Sziasztok, drágáim! Képzeljétek el, visszatértem! *Elhajol a felé repülő üvegek és paradicsomok elől*. Oké, oké, tudom, rengeteget kellett várni az új bejegyzésre, de itt van, megérkezett és tudom, rövid *megint elhajol a paradicsom elől*, de igyekszem az új fejezettel. Azt is tudom, hogy nem ez lett a legjobb fejezet (legalábbis már megkaptam egyik barátnőmtől, hogy olyan vérszegény lett, mint Drakula vacsora maradéka), de én már jobban megvagyok vele elégedve, mint az első verziójával. Akkor képzelhetitek, hogy az milyen lehetett... Na, de még mielőtt elolvashatnátok, két dolog!
1. Képzeljétek el, ma van 3 éve, hogy megnyitottam az EHP-t, ami eredetileg: Csábításból jeles - A saját történet címet viselte. Menő, mi? Én tök büszke vagyok rá, de valahol böki a csőrömet, hogy három év alatt még harminc fejezetet sem tudtam publikálni... Mondjuk szerintem ez titeket pont nem bánt, szóval...
2. Két dal tűnik fel a történet végén. Igen, megváltoztattam az előadók nevét. Az eredetik: Robbie Williams - Feel és Christina Perri - Jar of Hearts címét viseli. Hogy megértsétek, hogy ennek mi a lényege, előbb olvassátok el a részt. A lényeg, hogy kiteszem szavazásba a két dalt és mindenki arra szavazzon, ami NEKI tetszik. Nem mondom meg, hogy melyik fog Lilly-Rose-hoz és melyik Deborához tartozni. A ti szavazaitok alapján fog eldőlni a történet további menete: A Stars from Nightmare vagy a Blue Lemonade nyer. De nyugalom, igazából édes mindegy, hogy ki nyer, akkora változások nem lesznek a történetben, azért azt lusta lennék megírni. Nem is húzom tovább a szót, így is sokat pofáztam, inkább csak jó olvasást kívánok :3
*OoOoOoOoOoOoO*
– Keresztanyu, keresztapu!
– Szia, Lilly-Rose -
mosolygott keresztapám miközben az ölébe kapott.
– Hiányoztatok - motyogtam
szomorúan.
– Te is nekünk - simogatta
meg az arcom Agatha néni.
– Nagyot nőttél - mért
végig Ben bácsi.
– Ez nem igaz, én vagyok a
legkisebb - hajtottam le a fejem.
– Az lehet, de nem jelenti
azt, hogy nem nőttél - puszilt meg keresztanyám.
– Agatha, Ben! - lépett be
a szobába Celeste. - Jaj, de rég láttalak már benneteket.
– Azért az a két év nem
volt olyan hosszú idő - felelte mosolyogva a bácsikám.
– De igen - ellenkeztem,
de csak egy puszit kaptam a homlokomra.
– Lindsey még nincs
itthon? - kérdezte Agatha néni.
– Nincs, el kellett mennie
a kórházba - válaszolta Celeste. - Viszont nemsokára már meg kell érkeznie.
Ahogy ezt kimondta, az
ajtó nyílt is és anyám lépett be rajta. Egy pillanatra olyan szomorúnak nézett
ki, de én olyan boldog voltam, hogy nem is foglalkoztam vele. Amikor viszont
bezárta az ajtót, akkor már mosolygott, szóval nem is kellett aggódnom. Ezután
persze mindenki üdvözölt mindenkit, sőt, Agatha néni még puszit is adott
anyának. A hangulat pár pillanat múlva nagyon boldog lett, főleg ahogy
előjöttek az elmúlt két évben történt kínosabb baklövések. Sok mindent akartam
volna még én is megbeszélni, de az idő ellenem volt, eljött a lefekvés. S bár
hiába győzködtem az anyukám, hogy had maradjak még, Ő határozott nemmel felelt.
Valahol... itt már éreztem, hogy baj van. Persze, gyerek fejjel nem gondoltam
semmi komolyra. Minden esetre, én továbbra is a beszélgetés része akartam
lenni, még ha ez a hallgatózással is járt, így körülbelül tíz perc elteltével
kimásztam az ágyamból és kiosontam a szobámból. Már nem ült senki a nappaliban,
sem a konyhában, mindenhol sötét volt. Nem értettem. Anya azt mondta fontos
dolgokat akar még megbeszélni keresztszüleimmel, viszont sehol sem voltak.
Azonban sejtettem, hogy merre lehetnek. Anya szobája felé vettem az irányt és
minél közelebb értem, annál inkább kihallottam a beszélgetést. Amikor odaértem,
akkor halkan és óvatosan kinyitottam az ajtót és a kis résen így pont beláttam
az anyukámra.
Tudtam, hogy anya gyakran
jár orvoshoz, mert az utóbbi időben rengeteget volt beteg. Nekem viszont sosem
mondott róla semmit. Letudta annyival, hogy egy újabb nátha. Ekkor azonban más
volt. Anya lehajtotta a fejét ás a padlót nézte. Megijedtem. Anya sosem csinált
ilyet, sejtettem, hogy nagy a baj. Nyelnem kellett egyet. Nem akartam
hangoskodni, hogy észrevegyenek. Hallani akartam, hogy mi is a diagnózis. Ekkor
történt az is, hogy anya szeméből egy könnycsepp hullott ki, majd még egy és
még egy. Sírt. Majd egy mély levegőt vett, felpillantott keresztszüleimre és
megszólalt.
– Leukémiás vagyok.
***
– Lilly-Rose, megérkeztünk.
Lassan nyitottam ki szemeimet
keresztanyám hangjára, majd megdörzsöltem látószerveim. Ezek után kikapcsoltam
a biztonsági övemet és kiszálltam a kocsinkból. Az előadóközpont előtt álltam.
Azon a helyen, ahol pár óra múlva megmutathatjuk a lányokkal, hogy mit tudunk.
Mély levegőt vettem, majd elindultam befelé. Lépteim monotonok voltak, én magam
pedig fáradt. Az elmúlt napok lefárasztottak. Lelkileg és testileg egy zombi
voltam. Valahol belefáradtam a versenybe. Szerettem énekelni és szerettem
megmutatni a világnak mit tudok, de ekkorra már elfáradtam. Egyfolytában anyám
járt az eszemben és az, hogy Ő nem láthat, ráadásul Deborah is igen kiakasztó
személy volt. Leakartam tudni a versenyt, hogy minél előbb szabadulhassak a
sátántól. Bár még mindig nem akartam győzni látni, de valahogy már annyira nem
is zavart volna, ha ez az ára annak, hogy megszabaduljak tőle.
Tudjátok,
van az a pillanat, amikor az embernek elege van. Amikor a sok küzdelem már
olyan feleslegesnek tűnik. Elvégre, Castiel már nem hisz a ribinek, vagyis
győztem, a fiú az enyém. Az én barátom, az én lelki társam, akivel egy húron
pendülök. Aztán apám is megtalált, látott engem szerepelni. Ha nyerek, ha nem,
tudja ki vagyok és felkeres. A karrierem beindítottam, mert hát ha nem is
nyerek, benne vagyok a legjobb kettőbe, ami nagy szó. Egy jó menedzser, egy
lemezkiadó, és a jövőm stabil. Szóval nem igen volt már mi miatt harcolnom vele
és idegesítenem magam miatta. Mindent megkaptam amire vágytam. Barátokat,
családot, karriert, apát.
Lassan
nyitottam be az öltözőnkbe. Ivelisse és Yasmin már bent voltak, bár Ők szóltak
is, hogy korábban érkeznek. Szőke barátnőm hajában kék tincsek voltak, melyeket
Yasmin, illetve Ivelisse anyukája, Jeannine néni próbált befonni. Nem volt
könnyű dolguk a kis terület miatt, de egész szépen haladtak. Legalábbis nekem
nagyon tetszett a félig elkészült „mű”. Ivelissenek nagyon szép, természetes
szőke haja volt, különösen jól állt neki a festék, na meg persze a fonás is.
Yasmin
hajában még benne voltak a hajcsavarók, és nedves volt. Szerette az utolsó
percekig is benne hagyni a kellékeket, hogy igazi göndör hatást keltsenek.
Velem ellentétben neki is jó haja volt, nehezen rúgta ki magából a hullámokat.
Nekem egy óra se kellett, a hajam újra sík egyenesen állt. Ami pedig még jobban
bosszantott, hogy említett barátnőim nem is szerettek a loboncukkal
kísérletezni, ritkán csinálták meg különlegesebbre, én pedig, aki minden új
design-t kiakartam próbálni, nem tehettem. A világ köcsög, már megtanultam.
Ahogy
beléptem, megvolt a köszönés, és neki láttam a magam helyrepofozásának. Az én
hajamon semmit nem lehetett belőni, rövid volt és ennyi. Én inkább próbáltam
szolidan feltenni a sminkem. Nagyon sok visszajelzés érkezett, hogy fiatal
létemre, nagyon ki vagyok festve. Bár nem tudom mit vártak, rock banda voltunk,
és akik rockot játszottak, azok mindig kitűntek a tömegből. A többi
visszajelzés a nevünkre érkezett, mert sokak szerint a Blue Lemonade nem
emlékeztet senkit a rockra. Egyet értettem, de tudjátok hogy van ez: a névnek
története van. Alig ismertem a lányokat, Ők mégis bíztak bennem annyira, hogy
úgy döntsenek, bandát alapítunk. A név pedig egy hirtelen felkiáltásból
született, amikor is kékszínű limonádét kaptam, ami egyébként rettenetes volt.
A név, aminek az a története, hogyan szereztem barátokat. Kit érdekel, ha nem
rockos? Így legalább senkivel sem fognak minket összetéveszteni a jövőben.
–
Adjunk hálát az összes létező Istennek, Ivelisse haja kész! – kiáltott fel
Yasmin.
–
Hátra vagyok még én is – lépett be Jennalie. – Tudsz kezdeni ezzel valamit? –
bontotta ki derékig érő haját barátnőm.
–
Meglátom mit tehetek ez ügyben – ropogtatta meg ujjait a kocka. – Kihívás
elfogadva.
–
Addig valaki felteszi rám a sminket? A szemfesték látszani fog a szemüvegem
alatt? – fogta a fejét Ivelisse.
–
Nézd, ha jó lesz a mai nap, akkor nem a sminked fogja érdekelni az embereket –
tettem a szőke vállára a kezem.
–
Kivéve, ha nyerünk! Akkor minden újság azon lesz, hogy nem látszott a
szemhéjfestéked – kottyantotta közbe Yasmin.
–
Kislányom, ne szemtelenkedj! – szólt rá az édesanyja, Lora. – Előbb írnak az
újságok a szénaboglya hajadról, mint a nem látszódó szemhéjfestékről.
–
Kikérem magamnak, nekem nagyon is szép hajam van! Lilly-Rosenak van
szénaboglyája – mutatott rám barátnőm.
–
Bekaphatod – pakoltam le a holmimat az egyik sarokba.
–
Itt, mindenki előtt, drága? Nem zavar a közönség? – szólalt meg bájos hangján
Yasmin.
–
Yasmin! – szólt rá erélyesebben az anyukája.
–
Oké, vettem, befogtam – sóhajtott fel megadóan.
Csak
megmosolyogtam a jelenetet miközben tovább szépítgettem magam. Végül is, egész
ügyes voltam, így utólag megnézve, szerintem nagyon is elfogadható végeredmény
lett. Leszámítva a kék rúzst. Azért még kapni fogok instagramon. Ekkor két erős
kezet éreztem, amint megszorítja a vállaimat. Felpillantottam és keresztapám
meghatott pillantásával találkoztam.
–
Pont olyan vagy, mint Lindsey – simította meg a hajam.
–
Leszámítva a kék hajat – sóhajtottam fel.
–
Neki ezüst szürke volt egy időben. Ahhoz képest a tied semmi – intett le
keresztapám.
–
Bárcsak itt lehetne ma Ő is… - pillantottam le a kezeimre.
–
Itt van – lépett mellém Ben bácsi, kezét pedig a mellkasomra helyzete. – Itt
bent.
–
Tudom, de én ezt neki is elmondtam. Nem azt akarom, hogy ott bent legyen,
hanem, hogy itt kint, és velem – motyogtam sírósan. – Bárcsak hallanám, ahogy
szurkol nekünk, vagy hogy leszidjon a hajam miatt…
–
Tudom, hogy nehéz, Lilly-Rose, de túl kell élned – szorította meg a kezem. –
Anyukád vigyáz rád, annak ellenére, hogy nem látod. Büszke rád és szeret téged.
Nem mondom, hogy előbb-utóbb elmúlik a fájdalom… Csak könnyebb lesz. Addig
pedig túl kell élned.
Csak
biccentettem egyet. Igaza volt keresztapámnak. A picsogással nem értem el
semmit. Anya meghalt, és nem jön vissza többé. El kellett fogadnom a tényt,
hogy vesztett a rákkal szemben. El kellett fogadnom a tényt, hogy félárva
lettem. El kellett temetnem az anyukámat tizennégy évesen. S bár túléltem,
nagyon is fájt. Üres és nehéz a mellkasom a mai napig, mert egy olyan személyt
vesztettem el, akit nem lehet pótolni. S akármennyire is akarom, sosem tudom
kitölteni azt az ürességet. Senki sem tudja helyettesíteni az édesanyámat.
XxXxX
A
kezem remegett és izzadt a bőrkesztyűm alatt. Kezemben volt a dalszövegem, amit
majdhogynem olvashatatlanná gyűrtem, meg hát az izzadság sem tett jót neki.
Sosem izgultam még ennyire. A döntő… Ez dönti el, hogy mi nyerünk, vagy Deborah
zsebeli be a sikert. Mint már mondtam, nem igazán vágytam már a versenyre, mert
mindent megkaptam. Na, és ekkor jött a zakk, ugyanis az is eszembe jutott, hogy
mi van, ha ezzel a vereséggel elveszítem mindet. Hogy pont ezért nem lesz
karrierem, mert többet várnak, mint amit adok. Hogy pont ezért nem találkozik
majd velem apa, mert szégyell. Hogy Castielnek nem kellek majd… Annyira sok
butaság jutott eszembe, mégis, akkor és ott olyan szinten féltem, hogy szinte
éreztem, lehányom a padlót.
–
Lilly-Rose?
Az
aggódó hangra felpillantottam. Mindenki engem nézett. Egy zöld szempár, egy
fekete szempár, egy barna szempár és egy felemás szempár. Mint egy jobb
horrorfilmben, körülbelül, amikor mindenki a következő áldozatot nézi. Nem
nyugtatott a helyzeten, de végül csak nyeltem egyet és felálltam. Én voltam a frontember,
én tartottam a lelket a többiekben, én nem eshettem ki.
–
Na, most, hogy megvolt az öt perc depi, nálam minden rendben. Nálatok? –
pillantottam körbe.
–
Én… izé… - habogott Ivelisse, mire Yasmin egy nagy csattanós hátbavágással
díjazta.
–
Minden tökély! – vigyorgott. – Együtt mindenre képesek vagyunk!
–
Pontosan – mosolyogtam. – Ma eljött az igazság pillanata! Vagy nyerünk, vagy
veszítünk, de ne szegje senkinek se kedvét. Ugyanolyan faszák leszünk a második
helyen is, mint az elsőn!
–
És én ugyanúgy nézhetek otthon utána animét – ugrált Yasmin, mire csak a szemem
forgattam, de halkan azért felnevettem.
–
Mi vagyunk a Blue Lemonade, és akkor is azok leszünk, ha nem nyerünk – lépett előre
Mirsy. – Meg mindig van következő év. Ezen ne múljék a hírességünk.
–
Egyet értek! – karolt át minket Jennalie. – Ha nem nyerünk, akkor is jó buli
volt.
–
De nyerni fogunk – fogtam meg a kezüket. – Ha a versenyen nem is, de egy
élményt igen. Blue Lemonade, ma utoljára állunk itt. Búcsúzzunk méltón a
nagyszínpadtól!
A
lányok helyeslően kiáltottak velem, amikor kopogtak. Nem kellett szó vagy
bármi, hogy tudjuk, itt az idő. Hosszú hónapokon voltunk túl a
megalakulásunktól kezdve egészen a végeredményig. Büszke voltam a lányokra és
büszke voltam magamra. Olyat alkottunk, amire sosem gondoltam volna. Azt
hittem, hogy csak néha összeröffenünk majd, de helyette igazi csapattá
forrtunk. A lányok, akikre első nap rá sem néztem, ott voltak velem és egy
álomért küzdöttünk. Tudták a titkaim és én is az övéket, támogattuk egymást és
ott voltunk a bajban. A hosszú hónapok igazi barátokká kovácsoltak minket,
annak ellenére, hogy mind egymás ellentétei voltunk. Olyan érzésem volt, mintha
Ők is a családomat képeznék. Ivelisse a gondoskodó, Mirsy a mosolyogtató,
Yasmin az optimista és Jennalie a bölcs. Ezek voltunk mi. A Sweet Amoris
diákjai. Tizenhat évesen ott álltunk egy tehetségkutatóban, ráadásul dobogós
helyen. Ám nekünk már mindegy volt, hogy nyerünk-e. Amire vágytunk már
megkaptuk… Én legalábbis megkaptam.
Amikor
megérkeztünk a színpad mellé, mély levegőt vettem. Eljött az idő. A tudat, hogy
több millióan néztek minket, kicsit megöklendeztetett. Talán azért, mert
tudtam, hogy apa is ott van a tömegben. Talán azért, mert a keresztszüleim az
első sorban ültek. Vagy az is lehet, hogy a vörös démon okozta ez az izgalmat,
aki szintén a nézőtéren tartózkodott. Bármi is volt az indok, megijesztett. Ám
újabb mély levegő után valamennyire lenyugodtam. Szívem dübörgött, de próbáltam
nem arra figyelni. Énekelnem kellett, hogy apa hallja, erős vagyok. Énekelnem,
hogy keresztszüleim tudják, képes vagyok cipelni terheim. Énekelni, hogy
lenyűgözzem Castielt. Énekelni, hogy olyan legyek, mint anya.
A
színpadra lépve, hatalmas tapsvihar fogadott minket. Nem mertem felnézni. Több
ezer ember egy helyre betuszkolva… Bele sem bírtam gondolni a látványba. A
mikrofonhoz léptem. Ekkor már nem beszéltünk a zsűrivel. Ekkor már csak a végén
kaptunk kritikát. Deborah már volt előttünk, tehát a közönség eléggé fel volt
spilázva, nekünk már nehezebb dolgunk volt. A döntő úgy nézett ki, hogy három
dalt kellett előadni, felváltva. Vagyis, először énekelt Deborah, utána mi,
majd megint Deborah és így tovább. Míg az egyik csapat énekelt, addig a
másiknak volt ideje átöltözni. A gyors tempó felkészített minket az igazi
koncertekre, ahol még WC-re sincs idő elmenni. Legalább ennyi haszna volt, ha
más nem.
A
fények lekapcsoltak, az emberek megnémultak és már csak mi voltunk
megvilágítva. Tudtam, hogy én sem bámulhatom örökké a talajt, mély levegőt véve
felnéztem. Őszintén, arra számítottam, hogy jobban beparázok majd. Oké, nem
mondom, hogy nem hallottam a fülemben dübörögni a szívem, de egész jól
viseltem. Én nem szaladtam ki a színpadról, mint anya hetedikben. Kihúztam
magam és levettem az állványról a mikrofont. Eljött a Blue Lemonade ideje.
Megemeltem a kezem, intve a lányoknak, hogy kezdhetik, majd én is beszálltam,
amikor odaért a zene.
Tudnod
kell, és szeretném, hogy tudd,
Miattad
lett célja az életemnek.
Te
segítettél azzá, aki ma vagyok
Magamat látom minden kimondott
szavadban.
Néha
úgy érzem, senkinek sem kellek,
Bezárva
egy világba, ahol mindenki utál.
Ez
túl sok ahhoz, hogy túltegyem magam rajta,
Nem lehetnék itt, ha te nem vagy
velem.
Össze
voltam törve,
Ki
voltam támasztva,
Elvesztem!
Ez a dal mentette meg az életem!
Véreztem,
Nem
hittem,
Meghalhattam
volna!
Ez a dal mentette meg az életem!
Lent
voltam,
Süllyedtem,
De
épp időben jött!
Ez a dal mentette meg az életem!
Néha
úgy érzem, örökké ismerni fogsz,
Mindig
is tudtad, hogyan vidíts föl,
Miattad
apa és én,
Sokkal közelebb kerültünk
egymáshoz, min valaha voltunk.
Te
voltál a kiutam, amikor beragadtam ebbe a kis városba,
Felráztál,
amikor magam alatt voltam,
Tudattad
velem azt, amit más nem,
Hogy rendben van, ha saját magam
adom.
Össze
voltam törve,
Ki
voltam támasztva,
Elvesztem!
Ez a dal mentette meg az életem!
Véreztem,
Nem
hittem,
Meghalhattam
volna!
Ez a dal mentette meg az életem!
Lent
voltam,
Süllyedtem,
De
épp időben jött!
Ez a dal mentette meg az életem!
Sosem
tudtad,
Hogy
mit is jelentesz nekem!
Az,
hogy nem vagyok egyedül,
Hogy sosem leszek többé egyedül!
Össze
voltam törve,
Ki
voltam támasztva,
Elvesztem!
Ez a dal mentette meg az életem!
Véreztem,
Nem
hittem,
Meghalhattam
volna!
Ez a dal mentette meg az életem!
Lent
voltam,
Süllyedtem,
De
épp időben jött!
Ez a dal mentette meg az életem!
Az
életem…
Az
életem…
Az
életem…
Ez a dal mentette meg az életem!
A
dal végére egy kicsit lihegtem. Nem tudom, hogy miért fáradtam el annyira. A
sok cigi miatt nem bírtam? Nem is tudom. Csak azt, hogy hosszú pillanatokig nem
kaptam rendesen levegőt. Kicsit elléptem a mikrofontól, hogy ne az én lihegésem
töltse be a túl csendes termet. Nem tetszett a csend… Megijedtem. A csend nem
jó. Nem igaz, hogy jobb, mintha kifütyülnének, mert akkor tudja az ember, hogy
nem szeretik, ám ez esetben más volt. Nem értettem mi lehetett a baj.
Hátraléptem és megfogtam az aggódó lányok kezét. Miért nem mondd senki semmit?
Ebben
a pillanatban Spencer felállt és tapsolni kezdett. Pár pillanat múlva mindenki
követte a példáját, sikoltoztak, visszahívtak, valaki azt kiabálta, hogy szeret
minket… Keresztszüleimre nézve láttam, hogy Agatha néni sír és hogy Ben bácsi
szorosan öleli, miközben az Ő szemében is ott a meghatottság. Kiszúrtam a
vöröst a tömegből és hallottam, ahogy füttyent egyet. Sírni akartam, de nem a
bánattól. Ugyan… Örömkönnyek voltak, amiket nem engedhettem el, mert elmosták
volna a sminkemet. Szerettek minket. Láttam, ahogy Spencer hüvelykujját mutatva
jelzi, tetszett neki a produkciónk. Mi ez, ha nem fél gőzelem?
XxXxX
A
lányokkal nem bírtuk elengedni egymás kezét. Sajnos a döntőben már nem a zsűri
szava döntött, hanem a szavazatoké, mely hol minket juttatott az első helyre,
hol Deboráht. Azon kivételesek közé tartoztunk, akik élőben nézhették a
szavazatok állását. Igazából ugyanannyi esélyünk volt. A második dalban hangot
tévesztettem és a refrénig nem is találtam vissza a megfelelő helyre. Deborah
az utolsó dalában bakizott egy hatalmasat, amikor egy „híres” feldolgozását
mutatta be, de szöveget tévesztett. Ezek ellenére rengeteg szavazatot kaptunk,
biztos azoktól a rajongóktól, akiknek már az is mindegy lett volna, ha
áriázunk, csak mi legyünk.
Akkor
kezdtem el remegni, amikor már csak tíz másodperc volt hátra a szavazásból és
hol mi, hol Deborah vezetett. Nem akartam úgy veszíteni, hogy azért nem
érkezett elég szavazat, mert lekésték. Nem akartam, hogy egy véletlen hiba
miatt Deborah nyerjen. Oké, a zsűrit is le lehetett fizetni, de mégis, amikor
Ők beszéltek, sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam, mint ekkor. Amikor
pedig megkezdődött a visszaszámlálás, a víz, amit korábban ittam, megindult
visszafelé. Igen, azt mondtam, hogy mindegy, hogy nyerek-e, vagy sem, nem
érdekel már, más az egész, amikor élesben ott van az ember. Igen, nyerni
akartam. A végére már annyira beleéltem magam, hogy nyerni akartam. Valahol ez
olyan kínos volt.
–
Holtverseny! – kiáltotta a műsorvezető.
–
Micsoda? – sipított Deborah. – Olyan nem lehet! Valaki csak nyert, nem?
A
közönség felháborodott, Deborah tovább visított, mi pedig csak kapaszkodtunk
egymásba. Ha valahol holtverseny volt, ott általában bevonták a zsűrit is, itt
azonban nem írtak fel semmit a papírjukra, így nem tudták elmondani
észrevételeiket, márpedig az alapján kellett szavazniuk. Ekkor Spencer
előlépett és a színpad közepére állt, úgy, hogy félig a közönségnek, félig
nekünk legyen, majd elvette az egyik mikrofont és elmosolyodott.
–
Egy igazi sztár bármikor képes improvizálni. Azt már tudjuk, hogy jók vagytok,
amikor hazai csapatban játszotok, vagyis mint banda, tökéletesen megfeleltek.
Na, de mi van, ha az énekes kiszakad a megszokott közegből? Vajon tud-e
ugyanúgy énekelni, mint máskor? – nézett ránk sejtelmesen.
Nagyot
nyeltem… volna, ha egy gombóc nem áll nyálam útjába. Rossz érzésem volt. Nagyon
rossz.
–
Nagy sláger volt, sőt, még ma is nagy sláger a néhai Lindsey Murdok dal, a
Szívek egy üvegben. A másik elég híres szám, Rob Wills Érezni című műve.
Biztos, hogy ismeritek.
Nyeltem
egyet. Hogy ne ismertem volna a Szívek egy üvegbent? Anya akkor írta, amikor
hét éves voltam és mellette ültem, figyeltem, ahogy zongorázik. Az Érezni-t is
ismertem, egy időben sokat hallgattam, de sosem volt igazán nagy kedvencem.
Nehéz volt. Tudtam, ha anya dalát kapom, elsírom magam, ha a másikat, akkor
biztos belebakizom. Egyik sem volt jó. Nagyon nem.
–
Lilly-Rose és Deborah, ezúttal csak titeket szeretnénk hallani! – szólalt meg
Spencer. – Rögtönöznötök kell, és a végén kiderül, hogy ez a rögtönzés
megmenti-e a csapatotokat a kieséstől. Íme, a két dal, amit biztos ismertek. Mi
választjuk ki, hogy ki melyiket kapja, és a közönség a végén ismételten
szavazhat… Ám ekkor már csak öt perc áll majd rendelkezésükre. Ám, hogy ne
legyen több véletlen döntetlen, ezúttal mi is írjuk az észrevételeinket és ha
kell, akkor mi szavazunk.
Forogni
kezdett velem a színpad. A lányok nélkül énekelni… Nélkülük… Ők nem lesznek ott…
Nem Ők zenélnek… Anya zenéje… Anya énekelte, mutatta melyik billentyűt üti le a
zongorán… Anya is mindig azt énekelte a koncertjei elején… Sikítani akartam.
Menekülni. Tudtam énekelni, de mégis… Együtt jöttünk be a lányokkal és én
együtt is akartam velük végezni. Nem akartam elfogadni, hogy nincs más
megoldás. Egyszerűen csak nem és…
–
Rendben. Lökjed, melyiket énekelem én? – tette csípőre a kezét Deborah.
És
ekkor abbahagytam a remegést és kihúztam magam. Deborah áttapos mindenkin, én
viszont nem. Ennek ellenére nem akartam, hogy a Blue Lemonade miattam
veszítsen. Énekelnem kellett. Énekelni, hogy nyerjek, hogy büszkék legyenek rám,
és azért, mert énekes voltam. Lindsey Murdok egy szem gyermeke, én kaptam az
aranytorkát és nekem kellett továbbvinnem és bemutatni az embereknek, hogy
régen valaki így énekelt. Tudtam, hogy nem sok esélyem van rá, hogy anya dalát
kapjam. Ám abban az esetben nem hagyhattam, hogy Deborah nyerjen. Ő nem ismerte
anyámat, nem tudta visszaadni a dalt… Ha viszont én kapom azt a művet, akkor
pedig már csak azért sem veszíthetek, mert ott ültem, amikor készült, és félig
az enyém.
–
Halljuk! – léptem én is előrébb.
Spencer
elmosolyodott. De nem a kedves mosolyával. Nem, semmiféleképpen. Ez a mosoly
rettenetes volt. Szadista vigyor. Tudtam, hogy bármelyik dalt kapom, meghalok,
mert nem azt fogja nézni, hogy hogyan adjuk elő… Hanem, hogy pár perc alatt mennyire
tesszük a sajátunkká anélkül, hogy dallamot kellene változtatni. Magamévá tenni
egy olyan dalt, ami az anyukámé, vagy amit nem szeretek… Lehunytam a szemem.
Amikor pedig meghallottam a dalom, kivert a víz…
Waaaaaaaaaaaaaa... Ez nagyot utott... Lecci minnel hamarabb a kovi reszt... Imadom... 💖
VálaszTörlésSzia! Bocsi a kései válaszért, most kaptam vissza nemrég a gépem :) Nemsokára jön az új rész, már a lektoromnál van :)
TörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésNagyon jó lett! Hamar hozd a kövi részt!
VálaszTörlésSzia! Köszönöm, és ne haragudj a késői válaszért. A napokban biztos felkerül a rész, már a lektoromnál van, Ő átnézi és ha minden jól megy, akkor nem is kell rajta sokat javítani és kitehetem :D
TörlésHamar hozd a kövi részt!! Épp azon voltam, hogy jajj, de jó, jöhet a kövi rész, de nem :( Annyira szuperül írsz, hogy az hihetetlen! A kedvenc íróm lettél, pedig alig két napja olvasom a blogodat :D Imádom LiRot, nem beszélve Castielről. Valami megabadass történetet hoztál össze ;)
VálaszTörlésHajrá, hozd minnél hamarabb a folytatást! ;)
Szia! Nagyon szépen köszönöm, nagyon jól esik :) Sajnálom, hogy olyan ritkán van frissítés, de nehéz iskola mellett írni...
TörlésViszont az új rész kész, a lektorom átnézi, és remélhetőleg még a napokban felkerül :)