2015. április 12., vasárnap

Deborah kavar

Sziasztok kedveskéim!
Mielőtt belekezdenék a részbe szeretnék elnézést kérni. Borzasztóan restellem, hogy ennyit késett ez a nyamvadt fejezet. Hogy mi volt az oka? Nos, némi ihlet hiány, de azt három nap alatt rendeztem és így már írhattam is volna, csak akkor meg előtört a Pató Pál úr belőlem: Ej, ráérünk arra még. Mire pedig eljutottam volna oda, hogy írok, addigra sikerült összeszednem egy jó kis tüdőgyulladásszerű betegséget. Valójában csak egy vírus volt, de az orvosok szerint olyan erős tüneteim voltak, mintha egy komoly tüdőgyulladásom lenne. Ám már jól vagyok, a doki szerint megmaradok és én meg úgy voltam vele, hogy tök hamar kint lesz a rész... aha... a nagy lópikulát! Lejárt a hűség nyilatkozat az internetünkre, így másik szolgáltatóhoz mentünk. Na igen ám, de Ők nem fejezték be a munkát, csak 80%-osan, ami azzal jár, hogy gyors az internetem, mint egy széttaposott éti csiga.
Most pedig még a felhők is gyülekeznek a család feje fölött és olyan problémák lesznek itt (14-től), hogy még az ellenségemnek se kívánom. Szóval a következő résszel kapcsolatban nem ígérek semmit. 2015 nem az én évem :/ Sőt, mialatt ezt a részt írtam, megtudtam, hogy halál eset történt családon belül, szóval a 2. 'XxXxX'-től látni is lehet az írásomon, hogy nincs minden rendben.
A részhez jó olvasást kívánok!
Figyelmeztetés! A részben 16+ jelenet található!

XxXxX

2014.12.06.
Bevásárlóközpont

- Lilly-Rose, ne rohanj ennyire! - szólt utánam keresztanya.
Épp a plázában voltunk és vásároltunk, én pedig kicsit gyorsabb voltam, mert megfeledkeztem arról, hogy Agatha néni nem bír annyira loholni, mint én. Megtorpantam és bevártam Őt.
- Mit ebédeltél te, versenylovat? - ingatta a fejét mosolyogva.
- Ne haragudj, csak annyira szeretnék igyekezni a bevásárlással... - vettem vissza a tempóból.
- Hova igyekszel manó? Karácsonyig még van idő, senki nem kapkodja el az ajándékokat.
- Igaz, csak... tudod, hogy mindig sietek... - fújtam ki a levegőt.
- Igen, ismerlek már egy ideje. A türelmetlenséged sikerült az apádtól örökölnöd... - forgatta meg a szemeit.
- Legalább ennyire hasonlítsak rá - vontam vállat.
Ekkor megtorpantam az egyik bolt előtt. Egy olcsó ajándékbolt volt, aminek már a kirakata is ígéretesnek tűnt én pedig kiskutya szemekkel fordultam keresztanyám felé. Ő csak rosszallóan megcsóválta a fejét, majd intett, hogy menjek nyugodtan.
- Azért, ha nem muszáj, ne vásárold fel az egész üzletet! - szólt utánam.
Csak mosolyogva bólintottam, majd beléptem az üzletbe. Ott lágy zene szólt és fahéj illat terjengett. Hangulatos kis üzlet volt. Krémszínű falak, fapadló, szépen elrendezve a polcok, amiken érdekesebbnél érdekesebb tárgyak voltak. Én azonnal előkaptam a listám, hogy elkezdhessem a vásárlást.
- Mit kéne venni Ivelissenek... - gondolkodtam hangosan.
- Talán egy könyvet, vagy valamit, amin okoskodhat.
Hirtelenjében akkorát ugrottam, hogy öröm volt nézni. Amint az első sokkon túl voltam, egy 180 fokos fordulatot vettem és Castiellel találtam magam szemben.
- Idióta! A frászt hoztad rám! - vágtam vállba miközben igyekeztem lenyugodni.
- Bocs, direkt volt - vigyorgott kisfiúsan.
- Humor Herold... - dünnyögtem, majd felvettem a földről az elejtett listám. - Mit csinálsz erre?
- Jöttem vásárolni és megláttalak téged aztán nem hagyhattam ki, hogy ne ijesszelek meg - vihogott.
- Hogy miért tűrlek én meg téged? - sóhajtottam egy nagyot, majd elindultam a sorok között.
- Mert cuki vagyok, ellenállhatatlan, szívdöglesztő és te reménytelenül belém vagy zúgva - követett a vörös.
- Álmodik a nyomor - énekeltem miközben egy porcelán cicát kezdtem nézegetni. - Hm... ez mehetne akár Nathanielnek vagy Ivelissenek...
- Jaj, az is kap ajándékot? - nyögött fel a háttérből Castiel.
- Mindenki, aki ezen a listán szerepel! - mutattam felé a listám, letakarva az ujjammal anyámat.
- Juj, az én nevem mellett szívecske van! - változtatta a hangját kisfiúsra.
- Őőő... szeretek firkálgatni és melléd csúszott... - védekeztem.
- Persze, persze. Ebből már nem magyarázod ki magad! - nevetett fel diadalittasan.
Erre csak megforgattam a szemeim, majd a kosaramba tettem a macska porcelánt. Ezután nem is vettem figyelembe Castielt csak nézelődtem. Mire pedig észbe kaptam már a fél listám kipipálhattam. Csak anyám, Castiel, a kereszttesóm, Nathaniel, Armin és Ken maradt ki.
- Minek kell anyukádnak mécses?
Amilyen gyorsan csak lehetett a zsebembe nyomtam a listám és szembe fordultam Castiellel. Megijedtem, de nem tudhatta meg, hogy anyám meghalt. Még nem állt rá készen.
- Anyám beteges mániája a mécsesek gyűjtése. Szóval neki küldök haza egy mécsest - feleltem halálnyugalomban.
- Mécseseket gyűjt? - vonta fel a szemöldökét Castiel és láttam, hogy nem hisz nekem.
- Igen. Küldjek majd képet a gyűjteményéről? - biccentettem oldalra a fejem.
Erre a vörös csak vállat vont, majd a képembe tolt egy fagyöngyöt. Értetlenül néztem rá, Ő pedig perverz mosolyt engedett magának.
- Én ezt kérem karácsonyra - lóbálta a kis szerzeményt.
- Egy fagyöngyöt? - kérdeztem vissza teljesen ledöbbenve.
- Egy csókot a fagyöngy alatt LiRo... - kezdett el csücsöríteni.
- Ne is álmodj róla - feleltem, majd elmentem fizetni.
Tizenöt dollárom hagytam az üzletben, ami elég kevés ahhoz képest, hogy négy barátomnak és keresztanyámnak vásároltam ajándékot. Ezután lassan kisétáltam és éreztem, ahogy belém karolnak. Ahogy oldalra pillantottam a vöröst láttam meg. Kíváncsian néztem rá, míg Ő csak vigyorgott.
- Hova megyünk most? - kérdezte elvékonyított hanggal.
- Én keresztanyámhoz, te meg a dolgodra - mosolyogtam rá bájosan.
- De nincs dolgom - tettette a kiskutya pofit. - Mit szólnál, ha elkísérnélek téged és keresztanyád?
- Isten ments! - vágtam ijedt arcot.
- Elnézést, te vagy Lilly-Rose?
A hangra én és Castiel is felfigyeltünk. Ahogy oldalra pillantottam egy kislányt láttam meg, aki talán tíz éves lehetett. Szőke haja fonva volt, barna szemei égtek a kíváncsiságtól.
- Őőő... igen, én vagyok - feleltem egy kis habozás után.
- De hallgat még a Lilly-re és a deszkára is - vihogott fel Castiel mire én jól vállba vágtam.
- Nahát, el sem hiszem! Senki nem fogja a suliban... - kezdett ugrálni a kicsi lány. - Ne haragudj... csak tudod nézem a Harc a dalok szárnyánt és te vagy a kedvencem. Szóval... kérhetek egy autogramot és egy képet?
- Őőő... persze - döbbentem le még jobban.
- Juppí! - nevetett fel a kislány. - Amúgy a nevem Laura - nyújtott át nekem egy lapot.
- Nagyon szép neved van Laura - mosolyogtam rá miközben aláírtam a papírt a rusnya kézírásommal.
- A tied is szép - mosolygott rám cukin. - Amúgy én is majdnem Rose lettem, csak apukám nem akarta - magyarázta nagyon okos fejjel.
- Hát nálunk sem apám választotta a Rosalyndát.
- Pedig szerintem nagyon szép név.
- Hát köszönöm - mosolyogtam és átadtam neki a papírt melyet aláfikantottam.
- Juj, nagyon köszönöm! - mosolyodott el szélesen.
- Ugyan, semmiség - intettem.
- És még egy képet is csinálhatunk? - húzott elő egy telefont a zsebéből.
- Persze. Castiel majd lefotóz minket. Ugye Castiel? - néztem a vöröskére.
- Bagózni akartam... - húzta el a száját.
- Bezzeg az előbb még tökéletesen ráértél. Na tessék lefotózni minket és akkor akár igen is lehet az a kísérős hülyeség!
- Jaj ti csajok... mennyire tudtok ti alkudni - ingatta meg a fejét és elvette tőlem a telefont.
Erre csak küldtem neki egy légi puszit, amit Ő "elkapott" és az arcához nyomott. Persze ezen Laura elnevette magát, én viszont csak a szemem forgattam. Tipikus Castiel. Ezután leguggoltam a fiatal rajongóm mellé, aki hozzám hasonlóan elég alacsony volt és vártam, hogy a vörös lekapjon. Nagyjából egy perc után végül intett, hogy végzett, én pedig nagy nehezen felálltam. Azért nagy kabátban ez nem olyan könnyű.
- Jaj, de jó képeket csináltam! - rebegtette meg a szempilláit Castiel miközben visszaadta Laurának a fényképezőjét. - De ha te nem lennél rajta, akkor sokkal szebbek lennének LiRo.
- De paraszt vagy! - böktem oldalba, de Castiel semmit nem reagált.
- A kabát életmentő! - vigyorodott el.
- Viccesek vagytok - kuncogott fel Laura.
- Ugye? Kész cirkusz, amit ez leművel - mutattam a vörösre.
- Én? - kérdőjelezte meg amit mondtam Castiel.
- Igen, te! Te vörös démon...
- Te voltál az a fiú aki az első fordulóban kiesett, ugye? - lépett ekkor a kislány a vöröshöz.
- Őőő... ja...
Erre halkan elkuncogtam magam. Hát igen, én legalább dicsekedhetek azzal, hogy bejutottam, Castiel meg kiesett.
- Szerintem te is nagyon jó voltál meg a bandád is. Inkább ti maradhattatok volna, nem pedig azok a tüzes csajok... - szólalt meg a kis szöszi teljesen komolyan.
- Na látod, Ő felismeri a tehetséget! - mutatott Laurára Castiel miközben rám pillantott.
- Tőled is kérhetek egy autogramot és mi is csinálhatunk képet? - vette fel a kiskutya arcot a kislány.
- Hát hogyne? - virult fel Castiel arca miközben aláírta a kislány papírját.
Ezután jöttem én és lefotóztam Őket. Hihetetlen, hogy egy tíz éves kislány felismert minket és annyira bátor volt, hogy oda mert jönni hozzánk, bár nem harapunk. Belegondolva, én még tizenhat évesen se mernék odamenni egyik kedvenc énekesemhez sem, nem hogy olyan fiatalon.
- Kész is a kép - nyújtottam át a telefont a kislánynak. - Castiel, ha lemaradtál volna róla, akkor jobb lett volna.
- Hahaha... - forgatta meg a szemeit a vörös.
- Nagyon szépen köszönöm - mosolygott ránk Laura.
- Ugyan, semmiség - intettük le egyszerre Castiellel.
- Sziasztok! - vigyorgott ránk a kis szöszi, majd elindult egy nő felé, aki az anyukája lehetett.
Mosolyogva néztem egy ideig utána, majd lassú léptekkel elindultam arra, amerre Agatha nénit véltem, hogy van. Ekkor vettem csak észre, hogy Castiel követ engem.
- Hát te? - néztem rá kíváncsian.
- Te mondtad, ha lefotózlak titeket, akkor elkísérhetlek - mosolygott rám cukin.
Erre csak egy nagyot sóhajtottam, majd legyintettem egyet.
- Ám legyen. Gyere te vörös démon...
- Vörös démon? Ez valami új? - kezdett faggatni.
Én csak mosolyogva mentem előre, mint ha nem is hallanám. Végül is nem bántam meg, hogy engedtem, hogy Castiel jöjjön. Tök jól szórakoztam vele.

XxXxX

A szobámban ültem és éppen a matek házimmal szenvedtem, amikor kopogtak az ajtómon. Kíváncsian fordultam hátra, hogy ki kereshet és pár pillanat múlva keresztapám lépett be. Még öltönyében volt, szóval nemrég érhetett haza a munkából. Egészen az ágyamig ment, ahol leült. Megfordultam a székemmel, hogy szembe lehessek Ben bácsival és közben azon gondolkodtam, vajon mit csinálhattam.
- Lilly-Rose, szeretnék tőled egy szívességet kérni - szólalt meg végül.
- Miről lenne szó? - biccentettem oldalra a fejemet.
- A cégnél lenne egy karácsonyi parti ami ilyen jótékonysági is, mert az összegyűlt összeget a kórházaknak adományoznánk. Az a gond, hogy az egyik fellépő lemondta és így most gondban vagyunk, mert nem találtunk senkit a helyére. Arra gondoltam, hogy te vagy egyedül, vagy a bandáddal együtt felléphetnétek.
- Nem is tudom... - húztam el a számat - Tudod, nekünk most itt van ez a verseny is... és mikor lenne ez?
- Jövőhét pénteken. De én nem erőltetlek, ha nem akarod, akkor nem kell.
- Tudod mit? Még alszok rá egyet - mosolyogtam kedvesen.
- Rendben - mosolygott vissza keresztapám és megsimogatta a hajam. - És én nem is zavarlak tovább. Jó tanulást!
- Köszi - nevettem fel kínomban, majd visszafordultam a matekfüzetemhez.
Gyűlöltem a geometriát. Légy átkozott, ki kitaláltad ezt a szörnyűséget!

XxXxX

Másnap nagy léptekkel koslattam Castiel háza felé. Úgy volt, hogy segít nekem dalt írni a versenyre meg tanácsot is akartam tőle kérni, hogy érdemes-e énekelni a jótékonysági rendezvényen. Nem az, hogy nem akartam, csak 17-én verseny és féltem, hogy megerőltetem a hangom. Számomra az éneklés egyet jelent a szabadsággal, ha valami miatt pedig a hangomnak vége lenne, az lenne az én vesztem is... főleg ha verseny előtt vagy közben történne ez. Minden esetre, én felakartam lépni mindkét helyen, de előbb szerettem volna valakitől tanácsot kérni. Amikor megérkeztem a házhoz egy tűzpiros Audi állt előtte. Kicsit megbámultam, nem tudtam kinek a kocsija lehet, mert még sosem láttam arra. Azonban nem igen foglalkoztam vele, mert végül is, mi közöm nekem mások kocsijához? Az ajtó nyitva volt, szóval nem is kellett felcsöngetnem Castielhez, csak egyszerűen beléptem és elindultam arra, amerre a vörös lakását tudtam. Amikor felértem, akkor még nagyobb döbbenetben volt részem, Castiel ajtaja nyitva volt. Nem tudtam bemerjek-e nyitni vagy sem... nem tudtam mi folyik bent. Ez rossz volt...

Castiel's Pov

Már kész voltam mindennel, készen álltam LiRo fogadására, amikor csöngettek. Azt hittem a lány érkezett ilyen hamar, szóval felkészültem egy frappáns beszólással, de csalódnom kellett, ahogy ajtót nyitottam. Amilyen lendülettel kinyitottam úgy zártam volna is vissza, csakhogy az illető a lábával megakadályozta, hogy bezárhassam.

- Talán mást vártál? - kérdezte gúnyos hangon.
- Hát téged biztosan nem... - feleltem dühösen.
- Ugyan cicus, csak egy percre akarok veled beszélni...
- Ne hívj így Deborah! - morogtam.
- Jó, nem hívlak így, de had beszéljek veled!
- Nem akarok veled beszélni, szóval húzz el! - feleltem egyre dühösebben.
- Még akkor sem ha a cuki kékiről van szó?
A szemem hirtelen tágra nyílt, és azonnal kinyitottam az ajtót. Mérges voltam rá, főleg amikor megláttam a gonosz, de egyben gúnyos mosolyát is. A düh fortyogott bennem, mégis igyekeztem ezt elrejteni.
- Hagyd békén LiRot! - szóltam rá dühösen.
- Inkább te hagyd békén Őt... - felelte miközben besétált a lakásomba és meg sem állt a szobámig.
- Héj, mégis ki engedett be?! - kiáltottam utána és követtem, de úgy, hogy be se zártam az ajtót.
A lány az ágyamon ült, eléggé kényelmesen. Mosolya rejtélyes volt, nem tudtam mi járhat a fejében. Kezdtem ideges lenni, és akkor már nem csak a düh miatt.
- Ki a házamból! - szólaltam meg egész nyugodtan.
- Ugyan Castiel... - állt fel Deborah miközben lehúzta felsőjét, majd leszedte melltartóját.
Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam, sőt, szóhoz sem jutottam. Már elnézést, de férfiból vagyok, ez a lány meg megmutatta nekem a nemesebbik idomait. Sokkal kerekebbek és nagyobbak voltak, mint amekkorákra emlékeztem... ám nem hagytam magam. Ökölbe szorítottam a kezem és igyekeztem csak Deborah arcát figyelni.
- Mit akarsz tőlem Deborah? - kérdeztem rá idegesen.
- Inkább te mit akarsz tőlem? - "dalolt" és közben közvetlen elém állt.
- Én semmit nem akarok tőled! - néztem mélyen a kék szemeibe.
- Ugyan már cicus... - nevetett fel miközben megfogta a kezem és mellére helyezte azt. - Tudom, hogy vágysz rám...
- Nem Deborah! - rántottam el a kezem onnan és hátrébb léptem. - Nem vágyom rád, egyáltalán! Sőt, hányingerem van tőled!
Erre az arca vörösödni kezdett és láttam, hogy fortyog a dühtől. Amikor először összefeküdtünk, akkor elég volt csak levetkőznie fehérneműre és már mentem is, de ekkor már nem. Nem szerettem Őt és nem is kívántam. A lány idegesen kapta magára a felsőjét, ám melltartóját az ágyamon hagyta.
- Tudod Castiel, félre ismertelek... nagyobb barom vagy, mint azt gondoltam!
- Te meg nagyobb kurva vagy, mint hittem... - tettem keresztbe a kezeimet.
Ekkor a lány fogta magát és az éjjeli szekrényemről a földre lökte az ott tartott képeimet. Sóhajtottam egyet és lehajoltam, hogy összeszedjem, mielőtt víz érhette volna őket, mert a pohár víz is a földön landolt. Amint térdre ereszkedtem és elkezdtem felszedni a képeket megláttam magam előtt Deborah kezeit és ahogy felpillantottam, hogy megnézzem mit akar, Ő megragadta az arcom, magához húzott és megcsókolt. Ekkor pedig kinyílt az ajtó...

Lilly-Rose's Pov

Végül összeszedtem magam és benyitottam. A ház tiszta volt és rendezett, semmi nem utalt arra, hogy valaki betört volna. Az is az eszembe jutott, hogy Castiel biztos megakart valamivel lepni és ezért hagyta nyitva az ajtaját. Ekkor egy csörömpölő hangot hallottam a fiú hálószobája felőle. Arrafelé vettem az irányt és amikor odaértem, akkor benyitottam. Bár ne tettem volna.

Odabenn Castiel és Deborah ép heves csókcsatát vívott egymással, ráadásul az ágyon még meg is láttam a lány melltartóját.
- Nem... - nyögtem fel, majd kiugrottam a szobából.
A falnak támaszkodtam, a kezem pedig a szám elé tettem. A könnyek azonnal dőlni kezdtek a szememből, és fulladozni kezdtem a sírástól.
- Nem lehet... nem... - mondogattam magamban, miközben kifelé kezdtem futni.
Ez nekem sok volt. Azt hittem engem szeret, hogy Deborah csak egy rossz emlék neki is, de csalódnom kellett. Vak voltam, hisz láthattam volna, hogy ez lesz. Még Ken is óvott ellene, ezek szerint jogosan. Nem gondoltam volna Castielről, hogy megteszi, de megtette... megtette úgy, hogy tudta, hogy megyek hozzá. Így akarta volna velem közölni, hogy nem kér belőlem? Vagy egyszerűen nem figyelte az időt... nem tudtam, csak azt, hogy fájt. Nem voltunk együtt, de mégis szerettem Castielt és úgy éreztem, mintha megcsalt volna. Tényleg azt hittem, hogy lehet köztünk valami. De nem... A sírástól fulladozva értem ki a házból. Nem akartam mást csak elmenni onnan... elmenni jó messzire. Nekem az már sok volt.

Castiel's Pov

A csók olyan hirtelen érkezett Deboráhtól, hogy védekezni sem tudtam. Sőt, hirtelen annyira sokkolt, hogy fel sem fogtam mi van. Én nem akartam azt a csókot, nem is viszonoztam, de Ő annál intenzívebben csókolt vissza, sőt, még inkább húzott magához.

- Nem...
LiRo hangja hozott vissza a valóságba. Én hülye nyitva hagytam az ajtót, mert azt hittem hamarabb kidobom Deboráht, csak nem jött össze, és így a lány simán besétálhatott. Idegesen, a hajánál fogva téptem le magamról Deboráht, majd azonnal felugrottam.
- Lilly-Rose! - kiáltottam utána, de nem hallott.
Csak úgy pólóban rohantam utána, nem is foglalkoztam azzal, hogy Deborah a házban maradt. Tisztázni akartam a helyzetet vele, ám mire kiértem, Ő már sehol nem volt.
- Lilly-Rose! - kiáltottam, de nem jött válasz.
Elrohant, mert félre értette a helyzetet. Szidtam magam belülről, sejthettem volna, hogy ez lesz.
- Nos, ha végeztünk, akkor én megyek is... - jelent meg mögöttem Deborah egy cigivel a kezében.
- Ez mire volt jó! - kiáltottam Deboráhra.
- Egyszerű... ha nem leszel az enyém, hát másé se legyél... ez az élet rendje - mosolygott és az arcomba fújta a füstöt. - Pá cicus...
A düh fortyogott bennem, és elindultam felfelé, hogy felvegyek egy kabátot, majd elindulhassak LiRo után. Tudtam, hogy nem akar látni, de tisztáznom kellett vele... ezt rohadtul elbasztam.

Lilly-Rose's Pov

Csak rohantam, rohantam és rohantam, míg haza nem értem. Nem érdekelt kit lökök fel, vagy hogy elütnek-e, minél hamarabb haza akartam érni. Amikor megérkeztem akkor azonnal berohantam, lerúgtam a csizmám és ledobtam a kabátom, miközben keresztanyám jelent meg a semmiből.

- Manó, csak így voltál? Olyan hideg van kint és... - ekkor látta meg, hogy sírok és döbbenten figyelt rám. - Mi a baj?
- Semmi... - feleltem zokogva. - De ha bárki keres, nem vagyok itthon... nem akarok senkit látni...
- Rendben... - felelte aggódva keresztanyám.
- Köszönöm... - biccentettem, majd felrohantam a szobámba.
Amikor oda értem magamra zártam az ajtót, behúztam a függönyöm és a takaróm alá bújtam. Összetört szívemnek a sötétre és magányra volt szüksége, pont mint édesanyám halálakor...

XxXxX

2014.12.12.
Cég, jótékonysági bál

Csak álltam, mint egy darab fa és igyekeztem elvegyülni a tömegben. Végül elvállaltam, hogy énekelek, de csak egyedül. Erre volt a legnagyobb szükségem. Ha szívfájdalmam volt, akkor énekelnem kellett. Éppen a gyümölcslevem iszogattam, amikor egy kéz érintette meg a vállam. Kíváncsian fordultam meg, és nagy döbbenetemre, Nathaniel állt ott.

- Szia! - köszönt szélesen mosolyogva.
- Üdv... - köszöntem kissé habozva és teljesen felé fordultam.
- Mi van veled manapság? Olyan szomorú vagy... - nézett rám aggódva.
- Semmi olyan... - feleltem és a földet kezdtem nézni.
- Héj... - emelte fel a fejem és rám mosolygott. - Bármi is van, biztos, hogy rendbe jön.
- Köszönöm Nathaniel - mosolyogtam rá vissza. - Amúgy, hogy-hogy itt?
- Apám ennek a cégnek az igazgatója - sóhajtott egyet.
- Komolyan? - döbbentem le teljesen.
- Aha... és nekem minden évben itt kell vele lennem.
- Értem - bólintottam rá.
- Nathaniel!
A hang még a hangos tömegen át is jól hallatszott. Nem láttam kitől jött, de éreztem rajta, hogy ideges.
- Ez az apám. Most mennem kell. Sok sikert az énekléshez! - kacsintott rám és tovább állt.
Csak szomorúan rámosolyogtam és bólintottam. Sejtettem, hogy tudja, hogy fellépek, hisz az apja az igazgatója a cégnek. Akkor is tanultam valami újat. Ekkor egy nő lépett a színpadra és arról kezdett beszélni, hogy milyen jó, hogy ilyen sokan elmentünk meg megköszönte a dolgozók munkáját és ilyenek, annyira nem is érdekelt és nem is figyeltem. Aztán megkezdődtek a fellépések, és én nyitottam az egészet. Mély levegőt vettem, felmentem a színpadra és leültem a zongora elé. Csak erre az egy alkalomra kivételesen lassú számot énekeltem. A bánatom elmulasztására...

Ezt a történetet
Még sosem meséltem el
Muszáj elmondanom, és
Kiadnom magamból...

Vissza kell szereznem a fényt,
Amit elloptál tőlem.
Egy bűnöző vagy!
És úgy lopsz, mint egy profi.

A fájdalmat és
Az igazságot,
Úgy viselem,
Mint harci sebet.

Szégyenkezve, 
Összezavarodva,
Összetört voltam,
És megsebzett.

Most már egy
Harcos vagyok!
Most már vastagabb
Védőfalam van!

Egy harcos vagyok!
Erősebb vagyok, mint valaha
És a páncélom fémből van,
Nem juthatsz át rajta!

Egy harcos vagyok!
És nem tudsz
Megbántani többé...

Kitörtem a hamuból, és
Lángolok, mint a tűz.
Nem kell bocsánatért
Esedezned, egy hazug vagy!

Szégyent cipelek és hegeket,
Amiket sosem fogok mutatni.
Egy túlélő vagyok!
Több értelemben is, mint gondolnád...

Mert a fájdalmat és 
az igazságot
Úgy viselem,
Mint a harci sebet.

Szégyenkezve, 
Összezavarodva,
De nem vagyok összetört,
Vagy megsebzett.

Mert most már egy
Harcos vagyok!
Most már vastagabb
Védőfalam van!

Egy harcos vagyok!
Erősebb vagyok, mint valaha
És a páncélom fémből van,
Nem juthatsz át rajta!

Egy harcos vagyok!
És nem tudsz
Megbántani többé...

Van egy részem, amit már
Sosem szerezhetek vissza
Egy kislány túl
Gyorsan nőtt fel!

Csak egyszer történhet meg,
Sosem leszek már a régi.
Most visszatérek az életembe,
Már nincs semmi, amit mondhatnál,
Mert amúgy sem vállalnád a felelősséget.

Most már egy
Harcos vagyok!
Most már vastagabb
Védőfalam van!

Egy harcos vagyok!
Erősebb vagyok, mint valaha
És a páncélom fémből van,
Nem juthatsz át rajta!

Egy harcos vagyok!
És nem tudsz
Megbántani többé...

Nem tudsz megbántani...
Többé...

A közönség megtapsolt és láttam, hogy valakik el is sírták magukat. Köztük volt keresztanyám és keresztapám is. Láttam Nathanielt is, amint mosolyogva tapsol, mellette pedig egy barna hajú, mogorva férfi állt, akin úgy látszott, nem igen tetszett neki, amit előadtam. Végül meghajoltam, majd elhagytam a színpadot. Csak egy dallal készültem, ez is elég volt ahhoz, hogy megbélyegezzem magam Nathaniel apjának a szemében. Valahogy úgy éreztem, nem igen csíp engem...

XxXxX

Csak ültem kint a cég előtt és néztem, ahogy havazik. Más esetben örültem volna, hogy fehér karácsonyom lesz, de akkor nem. Még mindig fájt amit láttam... Castiel átvert. Számomra már csak a szomorúság volt akkor, és egyszerűen még mosolyognom is fájt. Ekkor az égre néztem és egy mély levegőt vettem.
- Sajnálom anya, de nem tudok mosolyogni... most nem... - szólaltam meg halkan és rekedtesen. - Majd máskor bepótolom, jó?
S abban a pillanatban egy hullócsillag szállt el az égen. Nem akartam hinni a szememnek, de úgy éreztem, muszáj kívánnom. Nem voltam babonás, meg nem is hittem az ilyen hülyeségeknek, de akkor kötelezőnek éreztem.
- Bárcsak... bárcsak... - motyogtam magam elé, majd újra felnéztem. - Bárcsak visszajönnél anyu...
Ám semmi nem történt. Dühös voltam, hisz vártam a csodát, ami nem jött el. Fogtam magam és térdre vágódtam, úgy néztem az ég felé, és énekelni kezdtem. Énekeltem, mert csak így tudtam megnyugodni...

Ma éjjel
Olyan egyedül vagyok,
Ez a bánat nem ereszt,
Ne hagyj itt ilyen hidegben!

Az érintésed olyan kedves volt,
Az érintésed életet adott,
Mind eddig vártam,
Oly sok időt elvesztegettem!

Ne hagyj egyedül,
Mert alig látok,
Ne hagyj egyedül...

A sötétségbe zuhanok!
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok,
Vissza tudok menni valaha?

Arról álmodom,
Ahogyan valaha volt.
Hallasz engem?

A sötétségbe zuhanok,
Átcsúszom a repedéseken,
A mélybe zuhanok,
Vissza tudok menni valaha?

A sötétségbe zuhanok...
Zuhanok...
A sötétségbe zuhanok!

Ne hagy így itt engem!

Képet köszönöm Simon Beatrix ismerősömnek!

8 megjegyzés:

  1. Nagyon jó lett! :D A végén sírtam is :'( Várom a folytatást! És részvétem az elhunyt családtagért! :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :) Bocsi hogy megsirattalak, ebben a részben nem állt szándékomban ^^ és köszönöm :/

      Törlés
  2. Igazából inkább jó, hogy megsirattál mert ebből látszik, hogy jól írsz és át is lehet érezni. :D Nagyon szeretem a blogod és megérte a várakozás! <3 :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ennek örülök. Igyekszem a folytatással, de nem ígérek semmit :p Sajnos nem igen van időm írni :(

      Törlés
  3. nagyon jo a torteneted. <3 eddig is a te blogod volt a ledvencem es ahogy elnezem ezutanis az lesz. Reszvetem.. tudom min mesz at. Nekem meghalt 2 csaladtagom es1 nagyon regi ismerosom ebben az evben. Meg most semm dolgoztam fel rendesen... na de a torteneted nagyon jo igy tovabb.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :) Örülök, hogy így gondolod :) És részvétem. Az az érzésem, hogy ezek után jobban tudok majd azonosulni Lilly-Rose-al, amikor írom a fájdalmat, amit az anyja halálával érzett :/ És köszi, igyekszem folytatni :)

      Törlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  5. Szia! Kérlek néz be hozzám, szeretnélek megjutalmazni két virtuális díjjal :)
    http://dorcsimaki.blogspot.hu/p/blog-page_4.html

    VálaszTörlés