2016. január 16., szombat

Fagyöngy = Csók

Emlékeztek még arra amikor kötelezővé tették a kosárlabdát és a pom pom lányosdit? Nos, aki már elfelejtette volna, annak felelevenítem az emlékezetét. Miután Ken elment, illetve amikor még igencsak rossz volt a kapcsolatom Castiellel, drágalátos Deborah adott egy olyan ötletet a dirinek, hogy legyen az iskolának kosár és pom pom csapata. Így hát pom pom lány lettem. Emlékeztek arra is ugye, hogy a héten két alkalmat töltöttünk edzéssel? Nos, ebből én csak egy darabon vettem részt, a másikon zenéltem. Bár az ember nem is számít rá, hogy a téli szünetben használnia kell eme tudását, vannak meglepetések. Nekem mondjuk egy csomó kérdés megfordult a fejemben, hogy vajon melyik majomnak jutott eszébe egy kosármeccs velünk, és az is miért pont december huszonnegyedikén?! Így igaz, karácsony előtt egy nappal - amin én amúgy ajándékot csomagoltam volna - épp egy szomszédos város SPORT gimnáziuma ellen küzdöttünk. Hát szerintem nem túlzok, ha azt mondom: szarok voltunk. A lányok ügyesen csinálták a gyakorlatokat, a fiúk jól kosaraztak, mi meg... Mi meg ott voltunk. Koreográfiánk nem nagyon volt, nem készültünk semmivel, a fiúk se sokat tudtak, de hát gondolom mindenki kezdi valahol. A másik ami miatt még szenvedtünk, hogy Deborah eltűnt, mint Castiel a történelem témazárónál. A sátán nem jelent meg se a próbákon, se az előadáson, ugyanis neki fontosabb volt a zenére koncentrálni. Hát nekem is lett volna jobb dolgom, de inkább nem hagytam cserben a sulit... Majd máskor. Szóval Deborah nélkül vezető nélkül maradtunk... Volna, ha Amber nem nevezi ki magát. Végül is, annyira nem volt rossz, de attól még elég bénán csinált mindent. A fiúk közül egyedül Dajan dobott kosarat, ám még így is kikaptunk. Mindenki azzal vigasztalt minket, hogy majd leszünk jobbak is, mondjuk engem nem mintha érdekelt volna. Sőt, szerintem senkit nem szomorított el a vereség, mert mindenki ugyanúgy nevetgélt utána, mint amúgy. Talán, ha nyerünk, az jobban sokkol minket.
Miután bementünk az öltözőbe, mindannyian öltözni kezdtünk. A ruhánk... Hogy is mondjam... Igen érdekes volt. Felül egy sportmelltartóhoz hasonló felsőt viseltünk, ami alá nem tudtunk melltartót venni! Még szerencse, hogy push up-os volt, nem vagyok kíváncsi mit szólt volna Castiel mindannyiunk látványához. Alul egy rövid szoknyát viseltünk, amihez hozzá volt varrva egy még rövidebb nadrág. Legalább nem villantottunk. Nos, ezek a ruhadarabok úgy csillogtak, mint a rossz nyavalya, szóval nem nyerték el a tetszésemet.
- Képzeld Lilly-Rose, tegnap beszéltem Kennel! - szólalt meg hirtelen mögöttem Mirsy.
- Tényleg? És, mi volt? - pillantottam oda mosolyogva.
- Azt mondta, hogy hamarosan talán visszajön! Ez olyan csúcs! - ugrándozott.
- Komolyan? Nekem még nem is mondta - döbbentem meg.
- Nos, még nem biztos, és nem akart hazudni, nekem is sokáig kellett vele szenvednem, hogy elmondja.
- Értem... Remélem visszajön - sóhajtottam.
- Én is - tette vállamra a kezét Mirsy. - De biztos látjuk még, hisz megígérte.
- Igaz - mosolyogtam Mirsyre.
- Lányok, kész vagytok? - rontott be az öltözőbe a tesitanárunk.
- Ááá, Boris tanár úr! Takarodjon ki, még nincs rajtam melltartó! - sipítozott Carla.

XxXxX

A sulit elhagyva, lassan indultam meg hazafelé. A hó kis szemekben szállingózott, mégis, kezdett mindent beteríteni. Fehér karácsonyunk lesz, gondoltam miközben haladtam. Olyan furcsa volt. Igaz, már a második karácsonyom az anyukám nélkül, mégis hiányzik. Nélküle nem ugyanaz az ünnep. Ilyenkor mindig együtt sütöttünk mézeskalácsot, aztán együtt díszítettük a fát, este pedig karácsonyi filmeket néztünk. Ám ennek vége. Belegondolva, a többieknek jó dolguk van, hisz van akihez bújhatnak, van kivel hülyülni, de nekem nincs. Nincs anyám, mert meghalt, és nincs apám mert... Mert nem tudom hol van. Hiába tudom, hogy figyel engem, nem volt mellettem és emiatt nekem Ő sincs. Kereszt szüleim hiába aranyosak, hiába szeretem Őket, nem tudják pótolni a szüleimet. Senki ne értsen félre engem, csak na... Nem ugyanaz hozzájuk hazamenni, mint anno anyához.
- Vigyázz!
Ijedtemben azt sem tudtam, hogy mi van, csak azt éreztem, hogy két erős kar hátra ránt, majd előttem vagy százzal elszáguld egy Porsche. Ennyire még sosem bambultam el, hogy ne vegyem észre a piros lámpát. Majdnem elcsaptak, ha nem rántanak vissza. Azonnal megfordultam, hogy ki a megmentőm, és Castiellel találtam szemben magam.
- Megvesztél? Miért nem figyelsz, LiRo? - nézett rám aggódva.
- Csak... Elbambultam - motyogtam.
- Valami baj van? - vizslatott a szürke szemeimmel.
- Nem... Köszönöm - mondtam halkan, majd amikor zöld lett a lámpa, elindultam.
Ballagtam előre, ám legnagyobb meglepetésemre Castiel is jött velem. Értetlenül néztem rá és emiatt neki mentem egy oszlopnak. Annyira nem is fájt, inkább csak havas lettem, de igen kellemetlen volt. Castiel csak lesajnálóan sóhajtott egyet, majd belém karolt és folytattuk az utunkat.
- Most mit...? - kezdtem bele, de közbevágott.
- Hazakísérlek. A végén még meghalsz itt nekem.
- Nem bánnád, valld be - vontam vállat.
- Á, nem lenne kit idegesíteni - intett le.
Erre már csak megforgattam a szemeim, majd mentem tovább. Nem igazán akartam vele beszélgetni, főleg, hogy legutóbb milyen vagányan közöltem vele, hogy szeretem. Bár azóta nem beszéltünk róla, nekem azért kellemetlen volt... Mondjuk kinek nem lett volna? A történet gázabb része pedig az, hogy Castiel nem mondott nekem semmit, sőt, kevesebbet beszélt velem. Úgy éreztem valamit nagyon elrontottam. Nem kellett volna vele közölnöm, meg amúgy is... Miért szeretne engem? Az utóbbi időben - még ha jogosan is -, rengeteget hisztizek. Ráadásul nem is vagyok a legszebb lány a suliban... Ivelisse még szemüveggel és mérföldekkel előttem van. Talán azért is kék a hajam, hogy inkább azt figyeljék, mint pattanásos arcom és sápadt bőröm. Emlékszem, miután befestettem és hazaállítottam, akkor egy akkora pofont kaptam anyukámtól, hogy ottmaradt az ujjlenyomata az arcomon. Azután nagyon dühös voltam rá és egy kis időre meg is romlott a kapcsolatunk, majd mindketten megbékéltünk. Nem is sejtettem, hogy valaha hiányolni fogom anyám pofonját...
Addig gondolkodtam, míg végül hazaértünk. A házon már kint lengtek az izzók és a kertben egy égőkből készült rénszarvas "nézelődött". Lassan nyitottam meg a kaput amiről szerencsére nem hullott rám egy kevés hó sem, ellenben Castiellel, akinek már nem volt ilyen nagy szerencséje. Nem tehettem róla, de kiröhögtem. Jól esett nevetni. Főleg ahogy a vörös ugrált és próbálta nyakából kiszedni az odahullott havat.
- Nem vicces! - morogta.
- Sajnálom - kuncogtam és odaléptem, hogy segítsek neki.
Vörös haja cirógatta a kézfejem, miközben kisöpörtem a nyakából havat. Bőre nagyon meleg volt ott, pedig nem viselt sem hosszú nyakú kabátot, sem sálat. Mondjuk az én kezem meg hideg volt, szóval jó nagyokat ugrott, ahogy hozzáértem. Amint pedig végeztem, és visszahúztam a kezem, Ő gyorsan megragadta és tenyerei közé fogta. Teljesen ledöbbentem, nem tudtam hova tenni. Castiel olyan gyöngéd lett, olyan finoman tartotta a kézfejem, hogy az is megfordult a fejemben, ez nem Ő. Döbbent arccal néztem fel rá, Ő viszont sokkal nyugodtabban le rám.
- Vegyél kesztyűt. Sok dologtól megóvja a kezed - felelte halkan, majd elengedte.
Csak egy picit biccentettem, mást nem tehettem... Vagyis tehettem volna, csak nem tudtam. Akkor még a döbbenet hatása alatt álltam. Inkább megfordultam és a házhoz mentem. Alig nyitottam ki az ajtót, Akira névre keresztelt kutyusom már ott is termett, hogy üdvözöljön. Össze-vissza ugrált és mindenképpen arra hajtott, hogy megsimogassam. Kuncogtam rajta, annyira tipikus egy kiskutya volt. Lehajoltam és simogatni kezdtem, amikor keresztanyám jelent meg előttem csípőre tett kezekkel.
- Zárd be az ajtót Lilly-Rose, fűtünk! Ha pedig vendéged van, akkor hívd be.
- Nem vagyok vendég, csak hazakísértem. Most pedig sietek haza, Démont még le kell vinnem sétálni - vont vállat Castiel.
- Ha a sétánál tartunk, Lilly-Rose a kutyád a sarokba vizelt, úgyhogy te is kivihetnéd - jelent meg keresztapa.
- Rendben - dobtam be a táskám, majd a pórázért nyúltam.
- Aztán siess haza, ma lesz a sulidban a karácsonyi bál, amire hivatalos vagy megjelenni, emlékszel? - nézett rám keresztanya.
- Igen, emlékszem... - sóhajtottam. - Na, megyek, sziasztok!
- Várj már! - kiáltott utánam keresztapa. - Hogy ment a verseny?
- Úgy elvertek, hogy öröm volt nézni! - kiáltottam vissza, majd szaladtam Castiel után Akira társaságában.
Végül is, együtt jobb kutyát sétáltatni, mint egyedül.

XxXxX

A suliban ezerrel bömbölt a karácsonyi zene és mindenki karácsonyi hangulatú ruhákba bújt. Vagyis nagyobb részt. Lysander és Jennalie például maradt a viktoriánus ruhadaraboknál, Castiel pedig a bőrdzsekinél. Még én is megengedtem magamnak egy piros kötött felsőt, amin egy hóember volt shotgun-nal a kezében, szóval igen, mindenkin rajta volt a karácsonyi hangulat. Na, meg persze mindenki elégedetten állt ott, mivel rendkívül nehezen győztük meg a dirit a partiról. Természetesen végig nézhette a készülődést és mindent megszagolt, nincs-e egy kicsit nagyobb alkoholtartalma a kelleténél... Vagyis inkább azt mondom, hogy nincs-e egyáltalán alkohol. Mondjuk megértem a félelmét, hisz ott álltunk mi, akik még csak a tizenhatodik életévükben voltak, de akadtak nálunk kisebbek is. Bár a parti elsősorban a mi ötletünk volt, így inkább a velünk egy korúak buliztak, az idősebbek meg elmentek valahova, ahol ihattak. Én úgy a magam módján megelégedtem ezzel a kisebb és szerényebb partival is, hisz akármennyire is úgy tűnik, nem igazán tartoztam sosem a nagy bulizók közé. Talán közrejátszott az is, hogy anya híres volt és ha én már két lépéssel közelebb mentem az osztálytársamhoz, mint előző nap, akkor már arról volt hangos a sajtó, hogy nekem biztos barátom van. Nem hiányzott az életemből, hogy bulimániásnak állítsanak be.
- Lilly-Rose, jössz segíteni? - jelent meg mellettem Iris.
- Miben? - biccentettem oldalra a fejem.
- Műsorvezetőnek - vigyorgott a vörös.
- Műsorvezetőnek? - néztem nagyot. - Miféle műsorvezetőnek?
- Bár eddig nem a Sweet Amorisban tartottuk a bulikat - ugrott közénk hirtelen Mirsy -, mindig azt csináltuk, hogy felraktunk vagy tíz fagyöngyöt és kihúztunk öt lányt és öt fiút, majd összepárosítottuk a kihúzottakat és az egyik félnek bekötöttük a szemét, a másiknak meg meg kellett Őt csókolnia.
- Mindig adott volt egy műsorvezető, és eredetileg Deboráhra gondoltunk, ugyanis imádott ilyeneket csinálni, és már annyira kiismertük, hogy tudjuk, ha nem Ő konferálhatja fel a dolgokat, akkor mérges lesz - folytatta Iris.
- Ám így, hogy Ő nem jött el, a többiektől megkérdeztük, ki lenne erre alkalmas és nagyon sokan téged ajánlottak, mondván te már a TV-ben is szerepeltél és ez olyan, mintha egy igazi híresség vezetné, amit csinálunk - lépett hozzám Melody.
- Szóval légyszi, segíts nekünk - ölelt át Mirsy.
- Legyen - sóhajtottam. - De csak egy feltétellel!
- Mégpedig? - kérdezték teljesen egyszerre.
- Engem senki, de tényleg, az ég világon senki nem húzhat ki! Olyat nem játszunk!
Erre a lányok nevetni kezdtek, de belementek. Elvégre, hogy nézne ki, ha a műsorvezető lerohan megcsókolni valakit, majd visszamegy. Kicsit közelebb léptem az ideiglenesen összeállított DJ pulthoz és ott pontosan átbeszéltük a dolgokat. A lényeg annyi volt, hogy felraktak tíz fagyöngyöt a plafonra, és összeírták az ott lévők neveit, majd külön tálba dobták a fiúkét és a lányokét. Az én feladatom az volt, hogy ki kellett húznom öt fiút és öt lányt, majd az eseményeket konferálnom úgy, hogy senkinek ne essen le, kivel fog csókolózni, míg le nem veheti a szemfedőt. Viccesnek ígérkezett a dolog, ugyanis szerencsére én kimaradtam belőle. Már csak azt kellett megoldanom, hogy ne röhögjek hangosan. Végül eljött az én időm a zene lehalkult és a kezembe került a mikrofon. Na, ekkor már egy kicsit izgultam, de úgy éreztem, hogy nincs mi miatt. Elvégre Deborah sehol, a többiektől meg nem félek.
- Jó estét Sweet Amoris! - kezdtem, de aztán elgondolkodtam. - Ez túl hivatalos nekem... Sziasztok, illetve a tanároknak jó estét! Most szeretnénk egy kis játékra invitálni benneteket. Látjátok felakasztva a tíz fagyöngyöt? Nos, mi most húzunk öt fiút és öt lányt, akik biztos, hogy csókolózni fognak azok alatt.
Erre egy kis elégedetlenkedés tört odalenn, de hamar beletörődtek a sorsukba és imádkozni kezdtek, hogy ne Őket, vagy épp Őt húzzam. Végül Melody elém emelte a tálat, én pedig kihúztam az első nevet.
- Nathaniel Parker - emeltem magasba a cetlit.
Volt szerencsém látni a szőkét, amint egy hatalmasat sóhajt és fogja a fejét. Nos, tőle nem is vártam mást. Szegényt sajnáltam. Azért reméltem, nem kell majd Amberrel párosítani, ha esetleg Őt is kihúzom. Ezután megint nyúltam a tálba és magam elé emeltem a kis papírost.
- Alexander Oven - néztem körbe.
A teremben mindenki összesúgott, majd hirtelen megláttam a felénk közeledő Alexyt, aki Nathaniel mellé lépett. Ez egy kicsit rosszul sült el, elvégre Ő meleg... Vagyis nem találtam biztosnak, hogy elégedett a helyzetével. Mondjuk mosolygott, szóval...
- Dajan Crusader - olvastam a következő nevet.
A kosarasunk szintén egy sóhajtást engedett meg magának, majd beállt két sorstársa mellé. Nem ilyen reakciókra számítottam, de ha már egyszer így sikerült...
- Viktor Ramsay - szólaltam meg újra.
Hirtelen egy kigyúrt, fekete hajú hegyomlás állt elém. Láttam már párszor a közös órákon, de csak egy rossz viccnek gondoltam... Csak sajnos nem az volt. Viktor bizony Ivelisse-ék osztályába járt. Sokkal idősebbnek nézett ki a koránál, azért is lepődtem meg, hogy még csak tizedikes. Miután jól kibámultam magam, kihúztam a tálból az utolsó nevet.
- Castiel Graham.
A vörös hamar ott termett és rám vigyorgott. Annyira nem figyeltem rá, és igyekeztem nem mutatni, mennyire zavar a dolog. Pedig zavart... Nagyon is.
- Most pedig a lányok! - kiáltottam mosolyogva. - Imádkozzanak hölgyeim, hogy azokat húzzam ki, akik szívesen csókolóznának az itt álló fiúk valamelyikével!
Ezután Melody a másik tállal állt elém, amibe jól beletúrtam és ki is húztam az első nevet. Na, igen... Attól a névtől tartottam.
- Amber Parker - néztem körbe.
Nem kellett sokat keresgélnem, szinte egy pillanat alatt Castiel mellett termett. Hosszú, bársony ruhája a testéhez simult és kiemelte idomait... Na meg persze, Ő is kinyomta. Nem hagyhattam, hogy a lányok összepárosítsák Castiellel. Bár nem tudom miért bántam, elvégre a fiú nem volt a barátom...
- Ivelisse Clarke - mondtam az újabb nevet.
Szegény barátnőm annyira meglepődött, hogy nem túl nőiesen köpte vissza a puncsot a poharába. Bár nem is lepődtem meg, Nathaniel is a csókra várók között volt. Végül nagy nehezen Amber mellé vonszolta magát és csak állt ott, mint egy darab fa.
- Viola Ross - emeltem ki az újabb nevet.
Viola az osztálytársam volt, de nem tudtam róla sokat... Annyit, hogy imád rajzolni és nem szeret beszélni. Elképzelhetetlennek láttam, hogy majd pont Ő fog valakit megcsókolni.
- Kimberly Carter - húztam az újabb nevet.
Kim szintén Ivelisse-ék osztálytársa volt, de róla sem tudtam sokat. A hátsópadban ült és nem szeretett tanulni. Nem sokat beszéltem vele, Ő sem velem, köszöntünk, ha úgy volt, de ennél semmi több. Kim hamar Viola mellé állt, és nem úgy tűnt, mintha érdekelné a dolog.
- Végül pedig - kihúztam az utolsó nevet - Iris Tonkin.
Iris olyan vörös lett mögöttem, hogy mindenki röhögni kezdett rajta. Mondjuk én csak erre fordultam meg, és sajnáltam meg. Szegény lány lassan bandukolt Kim mellé és lehajtott fejjel állt ott. Ezt aztán jól kihúztam. Végül előkaptam öt kendőt és a lányokhoz léptem.
- Álljatok a fagyöngyök alá és kössétek be a szemeteket - adtam az utasítást, mire mind belementek.
A fiúk maradtak, de mi még így is odébb mentünk, ne hallják, hogy kit kell megcsókolniuk. Melody és Mirsy maradtak ott és már nagyban párosítgatták a fiúkat és lányokat.
- Szerintem Nathanielt Amberrel kellene párosítani, az olyan vicces lenne - magyarázta Melody.
- Hagyjad már, Nathaniel ebbe nem menne bele, ráadásul utána egyikünkkel sem állna szóba - léptem melléjük.
- De... - próbált védekezni Melody.
- Lilly-Rosenak igaza van, ne szívassuk meg Nathanielt. Én inkább Ivelisset ajánlom. Ők úgyis jól megvannak.
- Egyet értek - bólintottam.
- Legyen... - morogta Melody. - De akkor Amber Castielt kapja!
Ezt a mondatot nem akartam hallani. Tudtam, hogy Mel szerelmes Nathanielbe, emiatt sem akarta, hogy a fiú mással váltson csókot. Azonban Ő azt tudta, hogy nekem bejön Castiel és hogy mennyire utálom Ambert, emiatt is párosíthatta Őket. Nem örültem neki, bevallom, de mit tehettem volna? Ki másnak örülnék, ha megcsókolná Castielt? Senkinek. Szóval egy mély levegőt vettem és bólintottam.
- Legyen, ahogy te akarod.
Mirsy álla leesett, Melody viszont felragyogott. Erre csak magamban elátkoztam, hisz mást nem tehettem. Inkább leültem és összepárosítottam Alexy-t és Violát. Mirsy ezután Irist és Viktort rakta össze, míg én Kimet és Dajant. Miután ez megtörtént a fiúkhoz léptünk és kezükbe nyomtuk a cetliket. A reakciók felejthetetlenek voltak: Nathaniel elpirult, Alexy vigyorgott, Dajan elhúzta egy picit a száját, Viktor vállat vont, Castiel pedig fintorgott és összetépte a papírt. Igen, erre számítottam. Vissza azonban nem léphetett, mert az azt jelentette volna, hogy nem mer csókolózni, ami nem igaz, de remek pletyka. Végül a fiúk a lányok elé álltak és várták a jelet.
- Rendben, akkor folytassuk! - szóltam bele újra a mikrofonba. - Első párunk két külön osztályba jár, de hasonló az érdeklődési körük. Ki tudja mit hoz ez a csók rájuk? Nathaniel, lépj a lányhoz!
Nathaniel egy mély levegőt vett, majd egyenesen a remegő Ivelisse elé lépett. Nagyon lassan és finoman levette róla a szemkötőt, majd elvette kezéből a szemüvegét és óvatosan orrára illesztette. Miután Ivelisse végre látott és látta ki áll előtte, elpirult és tátott szájjal figyelte a fiút. Mosolyognom kellett rajtuk. Annyira aranyosak voltak, vörös arcukkal és ahogy mindketten remegtek. Végül Nathaniel finoman megemelte Ivelisse állát és lehajolt hozzá. Lassan közeledett a lány felé ajkaival, aki csak állt és nem tudta mit tegyen. S végül, amikor már azt hittük, hogy mindketten megfutamodnak, akkor ajkuk összeért és megcsókolták egymást. Majdnem belesikítottam a mikrofonba, alig bírtam visszafogni magam, elvégre "összehoztam" a két szerelmes barátomat. Na, jó, csak egy csókra, de ez már egy hatalmas lépés! Szinte mindenki tapsolt, Castiel mondjuk vihogott, Melody pedig zokogott, de én nagyon örültem a végeredménynek. Miután elváltak, akkor láttam, hogy Nathaniel még valamit a barátnőm fülébe súg, majd odébb állt. Ivelisse pedig még tovább bámult ki a fejéből. Miután a többiek nagyjából megnyugodtak, újra szám elé emeltem a mikrofont.
- Nahát, nahát, talán az új párunkat köszönthetjük? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a következő egy igen meglepő csók lesz. Bár teljes ellentétek, ki tudja mit ad nekik a jövő. Egy hangos és mindig vidám fiú és egy visszahúzódó, csendes lány. Alexy, légy oly szíves, lépj a párodhoz.
A fiú vigyorogva tett eleget kérésemnek, Viola elé pattant. Hamar levette róla a szemfedőt és mosolyogva nézett le rá. Személy szerint azt hittem, hogy Viola abban a pillanatban elájul, elvégre nagyon úgy tűnt. Hát amikor még Alexy megcsókolta! Bizony, az mindenkit meglepett. Engem meg mondjuk elgondolkodtatott... Mi van, ha nem is meleg, hanem biszexuális? Reménykedtem benne, ugyanis én egy olyan dolgot is tudtam, amit a többiek nem nagyon... Viola nagy szerelme Alexy.

XxXxX

Bár a bulinak még nem volt vége, én már eljöttem. Nem volt kedvem tovább maradni. Addig álltam ott, amíg felkonferáltam a Castiel és Amber csókot, aztán még előtte elbúcsúztam és leléptem. A parkban sétálgattam Akirával, ugyanis nem akartam egyedül otthon ülni. Keresztszüleim egy másik partira voltak hivatalosak, ami éjfélig tartott és mivel még csak kilencet ütött az óra, sokat kellett rájuk várni. Bár egyszer már megszívtam, amikor későn a parkban jártam, akkor nem éreztem magam akkora veszélyben. Mondjuk semmit nem éreztem a szomorúságon kívül. Ennek az érzelemnek is két oka volt, az egyik, hogy Amber csókolózott Castiellel, a másik meg... A másik meg, hogy anya nem karácsonyozott velem. Ő sosem ment el sehova, akárhova hívták, inkább velem foglalkozott. Szerettük egymást, és mindig ott voltunk egymásnak. Talán emiatt is fájt annyira, hogy már nem volt velem. Anya halála felforgatta az életem és akárhogy próbáltam, sosem tudtam teljesen feldolgozni. Bár erre talán más sem volt képes.
- Hogy-hogy itt vagy?
Meg sem rezzentem már a hangra, csak lassan fordultam meg. Castiel pár lépésre állt tőlem és kíváncsi tekintettel fürkészett. Mellette Démon állt, és csóválta a farkát. Akira persze azonnal rohant oda játszani, vagyis legalább próbálkozott.
- Ezt én is kérdezhetném tőled - feleltem.
- Démont meg kellett sétáltatni, meg amúgy is, alkohol nélkül nem igazi a buli. Most te jössz - lépett közelebb.
- Meguntam - feleltem egyszerűen.
- Ó, tényleg? Ezért nem maradtál ott a csókjelenetemen? - biccentette oldalra a fejét.
- Nem akartam hányni - mondtam, majd haza indultam.
Castiel azonban követett, majd mellém lépett. Értetlenül néztem rá, majd Ő is lepillantott rám.
- Inkább hazakísérlek, a múltkor is majdnem itt lett véged.
Egy kicsit bólintottam. Nem akartam beszélgetni, már épp eléggé felhergeltem magam ahhoz, hogy sírjak. Castiel pedig nem kérdezett, ami miatt hálás voltam. Hamar haza is értünk, előkaptam a kulcsom és beengedtem Akirát, aki azonnal beszaladt a nappaliba. Még szerencse, hogy gyorsan megtöröltem a lábát. Ezután én is bementem, majd hátrafordultam. Castiel ott állt mozdulatlanul.
- Bemehetek? - kérdezte halkan.
Csak sóhajtottam egyet, majd a rongyra mutattam, hogy Démon lábait törölje át vele. A vörös csak bólintott, majd belépett és azt tette amit mondtam. Én eközben leszedtem magamról a csizmám és a kabátom, majd elkértem Castielét is, amit felakasztottam. Ezután a nappaliba mentem, ahol Démon és Akira játszadozott, szerencsére egész békésen, így nem vertek le semmit. Castielt leültettem a kanapéra és felvettem a házigazda szerepét.
- Kérsz valamit inni vagy enni? - kérdeztem.
- Nem, inkább beszélgetni akarok.
Erre nem feleltem semmit, csak lehuppantam mellé. Egy ideig gyönyörködtem azokban a tiszta szürke szemeiben, majd amikor észbe kaptam, akkor elfordultam. Szerettem, de nem akartam vele kapcsolatot. Nem tudom miért, nagyon buta voltam, de ez az igazság.
- Ha érdekel, nem csókoltam meg - szólalt meg mellettem. - A nap fénypontja az volt, amikor már majd leszakadt a szája, úgy csücsörített, én meg megpusziltam a homlokát.
- Komolyan? - pillantottam fel.
- Naná! A suli újságban biztos benne lesz, majd megfulladtak a röhögéstől - vihogott.
- Á, szerintem Alexy viszi a prímet, azzal, hogy meleg és lányt csókolt.
- Alexy nem meleg, hanem biszexuális - vont vállat Castiel.
- Mi van? - fordultam oda. - De... Nekem nem ezt mondták.
- Mindenki azt hiszi, hogy meleg, mert még csak pasija volt - vont vállat. - De nekem Armin mesélte az egyik büntetésen, hogy mindkét nemhez vonzódik. Csak senki nem meri tőle megkérdezni, ugyanis azt hiszik, ez nagyon zavarja Őt, pedig úgy konkrétan le se szarja. Ha bántják a tesóját, akkor érdekli, amúgy meg nem.
- Nahát... Szegény Alexy, mindenki bántja emiatt - sóhajtottam.
- Nem igazán, a személyisége miatt mindenki kedveli. Ha meg van valaki, aki nem, az az osztálytársai és haverjai haragjával találja szemben magát.
Belegondoltam és jót mosolyogtam. Én is biztos bántottam volna azt, aki szekálja Őt. Elvégre én minden barátomat megvédtem, anya is erre tanított. Ekkor mély levegőt vettem. Megint rám jött a sírhatnék, de Castiel előtt nem akartam bőgni... a végtelenségig azonban nem titkolhattam előtte. Úgy éreztem, hogy el kell neki mondanom.
- Azt a mécsest anyukádnak vetted? - mutatott a kandalló fölé, ahol anyu képe állt és mellette pedig az említett tárgy.
Itt már biztossá vált, el kellett neki mondanom. Nem tudtam tovább titkolni. Anya meghalt, azért kapott mécsest és Castielnek tudnia kell. Tudnia kell, mert szeretem Őt, és ha egy nap összejövünk, akkor tudnia kell, miért nem találkozhat anyával.
- Igen - feleltem halkan.
Castiel ekkor felállt és a képhez lépett. Anyu haja lágyan omlott vállára és szélesen mosolygott, mint mindig. A vörös hosszasan tanulmányozta a képet, majd felém fordult.
- Lindsey Murdok, két éve meghalt és árván hagyta egy szem gyermekét, aki ezután keresztszüleihez került - lépett közelebb. - Lilian Rosalynda Grey, aki anyja arany torkával született, a Sweet Amoris gimnáziumba került, ahol megpróbált beilleszkedni. S végül talán sikerült is neki - huppant le mellém.
- Sajnálom, hogy eddig titkoltam - motyogtam halkan.
- Már tudtam egy ideje - válaszolta.
Teljes döbbenettel fordultam felé, és csak tátogni tudtam, mint egy hal. Lehetetlennek találtam. A lányok megígérték, hogy nem mondják el... Akkor csak Deborah adhatta tudtára. Nem kellett volna bíznom benne, elárult.
- Deborah mondta? - kérdeztem remegő hangon.
- Nem - felelte.
- Akkor? - lepődtem meg.
- Utána néztem - pillantott a szemeimbe. - Anno, mielőtt bekavart Deborah, a versenyen kimentünk cigizni. Akkor megkérdezted, hogy valóban hasonlítottál-e Lindsey Murdokra. Nem tudtam válaszolni, de kíváncsi lettem, szóval hazamentem és keresgéltem. Ekkor találtam meg azt az újságcikket, amit idéztem. Nem akartam felhozni, úgy gondoltam, ha készen állsz, majd elmondod. Most pedig elmondtad.
Ekkor egy könnycsepp gördült le a szememből és magam elé pillantottam. Saját magam buktattam le, Castielben mégis volt annyi gerinc, hogy nem mondta el. Azt hittem, ha közlöm vele, akkor rögtön kérdések ezrei cikáznak majd felém, de nem így lett. Inkább majd' három hétig titkolta, hogy már mindent tud. Teljesen félreismertem a vörös démont, aki talán nem is volt akkora démon.
- Mi történt vele? - kérdezte halkan.
- Leukémia - feleltem. Úgy éreztem, ennyivel tartozom neki, ha már eddig titkolta és én is előle. - Öt éves voltam, amikor először diagnosztizálták nála, majd kigyógyult belőle. Tíz éves koromban közölte velem, hogy kiújult nála...Tizenhárom éves voltam, amikor anya meghalt - kezdtem szipogni.
Ekkor két erős kart éreztem a vállaimon, majd azt, hogy magához húz. Szipogásból sírás lett és Castiel mellkasába temettem a fejem.
- Sajnálom, hogy titkoltam - zokogtam. - Nem kellett volna.
- Nem haragszom - felelte. - Megértem. Ez nem egy olyan dolog, amivel dicsekszik az ember. Azonban nem bánom, hogy eddig várattál. Most már tudom, hogy bízol bennem, ami nekem nagyon jól esik.
Ekkor a szívem hatalmasat dobbant. Castiel teljesen más volt, mint aminek elmondták. Volt szíve, kedves volt és ami a legfontosabb... Tudott szeretni. Foglalkozott az érzéseimmel és ez nekem nagyon jól esett. Az, hogy Deborah ennyi mindent tett ellenünk, csak még jobban összehozott minket. Ekkor döbbentünk rá ugyanis mindketten, hogy bármi is legyen, szeretjük egymást és szükségünk van a másikra. Talán ez az igaz szerelem, amiről annyit mesélnek. Addig én sem hittem benne, de ott már úgy éreztem létezik. Nem fellángolás, hanem tényleg, az elemésztő szerelem tüze. Végül odahajoltam hozzá és gyengéden megcsókoltam. Az, hogy ezekre rájöttem, nem is lehetett volna szebb karácsonyi ajándék. Ráadásul anya azt ígérte, ha elég idős leszek, talál nekem egy pasit és karácsonyra a nagy Ő-t kapom. Pedig sokat röhögtem rajta, majd' anyám keres nekem pasit, jó viccnek találtam... De nem hazudott. Ott ült előttem és viszonozta a csókom. Az anyukám nélküli második karácsony, talán mégsem volt olyan rossz, mint amilyennek gondoltam.

22 megjegyzés:

  1. Imádom! :D
    Hülyeséget nem akarok írni, szóval csak ennyit tudok mondani, bocsi. De! Ha abba mered hagyni ezt a fantasztikus történetet falnak megyek, majd megeszem Zorrót és Barbit, a két cicámat! :D
    Hajrá, a folytatással és halkan megsúgom , hogy szerintem senkit se zavar, ha néha késel egy-egy részel! ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves, Szofi!

      Ugyan, látnád amikor én fanatikus fejjel, nyálam csorgatva írom a saját kritikám egy számomra kedves történethez :D Egyszer öcsém levideózta, az minden pénzt megér XD
      Nem tervezem abbahagyni, nem tudom miért fél mindenki ettől :D Én ezt már elmondtam egy csomószor, hogy az számomra is hatalmas bukás lenne abbahagyni a történetet, elvégre rengeteg energiát feccoltam az eddigi részekbe és fogok is még. Ha minden jól megy, akkor 65 rész (prológussal és epilógussal) lesz, ami lehet nem tűnik soknak, de igyekszem izgalmassá tenni. Ebből lesz szomorúbb, vidámabb, és olyan is, ami lehet vitákat indít (mondjuk remélem azt nem). Szóval egyelőre ne főzz macska pörköltet, és ne foglalkozz Jennalie-vel, aki szerint emiatt nem lesz macskaallergiás gyereked :)
      Ha nem is zavar mindenkit, engem roppant mód. Elvégre, én is tülkön ülve várom, hogy a kedvenceim folytassák, mindig olyan rossz, ha késik. Bár azért remélem megéri a várakozást, amit összedobok :)
      Köszönöm kedves szavaid, remélem a következő rész hamarabb megérkezik.

      Üdv: Tori

      Törlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. *szip. Szip. Egy hosszú szip.*
    Elsem tudom hinni... Sírok... Boldog vagyok... De mégis... Szomorú vagyok...
    Tori kitettél magadért... Nincs olyan szó rá amivel letudom írni milyen volt ez a rész..
    Akkor kezdett el könny gyűlni a szemembe mikor ezt olvastam; "Elvégre én minden barátomat megvédtem, anya is erre tanított..." Átfutott rajtam az érzés, mivel én is egy jó ideje elvesztettem anyukámat. Nem halt meg, de tőlem elég messze kapott munkát így ott lakik.
    Remélem lesznek még ilyen részek, mert nekem jól esnek. Szeretem az ilyeneket, mert bármi kisülhet belőle. Jó, rossz.
    Puszi; Bella, aki arcára száradt könnyeit törölgeti le pólója aljába.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves, Bella!

      Valahol örülök, hogy ilyen reakciót váltottam ki belőled, valahol sajnállak. Biztos rossz lehet, hogy anyukád nincs melletted, én nem tudom hogy bírnám ki. Sajnálom hogy ennyit várattalak ezzel a résszel téged is, meg úgy mindenkit, de ilyenkor úgy érzem, hogy megérte annyit szenvednem vele :)
      A folytatásba már belekezdtem, de nem ígérek semmit, csak annyit, hogy egy visszaemlékezés biztos lesz benne ;)
      Elnézést, ha szomorúságot okoztam, még akkor is ha nem bánod. Az én cékom a szórakoztatás... Bár jobban belegondolva, szomorú résznél ez nem megy :D

      Üdv: Tori

      Törlés
  4. Nekem azért is tetszet meg nagyon a történet mert igaz az anyukámra. Igaz ő nem énekel meg nem volt kék haja de ő is annyi idös volt amikor az anyukája meghalt ráadásul leukémiában. De ezen kivül is nagyon tetszik az egész már az elején magávalragadt a történet rélem tovább is ilyen lesz várom a folytatást.��

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves, Anett!

      Húha, nem is gondoltam bele, hogy valaki majd valaha olvassa a sztorit, akinek van tapasztalata ebben... Vagy valamelyik rokonának. Sajnálom anyukád, nekem nemrégiben egy rokonom vitte el a leukémia :\
      Örülök, hogy amúgy tetszik :) jól esik ilyeneket olvasni. Amint tudom, folytatom :)

      Üdv: Tori

      Törlés
  5. Nagyon jó rész lett igy tovább nem akalak sietetetni a részel folytasd amikor tudod és meg jegyzem nagyon jól írsz én nálad bénáb vagyok xd én is el keztem egy történetet de mindegy nem ide tartozik és ha meg írod a könyvet az tuti bisztos én el fogom olvasni a távoli jövöben igazábol az ilyen részekben nagyon sajnálom hogy enyit kell szenvednie

    Ui: nagyon szeretem a blogod mindig tudok nevetni rajta ha olyan rész van bene :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm, örülök, hogy ennyire tetszik :) Igyekszem folytatni, már a fele meg is van. Hát a könyv az marad még a jövő zenéje, mert annyira nem találom magam tehetségesnek :) De mindig nő egy kicsit az önbizalmam ilyenkor :)

      Törlés
  6. Szia!
    Úristen! A történetedbe beleszerettem. Először csak szimán valami csábításból jelessel kapcsolatos sztorit kerestem, aztán jött ez. És jó volt, mert a szereplők és a történetük teljesen egyedi.
    Nem szeretek sokat szövegelni, remélem olvashatom majd a befejezést is egyszer. Addig is sok sikert a továbbiakban.

    ui.: most mondjam hogy Yasmint bírom? Lol-ozik.. animézik.. Narutozik.. mint én is.. persze mindekit megkedveltem főleg a kis kékinket. :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Nagyon köszönöm a kommented :) Mindig jólesik, amikor feldobja a telefonom, hogy egy újabb komment érkezett a bloghoz :) Én is nagyon remélem, hogy velem maradsz a befejezésig :)
      Yasmin pedig küldi a virtuális pacsit :D

      Törlés
  7. Szia! Ez a rész is nagyon jól sikerült,mint az összes többi! :3 Új rész mikorra várható???

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm, örülök, hogy tetszett :) Ha minden jól megy, akkor tavaszi szünetben :)

      Törlés
  8. Szia! Mikor jön a kövi? Eddig nagyon jó!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Köszönöm ^^ Ha ügyes vagyok, akkor tavaszi szünetben érkezik a folytatás :)

      Törlés
  9. Szia! Nagyon imáádom a történeted! A kedvencem ^^ nagyon tetszett ez a rész és nagyon várom a folytatást! tűkön ülve várom a folytatást(még nem kényelmetlen az a sok tű, szóval nincs gond :D ) Szeretnék neked egy díjat "átadni" mert én tényleg nagyon imádom amit és ahogy írsz! ^^
    Üdv: Rias, aki, amint meglátta az új részt örömébe leesett az ágyról(bár ez nem most volt már) :D
    http://ademonisors.blogspot.hu/p/dijak.html

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Borzasztóan restellem, hogy ilyen régóta kell rá várni, de az iskola nem hagyja, hogy írjak :/ De igyekszem a tavaszi szünetben meghozni a folytatást :) Nagyon örülök, hogy ennyire kedveled a történetet, és jól esik olvasni ezeket :) A díjat pedig nagyon szépen köszönöm ^^

      Törlés
  10. Szia! Nagyon jó a blogod,egyik kedvencem! Nagyon hiányzik a folytatás,mikorra várható??? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm, örülök, hogy tetszik, amit alkotok. Sajnálom a hosszú szünetet, csak minden összejött ezalatt a magánéletemben. Igyekszem azonban új részt hozni, amint lehet és mivel hamarosan itt a nyári szünet, lesz időm írni :)

      Törlés
  11. Folytiiiiit!! Nagyon jó! Imádom!

    VálaszTörlés
  12. Nagyon jó!Már nagyon várom a folytatást.Egy szóbeli dícséretet adok neked.Nagyon jól írsz.

    VálaszTörlés
  13. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés