Az Amberrel való összetűzésem után kereszt szüleim igazán aggódtak értem, vagyis a sebemért. Igazából engem kevésbé zavart, mint őket...hát ez nem fura? Nekem fáj, vagy esetleg engem idegesít, de őket zavarja. Na, mind egy, valahol megértem őket, hisz aggódnak értem, de nem kellene. Ha úgy vesszük én tudok vigyázni magamra, ez is csak egy kis bénaság volt. Szóval itt volt a hétvége én pedig ültem a TV előtt és néztem a Spongyabobot. Sose voltam olyan hű, de nagy rajongója, de jobb, mint a semmi. Ekkor kopogtak, de nem állhattam fel, Spongyabob éppen egy herkentyű burgert készített, ne hagyhattam ki ezeket az "izgalmakat". Keresztanyu nyitott végül ajtót.
- Manó, vendéged van! - kiáltott be.
Sóhajtottam egyet és felálltam. Keresztanya még kiskoromból hívott Manónak, amikor is mindig úgy mutatkoztam be, hogy Manó és családi körben rajtam maradt ez a becenév. Ahogy az ajtóba értem megláttam Castielt. És pont előtte manózott le keresztanyu...jaj nekem!
- Szia, Lilly! - mondta gúnyos mosollyal. - Vagy jobban tetszik a Manó?
- Szia, Casti! - feleltem szintén gúnyosan. - Még mindig a Lilly-Rose tetszik a legjobban.
- Akkor maradjunk a Manónál? - kérdezte vigyorogva.
- Ha a nevemet jöttél kitárgyalni az nem nagyon érdekel. Azon kívül mit akarsz? - kérdeztem.
- Gondoltam kihívlak sétálni.
- Mert... - kezdtem kíváncsian.
- Mert unatkozok. - felelte mosolyogva.
A szemem forgattam. Ezután megfordultam.
- Keresztanyu! Elmentem sétálni, nem tudom mikor jövök! - kiáltottam be.
- Rendben, de aztán ne kapjunk olyan hírt, hogy kiraboltál egy üzletet! - jött a válasz.
- Mert engem csak úgy ismersz! - kiáltottam vissza gúnyosan, majd kimentem az ajtón.
Castiel mosolyogva nézett.
- Mit nézel? - kérdeztem.
- Egy majmot. - jött a válasz.
Én csak jól bordán ütöttem, de ő csak nevetett.
- Amúgy hova megyünk? - kérdeztem.
- Úgy gondoltam, hogy megmutathatom neked a titkos rejtekemet, ahol csak én szoktam lenni, senki más. - mondta.
Ezután megfogta a kezemet és húzott maga után. Egész úton nem is beszéltünk, csak ő ment elől én pedig követtem. Ekkor egy erőhöz érkeztünk, ahova be is mentünk. Hosszú ideig bolyongtunk míg egy kis tisztáson álltunk meg. Nem vagyok olyan, akit ez könnyen lenyűgöz, de ez mégis, gyönyörű volt.
- Nos, ide jövök, ha egy kis magányra vágyom. - mondta miközben leült az egyik fa tövébe.
- Gyönyörű... - böktem ki.
- Tudom, hogy az! Ha nem lett volna, akkor nem maradok. - mondta.
- Gyakran jársz ide? - kérdeztem és leültem mellé.
- Eléggé.
- Akkor ez számodra egy felavatott hely.
- Ja. Gyakran jövök ide, ha zenéket írok.
- Klassz hely, meg is értem! Mikor találtad?
- Ez egy jó kérdés! - kiáltott fel. - Talán 8 éves lehettem és nagyon össze vesztem a szüleimmel, így egy nyugis helyet kerestem. Akkor bukkantam rá erre.
- Emlékszem, nekem is volt egy ilyen helyem ott, ahol régen laktam.
- Te hol laktál régen?
- Párizsban.
- Te Párizsi vagy? - emelte fel a szemöldökét Castiel.
- Igen. Nem tudtad? - kérdeztem. - Pedig elég erős Francia akcentusom van.
- Nincs is...csak néha. - rántott vállat.
- Na most már tudod.
- És miért költöztél ide?
Na, ezt a kérdést nem akartam hallani. Gorsan ki kellett találnom valami hazugságot.
