Igazság

Másnap reggel elég fáradtan másztam ki Mirsy szobájából. Már kilenc óra elmúlt, de én még jó pár órát aludtam volna. Hiába, hajnali kettőig fel lenni nem a legjobb dolog. Úgy éreztem magam, mint egy rossz másnapos, de ahogy láttam, a többiek is így voltak. Yasmin kifeküdt az asztalon, Jennalie a kávéját szürcsölgette, elég erőtlenül, Ivelisse csukott szemmel meredt az előtte lévő újságra, Mirsy pedig csak pislogott maga elé. Hát igen, a pizsipartik hátránya... hát még ha megittuk volna az alkoholt? Amit végül is azért nem tettünk, mert Mirsy nővére magával vitte azt is.

- Harmatcseppes szép hajnalt... - léptem be karikás szemekkel.

- Milyen lírai vagy ma reggel Lilly-Rose... - ásított Jennalie -, csak az a baj, hogy már lassan háromnegyed tíz.

- Az nekem még bőven hajnal - huppantam le az egyik székre.

- Ki vagyok! - kiáltott fel hirtelen Yasmin. - Sokszor vagyok fel hajnali négyig is, de felkelni dél előtt sosem szoktam...

- Bocsánat lányok - szólalt meg Mirsy. - Csak tudjátok, anya és apa hamarosan itthon lesznek és rühellik ha még tízkor is az ágyban vagyok. Lehet most kivételt tettek volna, de inkább nem kísértem a sorsot.

- Hogy tudsz velük élni? - pillantottam rá.

- Már megszoktam Őket - vont vállat, majd kiment a chipsekért, amiket az előszobában hagyott.

- Sajnos az én szüleim is ilyenek - sóhajtott Ivelisse.

- Akkor én jól jártam, én mindig aludhattam délig... - motyogtam.

Ekkor megszólalt a telefonom. Csak sóhajtottam, mert biztos voltam benne, hogy keresztanya vagy keresztapa az, hogy mikor szándékozom hazatolni a seggem. Az SMS hangjára a többiek fülük botját sem mozdították, próbáltak ébredezni. Én is szívesen így tettem volna, ám nem szándékoztam elküldeni kereszt szüleimet a francba és inkább válaszoltam nekik mindig. Amikor azonban megpillantottam a kijelzőt majdnem elejtettem a mobilom. Castieltől kaptam az SMS-t.

- Valami baj van Lilly-Rose? - nézett rám Ivelisse.

- Csajok, nem fogjátok elhinni... Castiel SMS-t küldött - feleltem döbbenten.

Ekkor csörömpölést hallottunk az előszobából, majd Mirsy jelent meg tágra nyílt szemekkel. Mire felpillantottam, körülöttem már mindenki tágra nyílt szemekkel nézett rám. Na, ez a vörös démon is tudja, hogy kell felkelteni egy holdkóros társaságot. Hihetetlen, jobb, mint a kávé.

- Na, mit ír? - sürgetett Ivelisse.

- Szia LiRo... - kezdtem bele az olvasásba. - Tudom, hogy utálsz, és látni sem akarsz, de kérlek, ma gyere át hozzám... szeretném, hogy megtudd az igazságot mielőtt következtetéseket vonsz le. Azután eldöntheted, utálsz-e még, vagy sem...

- Mi a manó? - kérdezte Yasmin.

- Van tovább is! - szólaltam meg, majd folytattam. - Ha elfogadod a meghívásom, akkor kettőre várlak... ha nem, akkor sem haragszom... megérdemlem.

A többiek döbbenten néztek rám. Őket is annyira meglepte, mint engem.

- De azért reménykedem, hogy eljössz... azt még szabad szerintem. - fejeztem be az üzenetet.

- Ki az ördög ez és mit tett Castiellel? - kérdezte Mirsy döbbenten.

- Miféle igazság? - kérdezte Jennalie.

- Nem tudom... - ingattam a fejem. - Nem számítottam rá, hogy írni fog.

- De ezek szerint... - kezdett bele Yasmin. - Ő gondol rád továbbra is. Valamit csak érez...

- Megjöttünk! - jött egy hang kintről.

- Szia anya, szia apa! - kiáltott ki Mirsy.

- Jó reggelt! - kiáltottunk mi, többiek.

- Na, és elmész? - kérdezte Ivelisse.

Erre nem tudtam mit mondani. Castiel üzenete már magában felkavaró volt, így nem tudtam eldönteni, hogy mit is akarok. Csak úgy kavarogtak bennem az érzelmek. Ez rossz volt... nagyon rossz. Szívem szerint mentem volna, de az agyam azt súgta, hogy ne tegyem. Amikor utoljára áthívott, akkor egy másik lánnyal smárolt, ezúttal nem tudtam mire számítsak. Féltem, talán ez volt az igazság.

- Nem tudom... - feleltem hosszas gondolkodás után.

- Én elmennék!

Döbbenten pillantottam fel Ivelissere. Ám a többiek sem tettek másként. Nem értettem ezt, hisz pont Ő a legfélénkebb közülünk, mégis, Ő menne Castielhez? A szőke megköszörülte a torkát, majd bólintott.

- Szóval én mennék...

- De miért? - kérdeztem értetlenül.

- Amikor anno megcsókolta Nathanielt Deborah, először félre értettem a dolgokat. Ám amikor meghallottam Nathaniel verzióját, akkor tudtam meg, hogy nem úgy volt. Figyeltem végig az szemeit, és hallgattam a hangját... hallani és látni lehetett, hogy komolyan gondolja. Tedd ezt te is Lilly-Rose, talán, te is félre értetted.

- Ha meg mégsem, akkor elmegyünk megverni - kuncogott Mirsy.

- Hát rendben... elmegyek majd hozzá - mosolyodtam el.

- Ezaz! - kiáltottak egyszerre a lányok.

- Miriam Sierra Chapman, mi ez itt a földön! - hallottam egy nő kiáltását.

- Basszus, a chips! - kiáltott Mirsy, majd fogta magát és kirohant a nappaliba.

XxXxX

Két óra kereken. Csípős decemberi szellő, szállingózó hópelyhek, és jeges járda. Előttem pedig az ajtó, mely Castiel házához vezet. Kissé idegesen álldogáltam a panel előtt, mert minden bátorságom elhagyott. Féltem, hogy mi vár rám, ha bemegyek. Bár a tűzpiros kocsinak nyoma sem volt, nem jelentette azt, hogy Deborah nem lehet bent. Ám megígértem a lányoknak, hogy bemegyek, plusz kíváncsi voltam, hogy mit akar mondani Castiel. Remegő kezekkel, de kinyitottam az ajtót, szerencsémre nem kellett felcsöngetnem a vöröshöz. Lassú léptekkel indultam felfelé, és minél közelebb értem az említett lakáshoz, annál hevesebben vert a szívem. Lábaim egyre nehezebbek lettek és úgy éreztem, egy kisebb légszomj is rám tört. Miért aggódtam? Mi rosszabb fogadhatott annál, amit láttam? Nem tudtam, de mégis, mintha egy horrorfilmben lettem volna és éppen a gyilkos szörny felé sétáltam volna. Lassan felértem az emeletre, majd az ajtó felé vettem az irányt. Kettő óra öt perc. Lépteim lassúak továbbra is, a levegőt hevesebben veszem és a szívem lassan kiugrik a helyéről. Mitől félek? Magam sem tudtam továbbra sem. Végül elértem az ajtót, és nyeltem egyet. Kopognom kellett. De mégis, mi lesz, ha ajtót nyit? Mit mondjak neki? Vagy Ő mit mond majd? Nyeltem egyet, de kezemet nem bírtam emelni. Hirtelen olyan nehéz lett. Azon gondolkodtam, hogy még elszökhetnék, talán észre sem venné. Ám nem voltam rá képes. Különben is, mit mondtam volna a lányoknak? Ismét emeltem a kezem, hogy kopogjak, ám ekkor kivágódott az ajtó és hirtelen két erős kezet éreztem, amint magához ölelnek. A döbbenettől köpni-nyelni nem tudtam, csak tátogtam. Nem számítottam rá. Ekkor éreztem a nedvességet a vállamon... ezek, könnyek? Próbáltam oldalra fordítani a fejem, de csak vörös tincseket láttam. Castiel ölelgetett engem és... sírt. Így igaz, hölgyeim és uraim, a nagy Castiel Graham, akitől még a felsőbb évfolyamokban is rettegtek éppen a vállamat sírta tele. Először nem tudtam mire vélni, de a döbbenettől meg sem tudtam kérdezni. Inkább fogtam magam és szép lassan átöleltem. Hogy miért tettem? Fogalmam sincs. Egyszerűen csak jól esett.

- Annyira örülök, hogy itt vagy, LiRo... - motyogta. - Kérlek, bocsáss meg... bocsáss meg nekem!

Erre azonban nem tudtam mit mondani. Csak öleltem magamhoz a vöröst és igyekeztem megnyugtatni. Ennyit tellett tőlem, abban a mélyen döbbent állapotomban...

XxXxX

Ültem Castiel szobájában és figyeltem a fiút. Valamennyire sikerült megnyugodnia, legalábbis már nem sírt, csak bámult engem. Kellemetlen volt, hogy csak bámultuk egymást, de nem tudtunk mit mondani. Nem tudtunk, hogy megszólalni. Érthető volt, hisz a szemem láttára csókolta meg a ribit... várjunk csak? Hisz ezt akartam megkérdezni! Már nyitottam volna szóra a szám, de a vörös megelőzött.

- Tudom, hogy haragszol...

Erre megdöbbentem. Az a mély szomorúság, ami a szavaiból áradt... nem tudtam mit mondani. Olyan fura volt. Castiel, akit úgy ismertem meg, hogy egy köcsög, mindig poénkodik azzal a groteszk humorával és nem hagy élni... az a Castiel ma a vállamon sírt és most rettentő bánatos. Annyira összezavarodtam, hogy rendesen belefájdult a fejem. Egy rossz szappanoperában éreztem magam.

- Nem azt mondanám hogy haragszom... inkább... össze vagyok zavarodva... - sóhajtottam. - Szomorú vagyok, mert úgy érzem átvertél. Haragszom, mert pont Deboráht kaptad le...

- Erről akartam veled beszélni! - szakított félbe. - Nem én voltam, hanem Az!

Felpillantottam, hogy Castiel szemeibe nézhessek. Úgy döntöttem megteszem azt, amit Ivelisse mondott, figyelem a testbeszédét és rájövök az igazságra.

- Aznap bejött hozzám... vissza akart kapni, még vetkőzni is elkezdett, de nem hagytam... mondtam neki hogy tűnjön el. Ő erre felkapta a vizet, majd leborította az egyik albumom és egy pohár vizet a földre. Lehajoltam hogy felszedjem és akkor kihasználta ezt és megcsókolt. Ezután csak annyit mondott, ha nem lehetek az övé, senki másé sem... borzalmasan éreztem magam utána, de nem tudtalak felhívni. Nem mertem veled beszélni. Bár szerintem te sem akartál hozzám szólni. Szóval vártam, de ma már nem bírtam tovább... elküldtem az SMS-t, és vártam és nem tudtam jössz-e, és most itt vagy és köszönöm...

- Ne nekem köszönd! - állítottam le.

A vörös értetlenül nézett rám, mire csak sóhajtottam egyet.

- Ivelisse volt az, aki rábeszélt, hogy jöjjek... én magamtól nem mertem volna. A szívem azt súgta jöjjek, de az agyam, hogy ne. De kíváncsi voltam az igazságra... amit most már tudom, hogy mi.

- Na? - nézett rám Castiel sürgetően.

- Deborah volt a ludas... figyeltelek végig és tudom hogy nem hazudsz...

- LiRo...

- De! - pillantottam rá komolyan. - Ennek ellenére haragszom rád. Találkozhattunk volna, hogy ezt megbeszéljük!

- Tudom... - sóhajtott Castiel.

- Úgy éreztem magam, mintha nem is érdekelnélek... hogy aznap nem hívtál és kerestél, azt nem bántam... de, hogy utána sem...

- Igen, de tényleg sajnálom! - fakadt ki. - Hidd el, én se így terveztem... Csak nem tudtalak felhívni... Nem tudtam hogy hívjalak vagy mit mondjak... - sóhajt. - Bocsáss meg LiRo!

- Tudod ez vicces... az utóbbi időben csak bocsánatot kérünk egymástól és megbocsájtunk egymásnak... és ráadásul Deborah tett minket ennyire tönkre.

- Hát én ezen nem tudok nevetni... - dünnyögte a vörös.

Ezután csendben ültünk újra. Olyan fura volt még mindig. Ott ültem a vörössel egy szobában és nem kiabáltam vele azért amit tett, hanem azon voltam, hogy ne sírjak... illetve gondolkodjak, hogy megbocsájtok-e neki. Végül is abban maradtam, hogy még nem bocsájtok meg neki. Hogy miért? Mert nem keresett. Keresnie kellett volna, magyarázkodnia, de így az jött át, hogy nem érdeklem. Ez pedig rosszul esett. Lassan álltóhelyzetbe tornáztam magam, majd Castielre néztem.

- Nekem mennem kell... még dolgom van.

Azzal elfordultam, de Castiel a kezem után kapott, így megálltam és hátranéztem rá.

- Akkor annyit mondj... megbocsájtasz vagy sem...

Egy nagyot sóhajtottam. A legmeglepőbb, hogy újra át kellett gondolnom a válaszomat, de ugyanott lyukadtam ki.

- Még nem tudom... adj időt Castiel.

- Rendben... - sóhajtott majd felállt és elkísért az ajtóig.

Ott megálltam és felvettem a cipőm, a vörös pedig felsegítette rám a kabátom. Rápillantottam, Ő azonban kerülte a szemkontaktust. Rossz volt, de nem tudtam mit tenni. Még nem tudtam neki megbocsájtani.

- Majd találkozunk... - mondtam ki végül.

- Igen... - sóhajtott és ajtót nyitott nekem.

Erre csak biccentettem neki, majd kiléptem. Nem bírtam visszanézni, mert féltem, hogy akkor megsajnálom és visszafordulok. Azt pedig nem akartam. Nem akartam a karjaiba borulni, és sírni. Nem akartam bevallani neki, hogy szeretem. Hisz hiába nem tehetett róla, megbántott. A szívemen pedig nem gyógyult be a seb. Még nem.

XxXxX

- Gyerünk Lilly-Rose, ne kelljen mindent harapófogóval kiszedni belőled!

Az újonnan nyílt kávézóban ültem a lányokkal és kavargattam a megrendelt forró csokim. Miután Castieltől eljöttem nem sokkal kaptam egy üzenetet Ivelissetől, hogy elmehetnénk beszélgetni, én pedig belementem. Mint később kiderült, Mirsy nővére ott kapott részmunkaidős állást, így olcsóbban kaptuk a kávét, meg bármit amit rendeltünk. Persze, mindezt titokban és hónaponta egyszer játszhattuk el.

- Lilly-Rose, figyelsz te ránk? - lóbálta meg kezét előttem Ivelisse.

Egy nagyot sóhajtottam, majd a lányokra pillantottam.

- Figyelek. Beszéltem Castiellel, igen, Deborah volt a ludas, igen, megbocsájtást egyenlőre nem kapott! - azzal belekortyoltam meleg italomba, amiről most leszögezem, hogy isteni volt.

- Mi? De miért nem bocsájtottál meg neki? - értetlenkedett Mirsy.

- Mert nem voltam rá képes... még nem...

A forrócsokimra pillantottam, aminek a tetején úszkált a csillag cukorka. Hosszasan kezdtem bámulni és közben olyan voltam, mintha tőle várnám a választ, hogy miért vagyok ennyire érzékeny és szerencsétlen. De hiába volt finom, beszélni nem tudott, tanácsot adni meg még úgysem.

- Ugye nem azt várod, hogy az a lötty adjon neked tanácsot? - bökött felém Jennalie.

- Mióta olvasol gondolatot? - mosolyogtam rá halványan.

- Nem kell gondolatot olvasnom, látom rajtad. Magad sem tudod pontosan, hogy miért nem vagy képes megbocsájtani Castielnek - kezdte magyarázni a zöld hajú. - Mi azonban megértünk.

- Tényleg? - döbbentem le.

- Aha - bólintott Mirsy. - Megbántott, te meg nem tudod ezt, hogy feldolgozni. Hiába tudod az igazat, csak az a kép él a fejedben, hogy csókolóznak. Most időre van szükséged.

- Igen... azt hiszem ez a helyzet... - sóhajtottam.

- Ne aggódj, hamar túlesel rajta - bólogatott Yasmin. - Hamarosan el is felejted, főleg, ha Castiel közeledni fog feléd. Legalábbis az animékben mindig így van...

- Hagyjál már az animékkel... - fejeltem le az asztalt. - Nem az én világom.

Ekkor egy kis koppanást hallottam. Felkaptam a fejem mire azt láttam, hogy Ivelisse tapogat valami után... valami után ami egy kanál és előtte helyezkedik el.

- Ivelisse... jól vagy? - vontam fel a szemöldököm.

- Igen... nem láttátok a kanalamat? - kérdezte egy sóhajtás keretében.

- Előtted - szólalt meg Jennalie, majd megfogta a szőke kezét és a kanálra húzta.

- Köszi - mosolygott Ivelisse, majd visszatette a pohárba.

- Te mióta látsz ilyen rosszul? - pillantottam rá döbbenten.

Ivelisse egész nap olyan furcsa volt. Olyan dolgoknak ment neki, illetve olyan tárgyakban bukott fel, amiket kikerülhetett volna. Már akkor furcsálltam, de ekkor tudatosult bennem, valami nincs rendben vele.

- Születésem óta rossz a szemem és idefelé jövet, mielőtt találkoztunk, sikeresen elhagytam a kontaktlencsém - sóhajtott fel.

- De hát így olyan vak vagy! Mi lesz veled? - aggódott Jennalie.

- Készül a szemüvegem, mert már a kontaktlencse sem használt sokat. Csak félek, hogy mi lesz a többiek reakciója a pápaszemes Ivelisse Clarkera.

- Mi lenne? - értetlenkedtem. - Semmi különös! Ne foglalkozz az emberekkel!

- Hát rendben - sóhajt. - Na, most megtudtátok az igazat a szememről. Lilly-Roseról már hallottunk valamit hajnalban, most ti jöttök! Mondjatok valamit magatokról!

- Az igazi nevem Miriam Sierra Chapman, csak kisgyerekként ha megkérdezték a nevem, akkor nem tudtam kimondani, így mindenkinek úgy mutatkoztam be, hogy Mirsy... aztán rajtam maradt. Ma már jobban hallgatok rá, mint a Miriamre vagy a Sierrára.

- Tényleg, ma meg is akartam kérdezni ezt miután anyud bekiabált neked a chips miatt! - csettintettem.

- Hát igen. Az ezért volt. Amúgy nem nagy cucc, csak kevesen tudják - vont vállat. - Most te jössz Jennalie.

- Rendben... - sóhajtott fel. - A hajam azért zöld, mert az Lysander egyik kedvenc színe...

- Ne már - nevetett fel Yasmin. - Komolyan?

- Aha... - pirult el teljesen.

- Ne bántsd Őt Yasmin! - szóltam rá. - Inkább mondj te is valamit!

- Hát rendben - mosolyodott el. - Szőke vagyok.

Értetlenül néztem rá és oldalra biccentettem a fejem. Mióta az eszemet tudom, Yasmin barackrózsaszín hajú, és én tényleg elhittem, hogy az a hajszíne. A többiek arckifejezése alapján, Ők is így tudták.

- De... hogy? Sosincs lenövésed! Mióta? - értetlenkedtem.

- Ötödik óta. Nagymamám fodrász, Ő csinálja nekem - bólogatott. - De amúgy hasonló szőke voltam, mint Ivelisse.

- Ne már! - nyögte be Mirsy. - És anyukád mit szól hozzá?

- Mit szólna? - vont vállat a kocka. - Nem örül neki, de mostanra már leszállt rólam.

- Had találjam ki... egy anime miatt? - pillantott rá Jennalie.

- Talált süllyedt! - tapsikolt Yasmin.

- A sok festett! - kiáltott fel Mirsy. - Csak én és Ivelisse vagyunk festékszüzek...

- Már volt bemosva a ti hajatok is... - nyújtottam rájuk a nyelvem.

- Az nem ugyanaz! - cukkolt Mirsy.

Csak mosolyogtam rajtuk. Ennyi igazság egy napra kicsit sok volt, de mégis... örültem, hogy hallottam, mert tudtam, ez a bizalmuk jele. Elgondolkodtam azon is, hogy ebben nem nagyon volt részem... talán akkor, amikor még kicsi voltam, de anyukám halála után már nem. Ekkor döbbentem rá, hogy egyre szélesebben mosolygok. Hát igen, a barátaim erre is képesek. Még a legrosszabb lelki állapotomban is megmosolyogtattak. Már egyre jobban vártam velük a másnapot is, mert egész napra összezárva velük és a hülyeségeikkel, valami hatalmas lesz... főleg, hogy árusok leszünk a Sweet Amoris karácsonyi vásárán.