába volt egy utolsó senkiházi, az emberek ezt nem látták. Hiába volt egy rettenetes ember, a hangja jó volt és a dalai is. És sajnos Ők csak ezt látták. Nekem pedig meg kellett elégednem a második hellyel.
Amikor Deborah előre lépett és átvette a díjat, én levonultam a színpadról. Nekem már nem volt ott keresni valóm. A taps Deboráhnak szólt, az ajándékot Ő kapta meg, én meg nem akartam zavarni. Hiába mondtam, hogy már nem akartam nyerni, a rudat, hogy Deborah egy olyan dallal győzött, amit anyám írt, fájdalmasabbá tette a dolgot.
– Lilly-Rose! – ölelt át Mirsy. – Nagyon ügyes voltál…
– Sokkal jobb voltál, mint Deborah – mosolygott rám Ivelisse.
– De én… Én vesztettem… - motyogtam halkan.
– Rá se ránts! – jelent meg Yasmin. – A lényeg, hogy jó voltál!
– Nekünk örök győztes leszel – mosolygott Jennalie.
Sóhajtottam egyet és átöleltem a lányokat. Jól estek a szavaik. Nem sokkal később, amikor végig ment a műsor, kereszt szüleim is megjelentek. Átöleltem Őket is és jól esett a közelségük. Hiába vigasztaltak, hogy ügyes voltam, hogy anya most büszke rám, valahol csak szomorúbb lettem. Elvégre valahol, anyám ellen vesztettem. Hisz ha Deborah nem kapja meg azt a dalt… Kit akarok becsapni? Nem a dal volt az oka. Deborah ügyesebb volt. Én pedig csak a dalra akarom kenni, ami… Ami anyámé és jó. Csak a féltékenység beszél belőlem, mert az a kis…
– Nem volt rossz, deszka – jelent meg Castiel. – Én már annak idején tudtam, hogy a közönségnek bot füle van, de nem gondoltam, hogy ennyire.
A szemeim könnybe lábadtak és nem tudtam levenni a tekintetem Castielről. Kit akarok becsapni? Ha a versenyt nem is, de mást már megnyertem. Apám tud rólam, a világ tud rólam, a hangom ismerik, vannak emberek, akik szeretnek, van egy hely, ahol lakhatom és… És van egy ember, aki szerelmes belém.
Lábaim önálló életre keltek és fel sem fogtamtam, hogy Castiel ölébe vetettem magam. Már csak akkor eszméltem fel, amikor az erős, védelmező karokat magam körül éreztem. Az illata… A szívverése… A melegség, ami áradt belőle… Megnyugtatott. Ott volt, élt és szeretett. És ennél többet nem kívánhattam volna. Számomra ez a fiú, aki elfogad, és szeret, többet jelentett minden díjnál.
S lássuk be, hiába nem volt mellettem az anyukám, hiába győzött le a legnagyobb ellenségem, ez vajmi kevés volt ahhoz, hogy azt mondhassam, borzalmas az életem. Hisz több embertől kaptam szeretetet, mint utálatot…
XxXxX
Az ágyam végében ültem és a facebookot nézegettem. Rengeteg gratuláló üzenetet kaptam, még olyanoktól is, akikkel már évek óta nem tartottam a kapcsolatot. A Blue Lemonade-nak létrehozott facebook oldalon pedig rengetegen fejezték ki sajnálatukat, hogy nem mi nyertünk. Sőt, még az egyik fiú is gratulált, akivel egy árvaházban voltam. Olyan meglepő, hogy ilyenkor mennyi ember fel tud bukkanni.
Erre a gondolatra felsóhajtottam és elvettem a képet, amit az éjjeli szekrényemre tettem. Végigpillantottam rajta. Anya… Én… Apa. Végigsimítottam az apukám arcán és kifújtam a levegőt. Mindenki felbukkant… Csak Ő nem. Ezután kikapcsoltam a laptopom, majd letettem a képpel együtt. Késő volt már, úgy éreztem, hogy ideje lefeküdni.
Miután lepakoltam, befeküdtem a meleg ágyamba és mosolyogva végigsimítottam a már békésen bóbiskoló Castiel arcán. A kis vörös átjött hozzánk „ünnepelni”, de a végén addig maradt, hogy már kereszt szüleim nem engedték haza, nehogy baja legyen. Szóval a drága beköltözött a szobámba. Annyi kitétel volt, hogy senki nem aludhat meztelenül. De hát ott még nem tartottunk.
Mosolyogva temettem fejem a mellkasába és beszippantottam megnyugtató illatát. Óvatosan átöleltem és szerintem elég éberen aludt, ugyanis viszonozta a gesztust. Elmosolyodtam. Egyszerűen csak annyira boldog voltam. A jelenléte olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amilyeneket korábban még nem éreztem. Talán ezt hívják szerelemnek?
Nos, én úgy hiszem, hogy igen. És azt is hiszem, hogy nekem erre volt szükségem, hogy megnyugodjon a lelkem. Mi más bizonyítja jobban, mint hogy évek óta először végre boldogan aludtam el…
Spencer Pov’s
A Blue Lemonade oldalát nézegettem és sóhajtottam egyet. Sok emberrel egyet értettem. Lilian és bandája sokkal jobban teljesített, mint a másik csaj. Szerintem a dal is közrejátszott a győzelmében, bár, hogy őszinte legyek, pont azért adtam neki azt, mert azt hittem, hogy már nem olyan híres, hogy rá szavazzanak. Ráadásul pont abban a városban nyert az a Lindsey Murdok dal, ahol Rob Wills született…
Megcsíptem az orrnyergemet, majd a mellettem lévő képre pillantottam. Lindsey… Én… Lilian. Boldog család lehettünk volna. Az egész Lindsey hibája volt. El kellett volna fogadnia hogy nekem fontos az állásom és… És végül is én basztam el, mert én léptem ki az ajtón, ahelyett, hogy megbeszéltük volna. Lassan lehajtottam a laptopom tetejét és az ágyamhoz léptem, hogy lefeküdjek.

Végig csak Lilianen járt az eszem. Az egyetlen lányomon, akit ott hagytam… De ennem ellenére mégis vágytam az ölelésére és arra, hogy apának hívjon. Évekig sikerült elnyomnom eme érzéseket, ekkor mégis elő törtek. S még inkább erősítették bennem a tudatot: Meg kell szereznem a lányom gyámságát.