2013. november 29., péntek

Prológus

Az életem olyan volt, akár egy normális tizenévesé. Gimis voltam, nem a legközkedveltebb személyek között, de mégis megáldott a sors pár baráttal. Mind minden fiatal lány, rám is rám tört a fiús korszak, így igyekeztem elcsábítani a srácokat, csak hát ez nem volt olyan könnyű, hisz inkább hallgattam rockot és öltöztem rockerként, mint mindent mutató picsaként valami rossz popbandát imádva. Hát igen, ezek voltak aztán a legnagyobb problémáim. Ha éppen nem a fiúkkal voltam elfoglalva, akkor a barátaimmal lógtam, vagy énekeltem, hisz a jövőben énekesnőként akartam elhelyezkedni. Sokan támogatták az ötletem, ám voltak ellenem is. Az első bandám például tizennégy évesen alakult, melyben csak én, és barátnőm foglaltunk helyet. Akkor úgy éreztem, hogy minden jó, és úgy is marad.

Az élet azonban hamar változik, néha pedig sehogy nem lehet megállítani, hogy valami ne következzen be. Édesanyám halála olyan hirtelen és tragikus volt, hogy jóformán, el sem búcsúzhattam tőle. Ezután pedig mihez kezd egy tizenöt éves, aki az apját nem ismeri, és a közelben nincsenek vér szerinti rokonai? Nevelőszülőről nevelőszülőre jár. Sok házban fordultam meg, de végül valahogy mégis az intézetben kötöttem ki. Nem szeretett senki. Az árvaházban gúnyoltak, a nevelő szüleim bántottak. Nem tudták, hogy min megyek keresztül, egyszerűen nem értettek meg. Végül az egyik nap megváltás volt számomra. Tizenhat évesen csomagolhattam, mert a kereszt szüleim megkapták a jogot, hogy a nevelőim legyenek. Ez pedig azzal járt, hogy el kellett hagynom Franciaországot, és visszatérni szülőhazámba, Amerikába.

Az út hosszú volt, ahogy a papírmunka is, de megérte. Magamban legalább tudtam, hogy vannak még a nagyvilágban olyanok, akik szeretnek. Keresztanyám, Agatha, aki édesanyám legjobb barátnője volt, alig várta, hogy lásson. Miután megkapták a felügyeleti jogom, nem telt el úgy nap, hogy ne hívott, vagy írt volna. Keresztapám, aki történetesen édesanyám bátyja, szintén nagyon örült, hogy hozzájuk költözhetek. Nekik sosem született gyerekük, talán ezért is örültek annyira az én érkezésemnek.

Amikor végre befutottam, akkor keresztanyám már a kapuban várt. Nem tudott kijönni elém a reptérre, ahogy Ben bácsi sem, de nem haragudtam rájuk. Túlságosan is örültem annak, hogy végre, újra láthatom őket.

- Lilly-Rose! - kiáltott keresztanyám, amint meglátott, majd azonnal a nyakamba borult.

- Szia, keresztanya... - öleltem vissza.

- Annyira örülök, hogy itt vagy. Gyere be! - invitált is rögtön be.

Én pedig követtem. A ház, amiben kiskoromba annyit időztem, nem igen változott sokat. Pici volt, mégis tágasnak tűnő. A falakon kereszt szüleimről készült fotók, illetve rólam és anyámról készült képek lógtak. El is felejtettem, hogy ilyenek is készültek rólunk...

- Lilly-Rose!

A hang irányába fordultam, és ekkor pillantottam meg keresztapám. Szőke haja hibátlanul állt, rajta öltöny volt és olvasószemüveg. Sejtettem, hogy nem rég érhetett haza a munkából.

- Ben bácsi... - léptem oda hozzá, majd szorosan átöleltem. Olyan régen láttam már...

- Hiányoztál... - simogatta meg a hátam. - Jó utad volt?

- Ti is nekem - mosolyogtam szomorkásan, aztán egy mély levegőt vettem. - Fogjuk rá. Bár, nem volt az igazi anya nélkül.

