2014. december 31., szerda

Ha harc, hát legyen harc

Szeretnék most Boldog újévet kívánni mindenkinek! Köszönöm, hogy 2014-ben velem tartottatok, várlak titeket 2015-ben is! ^.^
A részhez pedig, jó szórakozást!

——––gfgfg

Csak ültem a teremben, és néztem ki az ablakon. Nem tudtam elfelejteni, amit Deborah mondott nekem előző nap. Ráadásul elvárta, hogy ezután hagyjam őt is, és Castielt is, de ezek után csak még több okom volt eltüntetni az útból. Elűzött engem, és anyámat Amerikából... Nyolc éves voltam, és azt sem tudtam mi történt, csak, hogy el kell mennünk. Hirtelen mindenki utált minket és elüldözött. Az addig kedves osztálytársaim úgy néztek rám, mint egy gyilkosra, de nem tudtam miért. Anyám sem mesélt róla soha. Ám én előző nap megtudtam az igazat, ami miatt csak még jobban utáltam Deboráht. Ha nem is Castiel miatt, de a múltban történtekért meg kellett büntetnem.
- Lilly-Rose, figyelsz te rám?
Gyorsan feleszméltem a gondolatmenetemből, és Nathanielre pillantottam. Kis mosollyal nézett engem, valószínűleg, már jó ideje a falnak magyarázott.
- Ne haragudj, elbambultam... - temettem a tenyerembe az arcomat, majd a hajamba túrtam.
- Ha nem figyelsz, akkor nem tudom neked elmagyarázni a matekot - nevetett ki kedvesen.
- Bocsi Nath, de ma ez nekem nem megy... - sóhajtottam és a padra hajtottam a fejem.
- Mi a baj? - kérdezett rá kedves hangon.
- Annyi minden összejött most - sóhajtottam. - Egyszerűen képtelen vagyok bármire is koncentrálni, csak a napokban történtekre.
- Miért, mi történt? - nézett rám aggódva.
- Deborah... - sóhajtottam ismét.
- Mit csinált? - változott arca hirtelen dühösre.
- Elmesélte ami veled és Castiellel történt... - néztem aggódva Nathre.
Erre ő csak egy mély levegőt vett, és nem válaszolt. Egy ideig csak maga elé nézett, majd újra rám pillantott.
- Már rég volt, ne is törődj vele - mosolygott barátságosan.
- De ez csak az egyik dolog...mesélt egy másik történetet is... - játszottam a hajammal.
- Gondolom a Lindsey Murdok történet - szólalt meg egy rövid gondolkodás után. - Azzal nekünk is eldicsekedett, amikor az útjába próbáltunk állni. Én már régóta tudom, hogy szerencsétlen nőnek semmi köze az egészhez, meg hát még jó páran, de nem vagyunk elegen. Ráadásul, ha ki is derülne az igazság, már oly mindegy lenne, szegény nő ugyanis már elhunyt.
Ennél a résznél teljesen elszorult a szívem. Nagyon erősen kellett nyelnem a könnyeimet, hogy ne sírjak, sőt, inkább magam elé kezdtem nézni.
- Mondjuk jobban csak a kislányát sajnáltam. Elvégre egyke volt, az apja otthagyta őket, és most árva lett, ráadásul egy nap alatt fordult fel teljesen az élete. Kíváncsi vagyok mi lett vele. Azt hiszem Leila volt a neve... - kezdett gondolkodni.
- Lilian...és jól van - feleltem szomorúan. - A keresztszüleivel él és a Sweet Amoris padjait koptatja. Sőt, minden kedden lyukas órában a DÖK elnök korepetálja matekból...
- Lilly-Rose... - nézett rám teljesen ledöbbenve.
- Amiatt a barom miatt el kellett hagynunk Amerikát! - törtek most már elő belőlem a könnyeim. - Elvesztettem a barátaimat és az otthonomat. Tönkre tett minket!
Nathaniel egy ideig csak nézett engem, majd odalépett hozzám és átölelt. Normális esetben nem érdekelt volna, és arrébb megyek, de ekkor jól esett. A mellkasába temettem a fejem és ott kezdtem sírni.
- Semmi baj Lilly-Rose... - nyugtatott halkan.
- Tönkretett minket... - szipogtam tovább.
- Pszt...ne sírj... - vigasztalt halkan.
- Nathaniel... - hallottam az ajtó nyitást, majd Ivelisse hangját. - Mi történt?
- Deborah - felelte halkan Nathaniel, majd tovább simogatta a hátam, és próbált nyugtatni.
- Az a kis... - tudtam, hogy Ivelisse most igen csúnyát mondana, de végül lenyelte a megjegyzését. - Utálom!
A következő pillanatban éreztem a vállamon Lise kezét is. Nem kérdezett, szerintem volt egy kép a fejében, hogy mi miatt is sírhatok.
- Sajnálom, hogy elmondtam neki a címed... - suttogta halkan.
- Semmi baj - emeltem fel a fejem, és lassan elengedtem Nathanielt.
- De mit csinált? - mért végig aggódva Ivelisse.
Nathaniel aggódva nézett engem, én azonban leintettem. Ezután egy mély levegőt vettem, és lassan elkezdtem mesélni a történetet. Ahogy Deborah átjött, és amit mondott, majd azt, hogy Lindsey az anyám volt, és minket tettek tönkre. Nath és Ivelisse végig csöndben hallgattak, majd amikor befejeztem, akkor is hosszasan gondolkodtak, hogy mit mondhatnának.
- Deborah sem jobb, mint az anyja... - morgott Lise. - Eddig sem csíptem őket, de ezután a történet után, már esély sincs, hogy megkedvelem ezt a kettőt...
- Én azt hittem nekem van okom utálni Deboráht, de ezek után tudom, hogy Lilly-Rosenak van igazi indoka utálni őt - vette át a szót Nath.
Továbbra sem feleltem, csak bólintottam. Inkább a medálom néztem, amit Castiel adott nekem, az valahogy megnyugtatott.
- A többieknek is meg kell tudniuk ezt! - csapott az asztalra Lise.
- Nem - feleltem halkan.
- Miét? Akkor legalább lenne okuk utálni Deboráht? - értetlenkedett a felemás szemű.
- Azért, mert nem akarom, hogy tudják ki vagyok. Ráadásul nem is biztos, hogy hinnének nekem. Kenen kívül, csak ti tudjátok ki vagyok, hogy ki volt az anyám és, hogy mi történt. Nem akarom egyenlőre, hogy a többiek is tudják. Majd eljön az idő, amikor elmesélhetjük nekik, de az még messze van - néztem a két szőkére.
Nath és Lise egymásra néztek, majd vissza rám, és bólintottak. Lassan elmosolyodtam, aztán felálltam. Tényleg nem fogott az agyam, muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, így hát magára hagytam a két szőkét, majd elindultam az udvarra. Hirtelen annyi minden megváltozott. Eddig minden jó volt, elfeledtem, hogy szomorú voltam, amikor megérkeztem, barátokra leltem, beilleszkedtem, majdnem rám talált a szerelem, és erre jött Ő... Felrúgta az addigi életem, már másodjára. Emlékszem arra is, amikor miatta kellett elmennünk anyámmal, hisz hogy is feledhetném?

*Visszaemlékezés*

Mosolyogva lépdeltem az iskola felé, hátamon a nagy táskámmal. A dolgok kezdtek helyrejönni, anya egyre sikeresebb lett, sőt, még a szerelem is rátalált, biztos voltam benne, hogy hamarosan nekem is lehet egy apám. Az igazit sosem ismerhettem, hisz otthagyott, amikor születtem, csak, hogy a karrierjével foglalkozhasson. Anyám nem beszélt róla sokat, sőt, még csak képet sem mutatott, így nem igen tudtam milyen volt, vagy, hogy ki volt. Nem tudtam milyen egy apa, hogy mi a feladata a családban...ám ekkor úgy éreztem, végre én is részese lehetek ennek. Míg sokak arról panaszkodtak, hogy milyen szigorú is a "faterjuk", addig én bármit megtettem volna, hogy csak egy napra, de legyen nekem is. Persze ők ezt nem értették, és idiótának néztek, de nem hibáztatom őket. Ezt csak azok érthették, akiknek nem volt apjuk.

Aznap szinte a fellegek közt voltam, hisz anyám a stúdióban volt, hogy felvegye az új lemezét, amivel megint sokat hozott a családi kasszának, aztán persze jött a randija Lucas bácsival. Kedveltem a férfit, kedves volt, akár rólam, akár anyámról volt szó. Barna hajat és szép kék szemeket birtokolt, így meg is értettem, hogy anyám miért kedveli annyira. Persze, ekkor már tudtam, hogy nincs könnyű dolga anyámnak, mert az egyik munkatársa, Diana is szemet vetett Lucas bácsira. De hát gyerek fejjel, ki gondol ilyenkor rosszra? Ráadásul anyám is gyönyörű nő volt, hosszú szőke hajjal, és zöld szemekkel megáldva. A természet ezen kívül még sok helyen kegyes volt vele, mert hihetetlen tehetséges volt az éneklés terén. Sokan azt mondták rá, hogy hozzá hasonló ember, nincs még egy. Én pedig helyeseltem is ezt.
Ahogy beléptem az iskola kapuján, szinte rohanni kezdtem  a terem felé. Egész hétvégén nem beszéltem a barátnőimmel, annyi minden témám volt. Ahogy benyitottam a terembe mindenki rám nézett, de eléggé megvetően. Nem értettem, és lassan léptem csak beljebb, a tekintetek pedig követtek. Egészen a barátnőimig, Loláig és Lorieeig mentem. Ők is hasonlóan néztek rám, csak nekem nem tűnt fel.
- Sziasztok! - köszöntem rájuk széles mosollyal.
- Szia... - válaszolt Lola, nagyon halkan.
Loriee azonban csak biccentett. Nem értettem ezt, és csak ekkor láttam, hogy rám sem akarnak nézni. Értetlenül néztem körbe az osztálytermen, ahol hasonló megvető és kellemetlen tekintetek fogadtak, így jobbnak láttam inkább leülni a helyemre. A helyzet később sem lett jobb, a tanárok, a felsőbb évfolyamok, a takarítók, a karbantartók, egyszóval mindenki lesajnálóan nézett rám. Nem tudtam mit árthattam nekik, hisz pénteken még minden rendben volt, hétvégén sem csináltam semmit, aztán aznap mindenki utált. Elfelejtettem volna valamit? Akkor a tanárom megjegyezte volna. Tényleg nem tudtam, hogy mi a bűnöm, de úgy gondoltam, majd megoldódik. Délután egyedül mentem haza, mert anyám sokáig dolgozott. Legalábbis nekem ezt mondta, de amikor beléptem az ajtón, akkor ő bent volt és pakolt.
- Anyu! - szaladtam oda hozzá egy ölelésre, de nem viszonozta. Pakolt tovább. - Anyu?
- Összepakoltam a holmijaid kicsi Lilly-Rose, legalábbis a fontosabbakat. A többi majd később jön utánunk.
- Nyaralni megyünk? - biccentettem oldalra a fejem.
- Nem kicsim. Elköltözünk - nézett rám könnyes szemekkel anyám.
Én nem akartam elhinni. Itt születtem, itt nevelkedtem, itt voltak a barátaim, itt jártam iskolába, és közlik velem, hogy elmegyünk. Ijedten rohantam be a szobámba, hallottam, ahogy anyám a nevem kiáltja, de nem érdekelt. Nem akartam elmenni, nekem ez volt az otthonom. A szobába beérve azonban csalódottan láttam, hogy amik nekem a legfontosabbak, már mind be voltak csomagolva. Ekkor már másra sem vágytam, csak arra, hogy sírhassak. Nem tudtam mi történt, nem értettem az egészet. Én tettem valamit? Egyáltalán közöm volt hozzá? Csak ezekre tudtam gondolni. Ekkor anyám lépett be, és megfogta a kezem.
- Gyere Lilly-Rose, menjünk!
Ekkor már nem volt erőm tiltakozni. Anyám kezét fogva indultam kifelé, ahol egy taxi állt. A ház körül pedig mogorva emberek, akik trágár szavakat kiáltottak felénk és dobáltak minket. Amennyire lehetett, az anyámhoz bújtam. Féltem.
A taxi sofőrön is láttam, hogy szíve szerint itt hagyna minket, de nem tette. A reptérig szinte meg sem állt velünk. Talán egy-két lámpa fogott meg, de annyi. Ott anyám fizetett, majd fogta a holminkat, és befelé indult. Becsekkoltunk, minden ottani ellenőrzésen átestünk, mutattunk útlevelet meg minden. Szerencse volt, hogy korábban már kellett az útlevél, és még nem járt le, így nem kellett várnunk a meghosszabbítással. Mikor azonban rohantunk a gépre, akkor újra dühös tömeg fogadott minket. Ismét anyukámhoz bújtam, és ekkor láttam csak egy olyat, ami azóta is kísért. Diana néni, kézen fogva, Lucas bácsihoz bújva, megvetően mosolygott ránk. Előttük, egy velem egyidősnek látszó, barna hajú és kék szemű lány állt, és az a gúnyos nevetés, ami akkor elhagyta a száját...máig ne tudtam elfelejteni.
Anyámmal nagy nehezen feljutottunk a gépre, ahol engem leültetett az ablak mellé, ő pedig középre ült. Féltem, mert sok idegen volt körülöttem, de úgy látszott, őket nem izgatja, hogy ott vagyunk. Ráadásul ezúttal nem csak pár hétre vagy hónapra hagytuk itt Amerikát, hanem tudtam, hogy talán örökre. Amikor már felszálltunk, csak akkor mertem felnézni és kérdezni anyámtól.
- Anyu, hova megyünk?
- Franciaországba szívem - pillantott rám. - Franciaországba...

*Visszaemlékezés vége*

Mérgesen léptem ki az udvarra, ahol belerúgtam egy kőbe, ami jó messze repült. Szerencsétlen kavics, pedig semmit nem ártott ellenem...

- Basszus! - káromkodtam, majd elindultam az udvar egyik sarkába.
Castiel mesélte nekem, hogy ezeken a helyeken lehet a legjobban elrejtőzni és bagózni. Általában a suliban nem cigiztem, de ha ideges voltam, muszáj volt. Így hát, mikor a kerítés végébe értem, ledobtam magam, fölhajtottam a kapucnim, rágyújtottam és próbáltam megnyugodni. Csak azon járt az eszem, hogy ez a majom, hogyan manipulálja az embereket. Remek álarca volt, be is láttam, szinte esélyt nem láttam arra, hogy lebuktassam. Kemény menetnek ígérkezett, legalábbis ha ellene indultam. De nem tudtam mit akarok...ha ellene megyek, akkor elveszthetem a barátaim...ha viszont nem, akkor továbbra is tönkreteheti az embereket. Dühös voltam a tehetetlenség miatt, így rákezdtem az éneklésre.
- Szörnyeteg! Hogyan kellene éreznem? Fordítsd le a lapokat, gyilkos fülek, párnák csipkével vannak a fürdőben, tele szentjánosbogarakkal. Fürödj kerozinban! A szavai beleégtek a vénáimba... - énekeltem halkan, csukott szemmel.
A következő pillanatban tapsolást hallottam. Azonnal kinyitottam a szemem, és Castiellel találtam szemben magam. Kicsit megnyugodtam, mert nem buktam le, hogy a suliban dohányzom.
- Nem rossz. Egyre jobban énekelsz - huppant le mellém, és ő is rágyújtott.
- Kösz - fújtam ki a füstöt. - Pedig ez csak úgy spontán jött...
- Az nem semmi tehetség, ha csak spontán ilyen dalok jönnek - bólogatott elismerően a vörös.
- Anyámtól örököltem - feleltem és mélyet szívtam a cigimbe.
- Anyád nem egy irodában tengeti mindennapjait? - pillantott rám Cast miközben rám fújt egy kevés füstöt.
- Attól még, hogy anyám egy irodában rostokol - kezdtem bele, miközben ellegyeztem magam körül a füstöt. -, igazán tehetséges.
- Akkor miért nem mutatja meg a tehetségét? Biztos rád is több ideje lenne, ha inkább énekelne - értetlenkedett a vörös.
- Már megtette...egy elfelejtett tehetség... - sóhajtottam, majd elnyomtam a cigimet.
- Miért, mi történt? - értetlenkedett Castiel, miközben újabbat szívott a cigijébe.
- Tehetséges volt, és sikeres is, egyre feljebb tört. Csak sajnos, az egyik munkatársa ezt nem hagyhatta. Rossznak állította be, és sajnos az emberek hittek neki, és elfordultak az anyámtól. Így ért véget a karrierje, amit tizenhat évesen kezdett. - feleltem és hátradőltem a kerítésnek.
- Nem semmi. Jó sok idióta ember él a világon! - röhögött a vörös.
- Ezt hogy érted? - vontam fel a szemöldökömet, mert ezt nem értettem.
- Adott egy nő, akiről csak jót tudsz mondani. Akkor megjelenik No Name Kata, aki kevésbé olyan tehetséges, és elhiteti az emberekkel, hogy Ő a jó meg a király - dobta el a csikket Cast.
- Csak, ha jól sikerül, ráadásul még többen is belemennek a játékba, akkor már hihetőbb - sóhajtottam.
- Hát igen, akkor már gond van - dőlt hátra Castiel is.
- Tegnap nem segítettél a gitárokkal - váltottam gyorsan témát.
- Hú baszki! - csapta tenyerét a fejének. - Ne haragudj LiRo, teljesen elfelejtettem!
- Mindegy, Ivelisse segített - vontam vállat.
- Sajnálom, csak a tegnapom, olyan kusza volt...
- Megértem. Ha az én exem térne vissza, aki amúgy egy "barátom", akkor én is ilyen lennék - néztem rá idegesen.
- Figyelj LiRo...
- Mit figyeljek? Castiel, ez a lány az exed, és amikor érdeklődtem felőle, hirtelen egy régi barát lett. Utálom, ha hazudnak nekem, erre te pont azt tetted! - emeltem fel a hangom.
- Nem álltál még rá készen! - kiáltott vissza idegesen.
- Mire? Arra, hogy elmond, hogy volt köztetek valami? Az fáj, hogy azt mondtad egy senki, amikor több is volt köztetek, mint csók! - ugrottam fel.
- Az csak egy kis félrecsúszott este volt, és megtörtént... - túrt bele vörös hajába.
- Azért el ne kezd részletezni! - intettem le.
- Most azért vagy mérges, mert nem beszéltem arról, hogy Doborah az exem és szex is volt köztünk? - értetlenkedett.
- Nem! Azért vagyok mérges, mert képes voltál a szemembe hazudni róla - feleltem, majd felkaptam a táskám és elindultam onnan.
Hallottam még, ahogy káromkodik, de nem érdekelt. Idegesen trappoltam el onnan. Azt is hallottam, ahogy kattan az öngyújtó, vagyis ismét rágyújtott, de úgy döntöttem, hogy nem fog érdekelni, elvégre az Ő tüdeje, úgy vágja tönkre, ahogy akarja. Idegbeteg üzemmódban dobtam le magam a padra, és csak fújtattam, hogy lenyugodjak.
- Minden oké, Lilly-Rose?
Gyorsan felkaptam a fejem a hangra, és Kennel találkozott a tekintetem. Láttam az arcán, hogy aggódik értem.
- Fogjuk rá - vontam vállat.
Nem érte meg, hogy Kennek hazudjak. Ismert már annyira, hogy tudja, amikor valami baj van, vagy éppen nincs.
- Leülhetek? - kérdezte kissé bátortalanul.
- Gyere... - vettem el magam mellől a táskám.
Ő lassan lehuppant, és elővette a kekszét. Kentől már megszoktam, hogy mindig van nála csokis keksz, így nem lepett meg a dolog annyira. Felém nyújtotta, hogy vegyek egyet, de én csak megingattam a fejem.
- Vegyél Lilly-Rose! Tudod, hogy a csokis keksz mindenre gyógyír - bölcselkedett.
Erre csak halkan elnevettem magam és vettem egy darabot, amit rágcsálni kezdtem.
- Most pedig mond el, hogy mi bánt! - mosolygott kedvesen.
- Deborah... - sóhajtottam.
- Mit csinált? Megverjem? - vette fel a mérges arcát.
- Emlékszel arra, amikor szinte a szomszédotokba költöztünk? - pillantottam Kenre. - Az miatta volt, mert egy nő tönkretett minket.
- Igen, emlékszem - bólogatott értelmesen.
- Nos, az a nő Deorah anyja volt - vettem egy mély levegőt. - Szóval én Deborah miatt kerültem Franciaországba...
Ezután magam elé kezdtem nézni, eléggé szomorúan. Ken pedig csak hallgatott, gondolom az információt dolgozta föl.
- Akkor hálás is lehetsz Deboráhnak! - szólalt meg Ken.
- Hogy mi van? - néztem rá értetlenül.
- Ha nem zavarnak el titeket, sosem ismerkedsz meg egy olyan jóképű, bátor és remek férfival, mint én! - mutatott magára.
- Ken! - röhögtem fel. - De tudod mit? Igazad van - mosolyogtam rá.
- Mint mindig! - húzta ki magát egy széles vigyor kíséretében.
- Igen, mint mindig... - forgattam meg a szemeim, majd csikizni kezdtem.
Ken volt az egyetlen támaszom anyukám halála után. Jó, ott volt Agatha néni és Ben bácsi, de ők nem voltak ugyanazok. Kent már régóta ismertem, tudott olyan dolgokat is rólam, amiket kereszt szüleimnek sosem mondtam volna el. Mindig ott volt nekem és meghallgatott, és akármikor számíthattam rá. Ő volt a legjobb barátom, akiben még sosem csalódtam, és szerintem nem is fogok. Mindig mosolyt tudott csalni az arcomra, sőt emlékszem, amikor anyukám meghalt, akkor is sikerült megmosolyogtatnia. Sőt, azon a borzalmas napon is ott volt velem, és engedte, hogy az Ő vállán sírjak. Vele bármit megtudtam osztani, sosem mondta el senkinek, és nem is gúnyolt ki. Sokan a külseje miatt elítélték, de rá igaz volt a mondás, hogy ne ítélj a borító alapján.
Miután úgy véltem, nevetett már eleget, hagytam levegőhöz jutni és abbahagytam a kínzását. Lihegve igazította meg a szemüvegét én pedig gyorsan átöleltem. Hirtelen fogalma sem volt, hogy mi is történik, láttam rajta.
- Köszönöm Ken. Igazából örülök, hogy Deborah és anyja Franciaországig zavart és ezáltal megismertelek téged... - mondtam neki.
- Semmiség Lilly-Rose - ölelt vissza, amint felfogta, hogy mi is történik.
Olyan jó volt, hogy Ken itt volt nekem. Ő valahogy mindig megtudott nyugtatni.

*Visszaemlékezés*

Ültem a kertben és igencsak gondolkodtam. Ekkor már féléve vallottam magam Franciának, és be kell valljam, kezdtem megszokni. Bár még mindig nem tudtam, hogy mi miatt is kellett eljönnöm, de nem is firtattam. Mivel anyám nem beszélt róla, betudtam annak, hogy nem is kell tudnom róla.

- Szia...
Kíváncsian pillantottam fel, és a kerítés tövében megpillantottam Kent. Csak két ház volt köztünk, szóval majdnem szomszédok voltunk. Ő volt az első akivel megismerkedtem itt. Elég bénán beszéltem a franciát, de Ken sokat segített. Míg Ő franciára tanított engem, addig én angolra Őt. Hamar megértettük egymást, sőt, a szüleink is jóban lettek.
- Szia, Ken - köszöntem neki, igen borzalmas akcentussal.
- Egyre jobban megy a francia - hízelgett nekem.
- Képzelem... - nyögtem fel. - Mi járatban amúgy? - mosolyogtam rá.
- Gondoltam megnézem, hogy vagy. Bemehetek? - kérdezte bátortalanul.
- Gyere - álltam fel, és beengedtem a hátsó kapun.
- Köszi - nézett rám széles mosollyal.
Én csak viszonoztam a mosolyt, majd visszahuppantam a fűbe, ahova Ken is követett. Valahogy mindig jó érzéssel töltött el, hogy Ő ott van mellettem.
- Kérsz? - nyújtotta felém a csokis kekszét.
- Nem, köszi. Most nem vagyok éhes... - ingattam a fejem.
- A csokis keksznek pedig jó, ha van helye - bólogatott, és Ő maga rágcsálni kezdett egy darabot.
Csak megmosolyogtam, majd végül elfogadtam egyet. Ezután csak bámultam ki a fejemből. Egyszerűen nem jött a téma, nem tudtam Kennel miről beszélni.
- Azon agyalsz még mindig, hogy mi történt, és miért kellett ide jönnötök anyukáddal? - törte meg a csöndet, és ezúttal már angolul szólalt meg.
- Hm...is-is - vontam vállat.
- Nos, akármi is az oka, hogy ide kerültetek, én hálás vagyok annak a dolognak.
- Miért? - néztem Kenre értetlenül.
- Mert ennek hála megismertelek téged - pillantott rám nagy zöld szemeivel.

*Visszaemlékezés vége*

Mosolyogtam, ahogy eszembe jutott ez a történet. Ezután felnéztem, mert már a terem előtt álltam, hisz időközben kicsöngettek, ami annyit tett, hogy mennem kellett énekre. Az egyetlen óra volt, amit szerettem. Ilyenkor csak énekelnem kellett, ami számomra nem volt megterhelő, sőt mi több, szabadságérzetet nyújtott. A terem még üres volt, én értem oda elsőnek. Nem is bántam, szerettem egyedül lenni, de tudtam, percek kérdése, és újra hangzavarba kerülök. Fogtam magam, beültem a leghátsó padba a szokásos helyemre, elővettem a füzetem, és érni kezdtem bele. Egy dalt, amit csak akkor találtam ki. Hallottam, hogy lépkednek a terembe és az egyre hangosabb beszélgetéseket, de ekkor csak a dal érdekelt. Ha ihletem volt, akkor még legszebb álmomból is képes voltam felkelni és elkezdeni írni. Nem tudom megmagyarázni miért, egyszerűen úgy éreztem, ezt kell tennem!

Már mindenki bent volt a teremben, és az óra is elkezdődött, de én csak írtam, írtam és írtam...
- Ms Grey, már ne haragudjon meg, de mit csinál? - szólt rám a tanár.
- Bocsánat tanár úr, csak ihletem van - zártam be a füzetem.
- Megtudhatnám mihez? - tette le a krétát és rám nézett.
- Egy dalt írtam - válaszoltam.
- Remek. Akkor már, ha ének órán vagyunk, énekelje el azt a nagy dalt, ha inkább ezzel foglalkozott, mint, hogy az óránkra figyeljen - intett, hogy menjek ki.
Erre csak bólintottam, majd fogtam a füzetem, és kiálltam a többiek elé. Tudniillik, az ének óránk egyben van a másik osztállyal, így Ivelisse, Jennalie, Mirsy és Yasmin is bent voltak, és kíváncsian néztek rám. Én annyira nem figyeltem rájuk, inkább felkaptam egy gitárt és letettem magam elé a füzetet. Igen, le is kottáztam, és inkább az tartott olyan sokáig, nem pedig a szöveg megírása. Ezután mély levegőt vettem, és énekelni kezdtem.

Egy figyelmeztetés
 Az emberekhez,
A jóhoz és
A rosszhoz:

Ez háború!

A katonához,
A civilhez,
A mártírhoz,
Az áldozathoz:

Ez háború!

Ez a pillanat az igazságé, és a hazugságé.
Az élet pillanata, a halál pillanata.
A harc pillanata,
A harc pillanata...

A harcé,
A harcé,
A harcé!

Jobbról, balról
Harcolunk a halálig!
A Föld végéig,
Ez egy bátor újvilág!
Az utolsótól az elsőig!

Jobbról, balról
Harcolunk a halálig!
A Föld végéig,
Ez egy bátor újvilág!
Ez egy bátor új világ!

Egy figyelmeztetés,
A prófétához,
A hazughoz,
Az őszintéhez:

Ez háború!

A vezetőhöz,
A kitaszítotthoz,
A győzteshez,
A messiáshoz:

Ez háború!

Az igazság pillanata, és a hazugságé.
Az élet pillanata, és a halál pillanata.
A harc pillanata,
A harc pillanata!

A harcé,
A harcé,
A harcé!

Jobbról, balról
Harcolunk a halálig!
A Föld végéig,
Ez egy bátor újvilág!
Az utolsótól az elsőig!

Jobbról, balról
Harcolunk a halálig!
A Föld végéig,
Ez egy bátor újvilág!
Ez egy bátor új világ!
Ez egy bátor új világ!

Hiszek a fényben,
Emeld a kezed az éghez.
A harc befejeződött, 
A háború nyert.

Emeld a kezed a Nap felé!
A Nap felé...
A Nap felé...
A Nap felé...
A Háború nyert!

Jobbról, balról
Harcolunk a halálig!
A Föld végéig,
Ez egy bátor újvilág!
Az utolsótól az elsőig!

Jobbról, balról
Harcolunk a halálig!
A Föld végéig,
Ez egy bátor újvilág!
Ez egy bátor új világ!
Ez egy bátor új világ!

Egy bátor új világ!
A háború nyert!
A háború nyert!
Ez egy bátor új világ...

Ahogy befejeztem a dalt, mindenki tapsolt és fütyörészett. A tanár is elégedetten nézett rám és bólogatott. Én azonban egyetlen arcot kerestem, az pedig Deboráhé volt. Ő is tapsolt, de arcán ott volt a megvetés. Szerintem értette a dalt, hisz neki szólt.
- Nyerjen a jobbik... - tátogta nekem.
- Ez háború... - suttogtam vissza.
Ezután letettem a gitárt és visszaültem a helyemre. Tudtam, hogy a harc megkezdődött és, hogy onnantól a győzelemig, meg sem fogunk állni. Ha harc, hát legyen harc Deborah Star...nyerjen a jobbik!, gondoltam magamban, aztán elkezdtem írni, amit a tanár diktált.

4 megjegyzés:

  1. Júj, de imádom a blogod, pedig csak ma kezdtem bele, de máris beleszerettem :3 Nagyon klasszul írsz, és teljesen bele tudtam élni magamat a történetbe! ^w^ minden jó s rossz érzés átjött...Nagyon lebilincselő a story :3 Várom a következő részt mert nagyon felkeltetted a kiváncsiságomat ^^ csak így tovább! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen :) Örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszésedet a történetem. Igyekszem folytatni :)

      Törlés
  2. Kérlek folytasd minél hamarabb :D NAGYON JOOOO :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen :) Igyekszem a folytatással, sőt, a történet fele már megvan! ^^

      Törlés