- Apukámat nem ismertem soha, mert anyukámék elváltak még a születésem előtt. Anyukámnak meg új munkája akadt és nem nagyon lett volna ideje rám, így ide kerültem kereszt szüleimhez. - feleltem.
- És keresztanyád meg örült, hogy oda költözött a kis manója! - jött a gúnyos válasz.
- Ezzel most mire célzol? - fordultam felé egy gyilkos tekintettel.
- Semmire kicsi manó! - nevetett fel.
- Te szemét! - kiabáltam és próbáltam megütni, de felpattant és elszaladt.
Én sem voltam rest, futottam utána. Úgy nézhettünk ki, mint két 8 éves fogócskázó kisgyerek. Csak nálunk ez ölre ment! Ugyanis ha én elkapom Castielt én megfojtom! Mondjuk ki veszi ezt komolyan, ha nevetve kergetjük egymást? Aztán mintha az ég nekem kedvezett volna Castiel megbotlott és elesett én pedig ráestem. Mindketten nevettünk és lihegtünk.
- Megmondtam, hogy ne hívj manónak! - mondtam miközben bökdöstem a hasát.
Castiel minden egyes bökésnél megugrott, majd lefogta a kezeimet.
- Ne csináld! - kuncogott.
- Miért? Csak nem csikis vagy? - tettem fel a kérdést.
- Dehogy is, csak idegesít! - jött a válasz.
Én azonban úgy döntöttem kipróbálom. Gyorsan kiszabadítottam a kezeimet a szorításából és elkezdtem csikizni az oldalát. Castiel ugrott egyet és kuncogni kezdett, közben lefogta újra a kezeimet.
- Haha! A nagy Castiel csiklandós! Csak várj amíg megtudja a suli! - kiáltottam nevetve.
Ekkor Castiel nagy lendületet vett és megfordult. Ekkor már én voltam alatta. Remek!
- Ha a suliban valaki megtudja, akkor garantálom, hogy elmondom mindenkinek, hogy otthon Manónak hívnak. - jött a válasz.
- Mennyi a garancia, hogy hisznek neked? - kérdeztem.
- Nos, ha készítek bizonyítékot egész sok. - felelte gúnyosan. - De, ha Amberen múlik, akkor nyugtod nem lesz!
Teljesen kirázott a hideg, ahogy ezt kimondta.
- Megőrzöm, hogy csikis vagy, de akkor nem mondod el senkinek, hogy otthon Manó vagyok! - tettem fel az ajánlatot.
- Megegyeztünk! - felelte miközben lemászott rólam.
Én felültem és leporoltam a hátamat.
- De ez nem jelenti azt, hogy ha kettesben vagyunk nem hívhatlak Manónak. - mondta viccesen.
Én nem feleltem semmit, csak elkezdtem csikizni az oldalát. Ő azonnal lefogta a kezemet.
- Lilly-Rose! - szólt rám.
- Úristen! Kimondtad a nevemet! Ezt gyakrabban kéne csinálnom. - mondtam nevetve.
- De nem fogod!
- Ki akadályoz meg benne? - kérdeztem gúnyosan.
- Nem félsz tőlem? - kérdezte.
- Kellene? - tettem fel én is a kérdést.
- Nem ártana!
- Akkor továbbra se teszem! - mondtam mosolyogva.
Castiel felnevetett és a vállába öklözött. Nem tudom, hogy ezt úgy akarta, hogy fájjon vagy ne, de végül is fájt. Én dörzsöltem a kezem miközben ő mosolyogva nézett engem. Ezután lefeküdtem és elterültem a zöld fűben. Néztem az eget. Felemelő érzés volt!
- Mit csinálsz? - kérdezte kuncogva Castiel.
- Nézek ki a fejemből és gondolkodok. - mondtam.
Legnagyobb meglepetésemre Castiel is lefeküdt mellém. Úgy néztük együtt az eget.
- Amikor kicsi voltam... - törtem meg a csöndet. - anyukámmal gyakran kifeküdtünk az udvarra és néztük a felhőket, aztán elmondtuk, hogy az mire hasonlít. Én néha nemlétező alakokat találtam ki.
- Ilyet én is csináltam a szüleimmel. - mondta Castiel.
- Az volt aztán az igazi gyerekkor. - mondtam.
- Amúgy te mióta gitározol? - tért át másik témára Castiel.
- Azt hiszem 10 éves lehettem, amikor megkaptam az első gitáromat, aztán megtanultam.
- És szoktál gitározni?
- Persze! - nevettem fel. - De inkább énekelek.
- Azt mondtad nincs hangod. - mondta Castiel gúnyosan.
- Attól még énekelhetek. - felelem.
- Jogos. - rántott vállat a vörös. - És versekből tudsz dalt csinálni.
- Persze! Nem olyan bonyolult. - mondtam.
- Ezt megtudod zenésíteni? - kérdezte miközben egy papírt adott nekem.
Átvettem a papírt és nézegetni kezdtem.
- Hisz ez Lysander verese! - ültem fel.
- Igen, kellene nekünk, de nem tudunk vele mit csinálni.
- Hm... - kezdtem gondolkodni. - Ha haza megyek megcsinálom, mert kellene hozzá a gitárom...
- Ne fáradj! - szólt rám Castiel. - Gyere utánam!
Én lassan felálltam és követtem. A tisztás másik oldalán állt egy bódé. Igen jó állapotban volt, pedig nem tűnt újnak. Castiel az ajtóhoz lépett és leszedett róla egy nagy lakatot. Ezután bementünk. A házban volt egy ágy, egy kanapé és egy szekrény. Castiel az ágyhoz ment és elővett alóla egy gitárt. Ezután a kezembe adta.
- Mit gondolsz, menne most? - kérdezte.
- Sima ügy! - feleltem és leültem a kanapéra.
Értettem a dalszöveg íráshoz és versek megzenésítéséhez. Ez a vers is sima ügy volt. Néha megpengettem a gitárt, hogy jól csinálom-e vagy kijön-e rá a dal, de egész jól sikerült. Castiel végig engem figyelt. Aztán befejeztem.
- Kész! - mondtam és átadtam a kottát.
- Hm...nem is rossz! - mondta. - De nem nagyon értek ehhez, megmutatnád mire gondolsz?
- Ezt, hogy érted? - kérdeztem meglepetten.
- El énekelnéd miközben eljátszod? - forgatta a szemeit Castiel.
Sóhajtottam egyet.
- Rendben, de nincs jó hangom, szóval ne figyeld azt annyira! - mondtam.
Ezután magam elé tettem a kottát és nézni kezdtem. Utána gitározni kezdtem, majd jött a dal. Az igazság pillanata!
Egy szótár, egy élet is kevés,
Hogy elmondjam, szívemnek mit érsz
Tudom, nem csapsz be,
Ha ígérsz, amíg élsz!
Csak jó várj, itt semmi nem nehéz,
A napom édesebb, mint a méz!
Ha ölelsz, óv egy angyali kéz
Hazatérsz!
Láttam, hogy a vöröske mosolyogva néz engem. Tudtam, hogy tetszik neki, amit "alkottam".
Senki sincs a földön, már ki elszakíthat tőlem,
Senki mást, csak téged rejt a szívem!
Senki nincs a földön, már ki elrabolhat tőlem,
Ez egy égben írt szerelem!
Senki sincs a földön, már ki elszakíthat tőlem,
Érzem azt, hogy hozzád, húz ma minden!
Senki nincs a földön, már ki elrabolhat tőlem,
Tudod, mindened szeretem!
Castiel továbbra is nagyon figyelt engem. Végig mosolygott. Volt egy olyan érzésem, hogy nem azzal volt a baja, hogy nem értette a dalt, szerintem inkább csak engem akart látni, illetve hallani.
A könnyed majd elvarázsolom,
Hogy miért sírsz, én tudni fogom!
Ha szeretsz másra nincs gondom,
Nagy vagyon!
Az álmod majd igazzá teszem,
Még nem is volt ilyen szerelem,
Hát maradj mindig mellettem,
Így legyen!
Senki sincs a földön, már ki elszakíthat tőlem,
Senki mást, csak téged rejt a szívem!
Senki nincs a földön, már ki elrabolhat tőlem,
Ez egy égben írt szerelem!
Senki sincs a földön, már ki elszakíthat tőlem,
Érzem azt, hogy hozzád, húz ma minden!
Senki nincs a földön, már ki elrabolhat tőlem,
Tudod, mindened szeretem!
Castiel a ritmusra bólogatott. Láttam a szemében, hogy tényleg tetszik neki a dal. Bár azt nem vártam el, hogy majd meg is dicsérje.
Senki sincs a földön, már ki elszakíthat tőlem,
Senki mást, csak téged rejt a szívem!
Senki nincs a földön, már ki elrabolhat tőlem,
Ez egy égben írt szerelem!
Senki sincs a földön, már ki elszakíthat tőlem,
Érzem azt, hogy hozzád, húz ma minden!
Senki nincs a földön, már ki elrabolhat tőlem,
Tudod, mindened szeretem!
Senki sincs a földön, már,
téged rejt a szívem!
Senki nincs a földön, már,
Ez egy égben írt szerelem!
Senki nincs a földön már,
Hozzád húz ma minden.
Senki nincs a földön már,
Ez egy égben írt szerelem!
Mikor befejeztem Castiel kicsit tapsolt.
- Elég béna volt, de mit is várjak egy kezdőtől. - mondta gúnyosan.
- Béna? - kérdeztem vissza. - Írj jobbat!
- Nem, ahhoz lusta vagyok. Jó lesz ez! - mondta és vissza vette a kottát.
- Férfiak... - forgattam a szemem.
- Nők! - mondta gúnyosan Castiel.
Nem mondtam semmit, csak bordán vágtam.
- Lilly-Rose! - szólt rám.
- Igen, ez a nevem. - mondtam nevetve.
- Akkor jó! Na, gyere menjünk sétálgatni! - mondta. - Hisz elvégre azért hívtalak ki.
Vissza adtam neki a gitárját ő pedig eltette. Ezután kimentünk a házból. A nap már kezdett lemenni.
- Láttál már naplementét? - kérdezte.
- Nem igazán. - mondtam.
- Akkor gyere! - mondta és megfogta a kezemet.
Ezután minden figyelmeztetés nélkül maga után kezdett húzni. Végül kijutottunk az erdőből és a tengerpartra vezetett az utunk. Ott megálltunk a homokban.
- Miért jöttünk ide? - kérdeztem.
- Azt mondtad még nem láttál naplementét. Hát most láthatsz!
Ezután a víz felé mutatott. Éppen ment le a nap. Leültem és mosolyogva néztem az eseményt. Castiel mellém ült és ő onnan nézte. Csodálatos volt! Castielre mosolyogtam.
- Köszi, hogy ezt megmutattad! - mondtam.
- Nagyon szívesen. - felelte.
Ezután ültünk még ott egy darabig. Végül én törtem meg a csöndet.
- Nekem mennem kellene haza. - mondtam.
- Haza kísérlek, nehogy eltévedj! - felelte.
Ezután felállt és felhúzott engem is. Szép lassan mentünk együtt haza. Amikor az ajtóba értünk mosolyogva néztem rá.
- Köszi a napot! Legalább nem egész nap Spongyabobot kellett néznem. - mondtam mosolyogva.
Castiel kuncogott.
- Szívesen! De csak azért mentettelek meg a Spongyabobtól, hogy nehogy hülyébb legyél, mint most! - jegyezte meg gúnyosan.
- Hahaha...Humor Herold lecsapott! - mondtam gúnyosan.
Castiel felnevetett. Ezután megköszörültem a torkom.
- Szóval még egyszer köszönöm!
- Én meg még egyszer mondom, hogy szívesen. - jött a gúnyos válasz.
Magam sem tudtam mi ütött belém, de lábujjhegyre álltam és megpusziltam. Castiel teljesen elpirult.
- Akkor szia! Hétfőn találkozunk a suliban! - mondtam neki és kinyitottam az ajtót.
- Igen, szia! - felelte és elindult.
Amikor bementem csak akkor esett le, hogy mit csináltam. Te jó ég, ez olyan volt, mint egy első randi!
Ez a dal honnan van? Nagyon tetszik és már nekem is van egy dallam hozzá a fejembe :)
VálaszTörlésSzia! :) Az eredeti dal: Alvin és a mókusok - Szerelem
TörlésJó kis pörgős szám, imádom :D
De jó a dal!:) A blog meg föleg!! Folytit, mert leáll a szívem, és megfagy az arcomon 10 000wattos vigyorom!:)))
VálaszTörlés