- Megértem - sóhajtott Agatha néni.

- És azon gondolkodtál már, hogy mit akarsz csinálni? - terelte a témát keresztapa, gondolom nem akarta, hogy sírjak.

- Szeretném folytatni a tanulmányaimat - feleltem halkan. - Esetleg van egy iskola a közelben?

- Persze, szinte itt van a szomszédban! - vigyorgott keresztanyám. - A Sweet Amoris gimnázium.

- Sweet Amoris... - ismételtem az iskola nevét.

- Igen, és egy nagyon szuper iskola. Ha pedig sikerül mindent elintéznünk, akkor már akár hétfőtől odajárhatsz!

- Már hétfőtől? - döbbentem le teljesen.

- Igen. Vagy még inkább maradnál itthon? - kérdezett rá keresztapám.

- Nem, csak... csak olyan hihetetlen, hogy már hétfőtől oda járok... - böktem ki.

- Megértem, de hidd el, hamar beilleszkedsz majd. Nagyon híres ez a gimnázium az itteniek körében, szóval biztos szeretni is fogod.

- Beilleszkedni... én... hamar... - nevettem fel kínomban.

Aki ismert, az tudta, hogy nem tudtam sohasem könnyen beilleszkedni. Nekem az nem ment. Nehezen barátkoztam, és nem is igazán akartam barátkozni.

- Azt hiszem, hogy szeretnék lepihenni... - szólaltam meg végül.

- Rendben, biztos fárasztó utad volt. Gyere, megmutatom a szobád - mondta keresztanya, majd felkapta az egyik bőröndömet.

Én pincsikutyaként követtem, és mentem vele az emeletre. Ott egy háló és egy fürdőszoba helyezkedett. Jobbra kanyarodva, Agatha néni kinyitotta a faajtót, majd egy szépen berendezett szobába csöppentem. Rózsaszín falak, kék szőnyeg, hatalmas ablak a bejárattal szembe, illetve egy kis lámpa a mennyezeten. Az ágyam a szoba közepén állt, az ajtó mögött pedig egy ruhásszekrény helyezkedett el. Az ablak alatt volt az íróasztalom, amin csak egy lámpa helyezkedett el. Kíváncsian tekintettem körbe a szobán, magamban azon merengtem, hogy rendezzem át a saját ízlésemre.

- Nos, ez lenne a szobád az elkövetkező évekre - szólalt meg végül keresztanyám.

- Köszönöm, hogy befogadtatok - fordultam hátra, hogy szembenézhessek vele.

- Ugyan már, ez semmiség - intett Agatha néni. - Hétkor vacsora, addig pedig hagylak pihenni.

- Rendben - bólintottam.

Ezután egyedül maradtam. A bőröndöm a falnak támasztottam, én pedig az ágyra feküdtem. Csak bámultam ki a fejemből, majd arra lettem figyelmes, hogy könnyezem. Már megint sírtam. Halkan kezdtem zokogni, nem akartam, hogy kereszt szüleim belépjenek. Nem akartam, hogy sajnáljanak, mert attól csak még rosszabbul éreztem magam. Sírtam, mert gyengének éreztem magam. Sírtam, mert egyedül voltam, a barátaim távol voltak tőlem. Sírtam, mert hiányzott az anyám. Sírtam, de úgy őszintén... nem is tudom, akkor épp miért. A sírással nem oldok meg semmit, ráadásul megígértem anyukámnak, hogy mosolygok... csak hát nehéz volt. Ám Ő is küzdött, nem keveset, én sem adhattam fel oly könnyen. Letöröltem a szemeimet, majd felálltam és az ablakomhoz léptem.

- Gyere Sweet Amoris gimnázium, minden kihívásoddal együtt! Én várlak! - néztem ki egyenesen.

Bámultam a nagy épület tetejét. Az épületet, melyet a következő héttől az iskolámnak nevezek. Az épületet, mely a Sweet Amoris nevet viseli...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése