2013. december 28., szombat

Egy régi ismerős

A másnapi tanítást már vártam. Úgy éreztem, hogy Castiellel megfogom találni a közös hangot. Gyorsan baktattam az iskolába, hogy minél hamarabb beszélgetni tudjunk. Ahogy beléptem a terem felé vettem az irányt. Ám valamibe, vagy inkább valakibe beleütköztem. A könyveim és az övéi is a földre estek. Ahogy felnéztem egy ijedt, vöröses hajú lányt láttam meg.
- Annyira sajnálom, az én hibám! - kezdett védekezni.
- Ugyan, semmi baj! Én se figyeltem! - mondtam miközben össze szedtem  könyveket. - Tessék! - adtam neki oda, az övéit.
- Köszönöm! - mosolyodott el. - Amúgy a nevem Iris!
- Lilly-Rose vagyok. - bólintottam.
- Te az osztálytársam vagy! - kiáltott fel meglepetten.
- Tényleg? - kérdeztem.
- Igen. Mondjuk nem csodálom, hogy nem láttál, hisz egész órán rajzoltál. Amúgy nem sokkal előtted ülök! - kuncogott.
- Ó...nos...értem... - rántottam vállat.
- Most sietek, mert még segítenem kell az egyik tanárnak! - mondta. - Szia!
- Szia! - köszöntem el.
Sóhajtottam egyet és lassabban közeledtem a terem felé. Amikor beléptem egy ismerős hangot hallottam, de én nem is próbáltam törődni vele. Inkább Castielt kerestem. Ő a falnak támaszkodva állt. Amikor észre vett engem, akkor elmosolyodott. Én is elmosolyodtam, majd elindultam felé.
- Szia, Lilly-Rose! - ugrott elém egy fiú.
Hirtelen szívinfarktus közeli állapotba kerültem. Hátráltam egy kicsit és mély levegőket vettem. Az illető igen csak lesből jött. Ám ekkor ahogy ránéztem, tudtam ki is az illető.
- Ken, hányszor mondtam már neked, hogy ezt ne csináld! - szóltam rá.
A fiú ugyanis nem volt más, mint a volt osztálytársam (titkon legjobb barátom) Ken. Ő tőle származott az ismerős hang.
- Sajnálom, de nem vettél észre és köszönni akartam! - szólalt meg még mindig hatalmas vigyorral.
- Szia neked is! - köszöntem halkan. - Mit keresel itt?
- Képzeld, átjöttem ide tanulni! Újra osztálytársak lettünk! - kiáltott izgatottan.
Mind a szemem, mind a szám megnyílt. Kentől sose tudtam megszabadulni. Anyukám nagyon jó barátságot ápolt az övével, így születésünk óta ismertük egymást.
- Látom annyira meglepett, hogy szóhoz se jutsz! - kuncogott Ken.
- Az nem kifejezés! - jegyeztem meg. - De most megyek a helyemre...
Azzal ott hagytam. Ken mindig is a legjobb barátom volt, de bevallani senkinek nem akartam. Hisz, én inkább kerülöm a kíváncsi és gúnyos tekinteteket, Kent, meg mindenki ezzel követte. És ő többet is érzett irántam, mint barátság, nekem ő mégis olyan, mint egy testvér. Ezután Castielhez mentem.
- Szia, Lilly! - köszönt gúnyos mosollyal.
- Szia, Casti! - köszöntem vissza gúnyosan.
Castiel mosolygott. Ezután Kenre nézett, majd vissza rám.
- Ki ez a Pápaszem? - kérdezte gúnyosan.
- Ki? - kérdeztem, mert nem nagyon esett le kire gondol, de végül is beugrott. - Ja, Kentin! Volt osztálytársam.
- És mit keres itt?
- Mit tudom én! Gondolom átjött tanulni.
- De miért?
- Nagy eséllyel miattam.
- Ujuj, csak nem a szerelmed? - gúnyolódott Castiel.
- Hát ő tényleg kedvel engem... - mondtam és láttam, hogy Castiel vigyorog. - De én nem viszonozom.
- Mond meg neki is, ugyanis erre tart a herceged! - nézett rám gúnyosan.
Ekkor két kezet éreztem a vállamon, majd keksz szagot éreztem. A francba!
- Neked, hogy tetszik a suli Lilly-Rose? Szerintem csodás! - hallottam Ken hangját.
Láttam, hogy Castiel küzd a nevetése visszafojtásában.
- Szerintem se rossz Ken! - feleltem. - De ha nem haragszol most beszélgetnék...
- Ó, ez a fiú a barátod? - kérdezte Ken. - Mindig is a hasonló stílusú fiúkra buktál!
- Ken! - szóltam rá.
- Mi van? Nem haragszom, hogy őt választottad. - felelte.
Ekkor fülig elvörösödtem. Castiel a tenyerét a szája elé tette és próbálta leplezni a nevetését.
- Ken! - fogtam meg a vállát. - Castiel csak egy haverom és ne mondj neki ilyeneket, mert még elbízza magát! Most pedig szeretnék vele beszélgetni!
- Megértem! Én megyek is nem zavarlak titeket! - s ahogy ezt kimondta el is ment.
A székemre rogytam. Ekkor hallottam, hogy Castiel nevet.
- Nem vicces! - mondtam.
- Nekem viszont igen. - mondta és mellém állt. - Ken? Te pedig Barbi?
- Ó, fogd be! - mondtam és óvatosan hasba vágtam.
- Ne ütögess, mert visszaütök! - mondta Castiel.
- Arra befizetek! - feleltem gúnyosan.
Ebben a percben megszólalt a csengő. Sóhajtottam és elővettem a matek könyvem.
- Miért nem hiszed, hogy megtudlak ütni? - kérdezte gúnyosan Castiel.
- Mert én lány vagyok, te pedig nem verekszel, nehogy kicsapjanak. - gúnyolódtam.
Castiel kuncogott. Ekkor a tanár lépett be. Én szokásomhoz hűen rajzoltam. Ken mindenkit elkápráztatott a matek tudásával. Vagyis engem nem. Tudtam, hogy ő kisujjból kirázza a matekot. Meg különösebben nem is érdekelt. Miután kicsöngettek én összepakoltam és mentem a következő terembe. Útközben belebotlottam Amberbe és kis társaságába.
- Szerbusz Ciánka! Hova rohansz? - kérdezte, miközben a mellkasomra tette a kezét, hogy megállítson.
- Ne fogdoss, nem vagyok leszbikus! - mondtam és leszedtem a kezét magamról. - Amúgy mi közöd hozzá?
- Nekem mindenhez közöm van! - jött a válasz.
- Papírod is van róla?
- Ne szemtelenkedj, mert egy rossz szó rólad a bátyámnak és repülsz!
- Miért, ki a te bátyád?
- Nathaniel természetesen! - mondta úgy, mintha nekem ezt tudnom kellett volna.
- Ó! Hát tudod, pont nem érdekel, mert úgysem csapnak ki! - feleltem és folytattam az utamat, de Amber elkapta a kezemet.
- Húzd meg magad Ciánka. Itt én vagyok a főnök! - mondta és tovább ment a barátnőivel.
Sóhajtottam egyet. Hogy lehetnek ekkora, inkább had ne mondjam ki mik, ebben az iskolában? Lassan folytattam az utam biológia órára. Ekkor Nathanielbe botlottam.
- Szia, Lilly-Rose! - köszönt.
- Üdv, Nathaniel! - köszöntem vissza.
- Hogy megy a beilleszkedés? - faggatott.
- Fogjuk rá, hogy egész jól. Bár még elég kevés embert ismerek. Meg most valami Amber azt magyarázta nekem, hogy ő itt a főnök és ha nem vigyázok, akkor ki is csapathat...
- Amber téged is megfenyegetett? Tudom, hogy a húgom, de végén őt csapatom ki.
- Nem vettem fenyegetésnek. Egyszerűen megmondom ilyenkor a frankót és jól vagyunk. Ha pedig üt én is ütök, ha engem csapnak rántom magammal, szóval nem hagyom annyiban a dolgot. - magyaráztam.
- Kemény csaj vagy. - mondta Nathaniel mosolyogva.
- Szükségem volt a modorváltásra, szóval igen, az vagyok. - rántottam vállat.
- Miért, bántottak?
- Nem igazán...inkább kiközösítettek és olyanokat állítottak rólam, amik nem voltak igazak. Nos, igazzá tettem az állítást és tényleg rockos kinézetű lettem.
- Értem. - mondta Nathaniel.
- De ha nem haragszol most mennék bioszra, nem akarok elkésni. - mondtam.
- Semmi gond! Tudod hol a terem?
- Nem éppen, de majd megtalálom! - feleltem.
- Majd elkísérlek, nehogy eltévedj. - mondta Nathaniel és óvatosan megfogta a vállam, majd elindultunk.
Csöndben lépdeltünk egymás mellett. Nekem valahogy sosem volt semmi témám, hogy beszélgetni tudjak.
- Kérdezhetek valamit? - törte meg a csöndet Nathaniel.
- Kérdezz nyugodtan. Max, ha olyan nem válaszolok. - feleltem mosolyogva.
- Mi van közted és Castiel között?
A szemeim tágra nyíltak. Erre a kérdésre nem számítottam.
- Semmi. Ő csak egy rokonlélek számomra. - feleltem a vállamat megrántva. - Miért érdekel?
- Csak, mert féltelek. Castiel nem egy normális alak, te pedig egész normálisnak tűnsz és nem akarom, hogy elrontson.
Kuncogtam egy kicsit.
- Engem nem olyan könnyű elcsábítani. Amúgy sem barátkozok szívesen, de Castiel valahogy megért engem és azért lógok vele. - mondtam halkan.
- Értem. Nos, itt is volnánk! - mondta.
- Köszönöm, hogy elkísértél! - feleltem mosolyogva.
- Szívesen! - válaszolt, majd eltűnt.
Én lassan beléptem a terembe. Castiel már ott volt és egy fehér hajú fiúval beszélgetett.
- Héj, Lilly-Rose! - kiáltott nekem, amikor meglátott.
Meglepetten léptem oda.
- Úristen, Castiel lázad van? - kérdeztem meglepetten hangon. - Jól mondtad ki a nevemet!
Hallottam, hogy a fehér hajú fiú kuncog.
- Nem, de ne szokj hozzá! - felelte gúnyosan. - Csak be akarom mutatni neked az egyik haveromat! Ő itt Lysander!
A fiúra néztem. Kicsit olyan volt, mint aki egy Shakespeare regényből mászott volna elő a ruhája alapján. De ezt elnézve, egész jól nézett ki.
- Örvendek! - léptem oda. - Lilian Rosalynda vagyok, de kérlek, szólíts Lilly-Rosenak.
- Nagyon örvendek kedves! - mondta és felvette a kezem, majd megpuszilta.
Talán kicsit elpirultam. Nem számítottam rá, hogy ezt csinálja. Aranyos fiúcska, annyi szent!
- Egy bandában játszunk. - törte meg a csöndet Castiel.
- Tessék? - eszméltem fel.
- Egy bandában játszunk. Válaszoltam mielőtt kérdezted volna. - felelte mosolyogva.
- Ja, igen! - feleltem, bár ezt a kérdést nem igazán akartam feltenni. - Nektek van bandátok?
- Igen. - szólalt meg Lysander. - Castiel a gitáros, én az énekes, Nathaniel pedig a dobosunk volt régen.
- Ez érdekes! - mondtam. - Rock banda vagytok?
- Olyasmi! - karolta át a vállam Castiel. - Miért?
- Mert én csak Rockot hallgatok. - feleltem.
- Akkor a mi bandánk a kedvedre lesz! - felelte mosolyogva Lysander.
Ekkor megszólalt a csengő.
- S az ítélet hangja... - motyogtam.
- Nem szereted a biológiát? - kérdezte Lysander.
- Nem nagyon. - feleltem miközben kibújtam Castiel kezei közöl. - A természettel és az állatokkal semmi bajom, de amit tanulni kell azt már nem szeretem. Az egyetlen óra amit szeretek az az ének.
- Ezek szerint tudsz énekelni? - kérdezte Castiel.
- Nos, nem mondanám...csak szeretem! - feleltem. - Inkább gitározok, mint éneklek...
- Te gitározol? - szakított félbe Lysander.
- Gitár, hegedű, zongora, szaxofon, klarinét, fuvola és furulya, amin játszani tudok. - soroltam. - Bár legjobban gitározni szeretek.
- Kész hangszerszakértő lehetsz! - jegyezte meg Lysander.
- Pedig nem vagyok... - motyogtam.
Ekkor a tanár lépett be. Én gyorsan leültem a padba és néztem ki a fejemből. Egész órán engem kémlelt. Gondoltam, hogy neki se tetszik a hajam színe.
- Mondja kedves Lilly-Rose! - szólított fel. - Miért ilyen színű a haja? Ne vegye tolakodásnak a kérdést, de biológia tanárként jobb szeretem a természetes dolgokat.
Sóhajtottam.
- Nos, nyolcadikos voltam, amikor egy barátnőmmel teljesen befestettük az akkor még hosszú hajamat. Azóta folyamatosan festetem és nem áll nagyon sok szándékomba visszatérni az eredeti hajszínemre. - feleltem.
- De azelőtt fekete haja volt! - kiáltott fel Ken. - Én tudom, gyerekkora óta ismerem.
Sóhajtottam. Kentin valahogy mindent elárul.
- És miért nem akar visszatérni? A természetes fekete igen ritka és csodás szín. - mondta a tanár.
- Ennek okai vannak tanár úr, de az mind magánügy. Ne tessék megharagudni, de arról nem szeretnék beszélni...
- Gyerekkori trauma? - kérdezte a tanár.
- Olyasmi. - feleltem.
- Nos, akkor nem faggatom tovább. De feltudná sorolni a gyerek fejlődésének a szakaszait?
Magamban káromkodtam egyet. Ezt nem hiszem el! Végül felsoroltam, nagyjából jól. Az óra után hála égnek megint mehettem haza. Már indultam, amikor a nevem hallottam.
- Lilly-Rose!
Megfordultam. Ken állt mögöttem.
- Igen Ken? - kérdeztem.
- Haza kísérhetlek? Már rég láttalak és rég beszéltünk.
Kicsit elgondolkodtam. Mit fognak gondolni rólam, ha meglátnak vele? Kit érdekel! Hisz a legjobb barátom.
- Gyere! - mondtam.
Ken arcát szinte teljesen belepte a mosolya. Egészen hazáig kísért, útközben elmondta mi is történt a suliban miután eljöttem. Sokat nevettünk és élveztük egymás társaságát. Még a kekszéből is megkínált. Mosolyogtam és elfogadtam. Még mindig imádja a csokis kekszet! Ezután leültünk a házunk előtti lépcsőre és tovább beszélgettünk. Szokásához hűen, úgy, hogy észre se vettem, szépen lejáratott a stílusom miatt. De nem bántam. Hisz csak a legjobb barátom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése