2015. február 10., kedd

Harc a dalok szárnyán

Az egy hét  hamar letelt, hamarabb, mint gondoltam. Fel sem tűnt, hogy már egy hete nem koptattam az iskola padot. A napok annyira összefolytak, ráadásul nem is igazán emlékeztem miket is csináltam. Annyi minden összejött... az sem tűnt fel, hogy az iskola előtt álltam, ahogy beléptem az ajtón, ahogy bementem a terembe... egyszerűen semmi. Annyira sokkolt az, ami történt velem az elmúlt hét elején, hogy teljesen elvonta a figyelmemet minden másról.

*Visszaemlékezés*

A lépcsőn ülve vártam, hogy keresztapám autója felhajtson a kocsibehajtóra, és kiszálljon belőle, közölve velem azt, hogy mi történt. Fáztam, de nem mentem be egy pulóverért, vagy csak, hogy átmelegedjek, nem akartam semmiről lemaradni. Ott akartam lenni, hogy ha keresztapám hazaér, azonnal tudjam mi van. Már majdnem ülve elaludtam - mert vagy két órája rostokoltam ott -, amikor megláttam bekanyarodni a szürke Audit, benne Ben bácsival. Keresztanyámat nem láttam, ami miatt még idegesebb lettem, és amint a keresztapám kiszállt, azonnal hozzá rohantam.

- Lilly-Rose, megfázol! - szólt rám, ahogy meglátta, milyen lengén is öltöztem.
- Nem érdekel! Mi van Agatha nénivel? Jól van? - kezdtem faggatózni.
Ben bácsi csak sóhajtott, majd megfogta a karom, és bevezetett a házba. Ott leültetett a kanapéra, Ő maga pedig szembe ült velem. Arca nagyon komoly volt, akár az orvosnak, amikor közölte velem, hogy anyám elhunyt. Érthető tehát, ha a szívem majd kiugrott a helyéről.
- Ben bácsi... - kezdtem, de leintett.
- Agatha jól van, csak bent tartják ma estére - felelte keresztapám. - Komolyabb baja sincs, csak rosszabbul reagált a "betegségére", mint mások.
- Miért mutattál idézőjelet? - kérdeztem rá idegesen.
- Lilly-Rose - vett egy mély levegőt Ben bácsi. - Agatha babát vár.

*Visszaemlékezés vége*

Miközben ismét előttem termett a kép, megérkeztem a terem elé. Hangzavar volt, már kora reggel, de kivételesen annyira nem zavart. Az viszont már kicsit jobban, hogy Deboráhval még nem találkoztam. Azt hittem az ajtóban fog rám várni, és figyelmeztet, de be kellett lássam, tényleg utoljára szólt. Innentől már vérre ment a küzdelmünk. Vettem egy mély levegőt, majd beléptem a terembe. Az a síri csönd, ami erre következett, az eléggé ijesztő volt. Mindenki úgy nézett rám, mintha egy gyilkos lépett volna a terembe. Na jó, valóban hülyén néztem ki, hiába szokhatták már meg az elvont, punk-rocker stílusom, attól még lelehettek rajtam döbbenve. A lenövésem sem festett valami jobban, illetve a szemem alatti karikák is ijesztően nézhettek ki. Én már azonban igyekeztem ezzel nem foglalkozni, inkább a helyemre mentem. Szép lassan előszedtem a fizika cuccom, és közben azon gondolkodtam, hogy mi lesz ezek után. Nem akartam a barátaimat bántani, ahogy azt sem akartam, hogy engem kicsapjanak, de Kent meg kellett bosszulnom. Azonban azzal is számolnom kellett, hogy vesztésre állok. Elvégre, Castiel nem hitt nekem, ezt mi sem bizonyíthatja jobban, mint az elmúlt héten tett látogatása...


*Visszaemlékezés*

Nagyjából kezdtem feldolgozni a történteket, illetve pótoltam azt, amit küldött nekem Lysander. Matek házi írás közben olyan jól megjött az ihlet a daloláshoz, szóval miközben az egyismeretlenes egyenleteket oldottam meg, tök jól elszórakoztattam magam.


Miért pont én vagyok a sor végén?
Miért pont engem nem hagytok békén?
Miért az én hibám, hogy ha baj van?
Miért pont én vagyok mindig szarban?

Ekkor a csengő hangjára lettem figyelmes, szóval fogtam magam, és lerohantam. Ahogy kinyitottam az ajtót Castielt láttam meg. Szívem nagyot dobbant és elmosolyodtam.
- Castiel - öleltem át, de éreztem, hogy Ő nem teszi ezt.
Lassan elengedtem és tovább mosolyogtam rá, de láttam, hogy az Ő arca nagyon is komoly. Megijedtem, és kíváncsian néztem rá.
- Mi a baj? - kérdeztem meg végül.
- Az, hogy nem néztem volna ki belőled, amit tettél - felelte komoran.
- Ó, akkor te is Deboráhnak hiszel... - sütöttem le a szemeimet.
Ez rosszul esett. Reméltem, hogy legalább Ő nem hisz csak úgy el dolgokat, de sajnos csalódnom kellett. A lelkesedésem és a boldogságom abban a pillanatban el is szállt, és szívem szerint be is mentem volna a házba, de nem tettem. Vártam, csak nem tudom miért...
- Nem Lilly-Rose, én az igazgatónőnek és a tőle hallottaknak hiszek!
Teljesen ledöbbentem. Lilly-Rosenak szólított, ráadásul hitt az igazgatónőnek. Tudtam, hogy itt nincs valami rendben, ráadásul Castiel nem a jó oldalon állt. Nem látta azt, amit én... és nem is hallotta...
- Miért jöttél pontosan? - kérdeztem rá, eléggé mérgesen.
- Beszélni akartam veled Deboráhról - sóhajtott.
- Akkor mehetsz is, nem vagyok rá kíváncsi! - feleltem, és már mentem is volna be, de Castiel megragadta a csuklóm, majd a falnak nyomott.
- Lilly-Rose, hallgass végig! - emelte feljebb a hangját. - Nem akarom, hogy ilyen légy Deboráhval, csak, mert az exem. Ne légy rá féltékeny...
- Legyen rá féltékeny a rák! - vágtam közbe.
- Miért viselkedsz ilyen gyerekesen? - kérdezett rá idegesen a vörös.
- Én viselkedem gyerekesen Castiel? Én? Én, amikor te feltételezel rólam olyan dolgot, amit nem is tettem meg? - kiáltottam a sráécra.
- LiRo...
- Ne LiRozzál nekem! - intettem le. - Nem én voltam, hanem Amber, de ezt elmondom még vagy ezerszer, ha máshogy nem érted meg! Nem féltékeny vagyok, csak egyszerűen megakarlak védeni, mert ez a ringyó csak kiakar használni!
- Ne beszélj így róla! - rivallt rám Castiel.
- De beszélek! Vedd észre Castiel, mi csak segíteni akarunk, még ha nehéz is elhinni...
- Lilly-Rose, láttam, ahogy Ken megveszi a vödröt, előtte pedig hallottam, ahogy Armin és Ivelisse arról beszél, hogy most megbánja Deborah... Mit kéne hinnem őszintén?
- Kereshetnél logikus magyarázatot! - kiáltottam, mert ekkorra már ideges voltam. - Megakarunk védeni tőle, Ő már annak idején is csak kihasználta a tehetséged. Vedd már észre, hogy csak játszik veled!
Ekkor olyan történt, amire nem számítottam. Castiel ismét a falnak nyomott, és szinte a szemével megölt. Üveges tekintettel néztem rá, és úgy éreztem, teljesen tehetetlen vagyok. Amit mondtam, az nem érdekelte, csak a saját fülének és szemének hitt. Ez pedig fájt...
- Figyelj Lilly-Rose, elegem van abból, hogy ilyen gyerekesen viselkedsz! Deborah egy olyan lehetősséget ajánlott nekem, amit szeretnék átgondolni, mert ez a jövőmet is segítheti. Nincs szükségem most arra, hogy a féltékenységi rohamaid elüldözzék Deboráht. Ne viselkedj így kérlek, és ígérem, amint ez rendeződik, újra csak a tied leszek, de várj türelemmel! - kiabált a vörös, hogy csak ráfigyeljek.
Ekkor nem bírtam tovább, muszáj volt ellöknöm magamtól. Ő értetlenül nézett rám, míg én idegesen figyeltem Őt. A szememből kicsordult pár könnycsepp, amiket le is töröltem. Egy mély levegőt vettem, és halkan kezdtem bele a mondandómba.
- Figyelj Castiel! Én nem akartam az egészet...csak úgy történt. Annyi tragédia után, hirtelen megint tudtam szeretni...számomra is megdöbbentő volt a tény, de ez az igazság! Én szeretlek!
- Lilly-Rose? - nézett rám teljesen ledöbbenve a vörös.
- De ahogy rámosolyogsz...nem tudom eldönteni, te is ugyanazt érzed-e irántam, mint én te irántad! - kiáltottam.
Erre Castiel teljesen ledöbbent. Láttam, hogy szóra nyitná a száját, de nem hagytam neki, hogy megszólaljon, mert közbevágtam.
- Most pedig elmehetsz! Köszönöm, hogy meglátogattál, jó volt... - tettem hozzá ironikusan, majd fogtam magam és beléptem a házba.
Az ajtót erősen vágtam be, majd neki támaszkodtam, a tenyerem pedig a szám elé tettem, hogy ne lehessen hallani a zokogásom. A szívem kismillió szilánkra tört. Bolond voltam, és megjártam...
- Manó, mi a baj? - lépett ki keresztanyám a nappaliból.
Én erre csak megingattam a fejem, majd felrohantam a szobámba és magamra csaptam az ajtót. Ezután az asztalomhoz mentem, felkaptam a mobilomat, és tárcsáztam Ken telefonszámát.
- Itt Kentin Lockwood üzenetrögzítője! Ne haragudj, de ezek szerint nem vagyok telefonközelben. Azonban, ha hagysz egy üzenetet, amint időm engedi, vissza is hívlak!
Ezután meghallottam a sípszót, és egy mély levegőt vettem.
- Ken, itt Lilly-Rose! Én ezt nem bírom! A csata már most vesztésre áll... te elmentél, én kiestem egy hétre, Mirsy szíve darabokban, Ivelisse otthon lábadozik, Castiel és Nathaniel szintén eltiltva egy hétre... senki nem hisz nekem. Ráadásul ma Castiel átjött, és engem tartott hibásnak... féltékenynek nevezett! - zokogtam a telefonba. - Kérlek Ken, hívj vissza, amint lehet... nem tudom meddig fogom ezt bírni. A szívem darabokban, és tanácstalan vagyok. Segíts nekem, kérlek!
Ezután letettem a mobilom, majd a tenyerembe temettem az arcom és hangosan sírni kezdtem. Túl sok volt ez nekem... másra sem vágytam, csak arra, hogy végre vége legyen ennek az egésznek.

*Visszaemlékezés vége*

Éreztem, ahogy szememből ismét szeretne kibuggyanni egy könnycsepp, de nem hagytam neki. Vettem egy mély levegőt, majd a tenyerembe temettem az arcom és igyekeztem elfelejteni az egészet.

- Lilly-Rose!
Felpillantottam a nevem hallatára és Lysanderrel találtam szemben magam. Kíváncsian néztem rá, és igyekeztem nem elfordítani a fejem, mert láttam, hogy Castiel már a helyén ül. Nem akartam látni, nem voltam rá kíváncsi, nem érdekelt egyszerűen.
- Szia, Lysander - biccentettem a felemás szeműnek.
- De jó, hogy itt vagy! Gyere! - rántott fel, majd elindult velem a folyosó felé.
- Ne rángass, ez fáj! - panaszkodtam, de Őt nem érdekelte.
Sejtettem, hogy valami baj van, különben miért rángatott volna olyan durván? Végül is kiértünk a folyosóra, ahol a következő látvány fogadott: a mankós Ivelisse, kötözött karú Nathaniel, rettentő szomorú Mirsy, tanácstalan arckifejezésű Yasmin, aggódó Jennalie és PSP-jét elrakó Armin. Itt már egyre rosszabb előérzetem lett.
- Lilly-Rose, de jó, hogy visszajöttél! - öleltek át a lányok egyszerre.
- Csajok... - öleltem vissza Őket.
- Mi a terv? - lépett közelebb Armin is.
- Először is, mi a helyzet? - néztem rájuk kíváncsian.
- Engem megvert és megtaposott, Mirsy szívét összetörte, Nathanielt és Castielt egymásnak uszította és elvesztettük szinte az összes szövetségesünket. Köztük Alexyt is... - sóhajtott Ivelisse.
- Elég rosszul áll a szénánk... - dörzsöltem meg a tarkómat.
- Mi a terv, mit teszünk? - faggatott tovább Nath.
- Egyenlőre semmit - feleltem.
- Mi van? - kérdeztek rá teljesen egyszerre.
- Most meghúzzuk magunkat - feleltem. - Ezután meglátjuk mi lesz. Nem akarom, hogy több bajotok származzon a dolgokból.
Láttam, hogy nehezükre esik elfogadni, de végül belementek. Szerintem Ők is csak a bosszúra hajtottak, de terv nélkül nem igen haladtunk sokra. Magamban már gondolkodtam mi lesz ezek után, de komolyabb ötletem nem volt. Időközben a jelzőcsengő is megszólalt, vagyis bementem a terembe Lysander és Nathaniel társaságában. Hihetetlen, hogy csak Ők ketten maradtak a barátaim. Deborah nem hazudott annak idején, amikor azt mondta, hogy jobb ha vigyázok, mert elveszthetem a hozzám közelállókat. Megtanultam, hogy ha Ő mond valamit, az úgy lesz... mindaddig, míg ki nem találunk ellene valamit. Kissé csalódottan, egyben tanácstalanul huppantam le a helyemre. Gondolkodtam, legalábbis azt akartam, úgyis alkalmi hülye voltam a fizikához, de a sors mást diktált. Tanárunk helyett a diri lépett be becsengetéskor, elég komoly tekintettel. Nem értettem, hogy miért, és csak reménykedtem, hogy nem tettünk semmi rosszat.
- Üljenek le! - utasított minket, mire ezt is tettük. - Nem akarom sokáig húzni az időt, így gyorsan a lényegre térnék. Két dologról szeretnék önökkel beszélni; az első, mint tudják, a kosárcsapatunk igazán fogy, így kötelezővé tesszük a kosarazást a fiúknak...
- Ezt most nem mondja komolyan! - nyögött fel Castiel.
- Mr. Graham, kérem, a megjegyzéseit tartsa meg - nézett az igazgatónő a vörösre. - Visszatérve, hogy a lányok se unatkozzanak, nekik is találtunk feladatot. Ők lesznek az iskolánk pom pom lány csapata.
- Mi van? - kiáltottunk szinte egyszerre a lányokkal.
- Ezt az ötletet Deborah Star kisasszonynak köszönhetjük. Szerintem nagyon jó, mert így a diákok jobban részt vesznek az iskola életében, illetve többet is sportolnak. Kérem Deborah kisasszony, álljon fel!
Addig fel sem tűnt, hogy a liba bent van a teremben, talán azért is éreztem magam valamivel jobban. Furán néztem rá, nem igazán értettem, hogy mi haszna is az egész pom pom csapatból.
- A másik, amit mondani szerettem volna - eszméltem fel a diri hangjára. -, az első sorban a bandáknak szól. Hamarosan megrendezésre kerül a "Harc a dalok szárnyán" című verseny, amire sok szeretettel várják iskolánkat. Az egész négy fordulós, az első forduló a selejtező, a második a körzeti iskolák versenye, harmadik az országos verseny az utolsó pedig a legjobb a jobb ellen. Star kisasszony már szólt, hogy szívesen énekelne, de mások jelentkezését is várom. Péntekig lehet jelentkezni, úgy vélem, az elég korrekt idő. Nem is zavarom hát tovább az órát, ezzel mindent elmondtam.
Sokkolt a sok hír, amit hallottam. Egy dalverseny, amin megmutathatom, hogy ki is vagyok... ráadásul Deborah ellen. Minden áron jelentkezni akartam, de tudtam, hogy a többiek is így lennének-e vele. Persze, nem igazán tudtam sokat gondolkodni rajta, mert a tanár belépett, és hiába ment el vagy tíz perc az órából, kihívott engem felelni. Csúcs...

XxXxX

Éppen a könyveim pakolgattam, amikor Deborah nevetését hallottam. Csilingelő kacagás, mégis hallatszott benne az erőltetettség. Megfordultam, de meg is bántam. Mögöttem éppen Castiel haladt el a banyával, aki annyira élvezte, hogy nekem fáj...
- Mondd Castiel, ti indultok ezen a versenyen? - kérdezte mézédes hangon.
- Megvan rá az esély, bár semmi kedvem azzal a barommal együtt játszani... - utalt Nathanielre a vörös.
- Héj, játssz velem, mint annak idején! - karolt bele Castielbe. - Hidd el, legyőzhetetlenek leszünk!
- Hm... nem is tudom... - felelte a vörös, miközben elhaladtak előttem.
Amikor már messze jártak, akkor éreztem, hogy a szemem megtelik könnyekkel, melyek igencsak kibuggyanni kívánkoznak. Végül, nem sírtam, csak feltettem egy költői kérdést.
- Castiel, miért csinálod ezt?
Mérgesen, ökölbe szorult kezekkel álltam ott, majd egy mély levegőt vettem, felkaptam a táskámat és elindultam testnevelésre. Azon legalább a lányok ott lesznek. Mivel az alap osztálylétszámok igen kicsik, és kevés a lány, illetve a fiú az osztályban, de a tanrend megköveteli, hogy külön-külön legyen a testnevelés, így minket a C osztályosokat összevontak az A osztállyal. Az osztályokról még azt érdemes tudni, hogy mindegyiknek megvan az egyfajta feladata. A Sweet Amoris hiába gimnázium, vannak "szakmái". A C osztály - ahova én is jártam - a művészeti csoport volt, ugyanígy az A osztály is. Azért voltak "különlegesek", mert ebbe a kettőbe jöhettek azok, akik hatosztályos gimnáziumba vágytak. Fogalmam nincs, hogy sikerült bekerülnöm a C-be, amikor világéletemben normális iskolákban tanultam, bár anno nem bántam... ekkor egy kicsit.
Ahogy megérkeztem az öltözőbe, ott lesajnáló pillantások fogadtak. Igyekeztem nem foglalkozni velük, inkább leültem az egyik szabad helyre, és neki láttam az öltözésnek. Egyébként sosem igyekeztem elsőnek belebújni a tornacuccomba, de ezúttal minél hamarabb elakartam hagyni az öltözőt. Ekkor az öltözőbe Deborah lépett be, majd mellém állt.
- Arrébb mennél? Leszeretnék ülni? - nézett rám oldalra biccentett fejjel.
Más esetben elzavartam volna az anyja valagába, de ez esetben nem találtam jó ötletnek. Már kezdtem szedelőzködni, amikor is Ivelisse sietett segítségemre.
- Deborah, Viola mellett van egy csomó hely. Miért nem ülsz oda? Elvégre, jobban elférnél ott, mint Lilly-Rose mellett.
- Ó, milyen figyelmetlen vagyok! - tettette a kacajt, majd egy gyilkos pillantást vetett szöszi barátnőm felé, amit sajnos senki nem látott, csak mi ketten, és átült Viola mellé.
- Köszi Lise... - néztem rá hálásan.
- Semmiség - mosolygott kedvesen.
- Hogy van a lábad? - kérdeztem miközben kicsit arrébb húzódtam, hogy leülhessen.
- Egész jól. Annyira nem fáj, csak ha nagyon mozgatom - huppant le mellém. - És te hogy vagy?
- Megvagyok... - motyogtam magam elé miközben a hajammal babráltam.
- Értem... Lesz ez a "Harc a dalok szárnyán" verseny... nem indulunk? - nézett rám kíváncsian.
- Nem tudom - sóhajtottam.
Ekkor kopogás zaja zavarta meg a beszélgetésünket, majd Mr. Boris lépett be rajta.
- Lányok, sorakozó! - szólt ránk. - Felmentettek hozzák az igazolásukat, a többieknek pedig sorakozó a teremben!
Nem szóltam többet, segítettem felállni Ivelissenek, majd elindultam befelé. Azonnal beálltam a sor legvégére, mert hát a százötvenöt centimmel én voltam az osztály legkisebb tagja. Egy idő után már nem is zavart a pici méretem, mert hozzá szoktam. Persze, amikor Jennalievel beszéltem, akkor igen kellemetlenül tudtam érezni magam, mert hát Ő volt a legmagasabb az egész évfolyamban. Még Lysander is eltörpült mellette, pedig Ő sem volt alacsony.
Az óra szokásosan kezdődött, bemelegítő futás, azután egy rövid torna, majd elkezdtük megbeszélni a pom pom-os cuccot. Tesim a hét mindennapján volt, így végül arra a beosztásra jutottunk, hogy hétfő-szerda-péntek normális testnevelés, kedd-csütörtök pom pom edzés. Ezután választottunk egy csapatkapitányt, aki - ki hinné - Deborah lett. Már sejtettem, hogy a szívatás fő áldozata leszek, de azért még reménykedtem az ellenkezőjében. Ezután megegyeztünk abban, hogy nem kell különleges öltözék és semmi más, majd be is fejeztük. Deborah közölte, ha új dologról lesz szó, akkor majd azt edzésen megbeszéljük. Ezután Mr. Boris elhatározta, hogy kivisz minket, lefuttat még ott egy kört, majd utána végre öltözhetünk. Sosem volt komolyabb bajom a futással, de akkor semmi kedvem nem volt hozzá.
Kint tűzött a Nap, és olyan idő volt, mintha csak akkor kezdődött volna el a nyár, pedig már a november sarkát tapostuk. A fiúk is belekezdtek a feladatuk gyakorlásába, épp kosaraztak. Miközben futottam, láttam, ahogy Castielt igen ügyetlenül kapja el a labda, és igazán fogja a szeme alatt. Hogy felrepedt-e neki, azt nem tudom, de azt láttam, hogy kap egy ragtapaszt, innen feltételeztem. Úgy voltam vele, megérdemli, elvégre Deboráhnak hitt, holott nem is volt bizonyítéka. Miután végeztünk a futással, megbeszéltük a tanár úrral, hogy még had maradjunk kint egy kicsit, hisz még húsz perc maradt az órából. Tanárunk persze rábólintott, mi pedig lefoglaltuk magunkat. Személy szerint, én Castielhez mentem oda, aki épp a kispadon ült.
- Castiel... - szólítottam meg.
- Mi van? - dünnyögte a kérdést.
- Figyelj, ami a házunk előtt történt... - kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de leintett.
- Felejtsd el.
- Tényleg? - néztem rá teljesen ledöbbenve.
- Igen, hagyjuk a picsába az egészet. Az csak bebizonyította nekem, hogy gyerekesebb vagy, mint gondoltam...
- Gyerekes vagyok? - kérdeztem vissza.
- És még süket is... - jegyezte meg gúnyosan.
A kezem ökölbe szorult és rettentő dühös lettem. Bocsánatot akartam kérni, elakartam felejteni azt, ami történt, abban a reményben, hogy majd mellénk áll, de nem így lett. Én elhiszem, hogy még szereti Deboráht, de ennyire túlzásba sem kellett volna esnie.
- Tudod mit, Castiel? - kérdeztem rá halkan. - Felejtsd el az egészet! És én még bocsánatot akartam kérni...
- Attól azt elfogadom... - jött a válasz.
- Mi lett veled? - kérdeztem rá kétségbeesetten. - Csak úgy hiszel a dirinek meg Deborah drágának, emellett egy hülye flegma vagy. Mit tettem ellened, hogy ezt érdemlem?
- Nem ellenem tettél, hanem Deborah ellen! - ugrott fel Castiel. - Lehet elszalasztok miattad egy nagy lehetősséget, csak azért, mert játszod a sértődött óvódást, de, ha így lesz, akkor nem tudom mit csinálok veled!
- Talán megversz? - kérdeztem vissza gúnyosan.
- Lányokat nem verek! - válaszolt felháborodottan.
- Nem, azokat elzavarod a jó életbe, ha segíteni akarnak. Bezzeg, ha kiakarnak használni, akkor még alájuk is adod a lovat... - jegyeztem meg flegmán.
- Nem fontolod meg, amit mondasz... - láttam a szemében a dühöt, de visszafojtott hangon beszélt.
- Nem fontolom meg? Te meg a tetteiddel nem teszed ezt! Most is, hagyod, hogy vezessen a kis ringyó, mint annak idején, aztán meg sírsz, hogy itt hagyott... és felhozzam még azt a bizonyos estét is? Lehettél vagy tizenöt éves, de neked már akkor kellett a liba, nem gondolod, hogy korán volt még? És amikor letagadtad, hogy ki Ő? Jogom lett volna róla tudni!
Erre már nem felelt semmit, csak dühösen nézett rám, majd hirtelen felkapott a földről egy kosárlabdát, amit izomból nekem vágott. Olyan hirtelen történt, védekezni sem tudtam, már csak a sajgó érzést éreztem a vállamban. A szemem könnybe lábadt, és halkan nyögtem egyet. Mindenki látta azt, ami történt, de csak megkövülten álltak, egyedül Mirsy szaladt oda hozzám. A vörös, amint felfogta mit tett, láttam, hogy megijed, és védekezne.
- LiRo, én...
- Hagyd Őt békén Castiel! - lépett oda Yasmin is.
- Lilly-Rose jól vagy? - kérdezte Mirsy aggódva.
- Azt hiszem... - feleltem.
Nem is igazán a karom fájt - bár elég nagy ütést kaptam -, hanem az, hogy kitől kaptam. Ahogy felnéztem, megláttam Deborah elégedett arcát, amitől csak még több könny gyűlt a szemembe. Nem akartam sírni, de ekkor már tényleg úgy éreztem, hogy elvesztettem a csatát. Hagytam magam átverni, azt hittem viszont szeret, de nem... Talán engem csak egy egy éjszakás kalandnak akart?
Mirsy segítségével szép lassan bementem az öltözőbe, majd elrohant, hogy kérjen egy kis jeget a konyháról. Annyira nem is érdekelt a karom, mert hiába fájt, meg sem éreztem a darabokra tört szívem mellett. Lassan elkezdtem felöltözni, amikor lépteket hallottam. Megfordultam, és éreztem, ahogy Deborah a falnak lök, majd fölém támaszkodott.
- Na, látod mi lesz, ha velem kötözködsz, édes kicsi Lilly-Rose? - kérdezett rá negédes hangon.
- Miért csinálod ezt? - kérdeztem a könnyeim nyelve.
- Te üzentél hadat drágaság, ez csakis a te hibád - felelte mosolyogva.
- Nem... miért játszol Castiellel? Miért kell bántanod? - kérdeztem rá értetlenül. - Miért használod ki?
- Nagyon is jól tudod! Nélküle nem érek semmit, mert Ő segít engem a célra, hogy egyszer híres legyek.
- Tudod mit Deborah? - néztem rá könnyes szemekkel. - Engem már nem is érdekel, hogy mit akarsz Castiellel.
- Ezek szerint nyertem? - kérdezett rá vigyorogva.
Erre már nem mondtam semmit, csak bólintottam. Deborah pedig hangosan felkacagott, majd elhagyta a termet. Ideges lettem, fogtam magam, kitéptem a nyakláncom a nyakamból, majd izomból a földnek vágtam, és figyeltem, ahogy a szekrény alá csúszik. Ezután felkaptam a táskám és elhagytam az öltözőt. Nem érdekelt, hogy még nem lett volna szabad, nem érdekelt, hogy ezért kaphatok, nem érdekelt, hogy Mirsy hozza a jeget... elegem volt!
Gyors léptekkel szeltem a folyosót, amikor is megláttam a plakátot, amin nagy betűkkel szerepelt, a "HARC A DALOK SZÁRNYÁN" felirat. Hosszasan tanulmányoztam minden feltétellel együtt. Amikor megláttam a lap alján Deborah nevét, akkor dühös lettem. Minden álmom volt egy ilyen versenyen részt venni és megnyerni, emellett a  fődíj egy stúdiózás volt, ahol felvehettük a dalunkat, plusz százezer dollár, de engem a stúdió érdekelt. Mindig megakartam mutatni ki vagyok, de ekkor már egy vesztesnek éreztem magam. Ám, ahogy elfordultam, szinte ismét hallottam édesanyám szavait.

*Visszaemlékezés*

Anyám ágya mellett ültem, mert már nem tudott felállni. A büdös klórszag, ami a szobában volt, szinte szédített, de én semmi pénzért nem mentem volna ki. Ha anyám bírta, nekem is kellett.

- Anyu, nem veszíthetsz... - szólaltam meg a hosszas csönd után. - Ha veszítesz, akkor egyedül maradok...
- Lilly-Rose... - sóhajtott anyám.
- Nem, anya! Kérlek, ne add fel, küzdj! - pillantottam rá kétségbeesetten.
Erre Ő elmosolyodott, majd nagy nehezen felült és mélyen a szemeimbe nézett. Ugyanolyan zöld színű volt a szivárványhártyája, akár nekem, ebben hasonlítottunk csak igazából.
- Tudod mit kicsim? Most itt fogadjuk meg, hogy ezek után mindketten harcolunk amíg lehet, az utolsó másodpercig, amikor már remény sincs, még akkor is! Nem adjuk fel, rendben?
- Rendben anya... - feleltem halkan.
- Sose add fel Lilly-Rose, főleg ne, amikor még van egy pici remény - simította meg az arcomat. - Most pedig mosolyogj. Az mindig jobb kedvre deríti az embert.
- Rendben... - próbáltam erőltetni egy mosolyt, de nem sikerült. - Tudod mit? Majd holnap mosolygok, de ma nem megy... - törtek elő belőlem a könnyek, és zokogni kezdtem.
- Semmi baj kicsim - ölelt magához anyám és belepuszilt a fekete hajamba. - Nyugodj meg kicsim, itt vagyok... és mindig itt leszek...

*Visszaemlékezés vége*

Letöröltem a könnyeimet és idegesen néztem magam elé. Csak álltam ott, mint egy darab fa, miközben csak ez a kép játszódott le előttem.

- Bassza meg! - káromkodtam hangosan, majd megfordultam, és elindultam az öltöző felé.
Ott már mindenki ott volt, nagyon csacsogtak valamiről, de még a levegő is megfagyott, ahogy beléptem. Mindenki úgy nézett rám, mintha egy gyilkos tért volna vissza a tettszínhelyére. Engem azonban nem érdekeltek a tekintetek, csakis Mirsyt, Yasmint, Jennaliet és Ivelisset kerestem. Ők, amint kiszúrtak, azonnal hozzám léptek.
- Lilly-Rose, jól vagy? - néztek rám aggódva.
- Igen, soha jobban - bólintottam rá, majd Deborah arcát kerestem.
Amikor megláttam, akkor már sejtettem, hogy tudja mit tervezek, mert kezdett neki a dühtől még jobban eltorzulni.
- Mi az? - kérdezett rá Mirsy, mert látta, hogy mondani akarok valamit.
- Lányok, szeretnétek egy kicsit zenélni? - kérdeztem rá.
- Őőő...aha... - néztek körbe teljesen értetlenül.
- Ez remek! - csaptam össze a tenyerem.
Ezután lehajoltam, benyúltam a szekrény alá, majd kivettem onnan a nyakláncom. Óvatosan letöröltem a port róla, és visszacsatoltam a nyakamba. Deborah arcát kerestem, amin láttam a vörös árnyalatot, és, hogy kicsi választja el, hogy ne robbanjon. Kicsit el is mosolyodtam, bár tudtam, hogy ezzel végleg kiverem nála a biztosítékot, illetve, hogy innentől keményebbre veszi a lapot. Innentől nem fenyeget, hanem élesben megy majd a harc. De nem érdekelt, a szívem vezérelt.
- Blue Lemonade, indulunk a Harc a dalok szárnyán nevű versenyen!

6 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett. :D Siess a folytatással léccciiii :D :D

    VálaszTörlés
  2. Imádtam mint a többit, és a nagy kedvenc The Grenma számom is benne van! <3 Csak így tovább! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Én is imádom ezt a számot ^^ igyekszem folytatni :)

      Törlés