A Bál

Lassan, de biztosan közeledtünk a bál felé. A próbák jól mentek, mikor már csak két nap volt a bálig senki nem mondta volna meg, hogy csak pár napja álltunk össze. A lányokkal hamar összebarátkoztam, hamarabb mint gondoltam. Ezalatt az idő alatt azonban nagyon hanyagoltam Castielt...szegény, szerintem nem tudta mi történt velem. Bár jobban belegondolva, ha érdekeltem volna megkeres. Bár igazság szerint nem bántam volna, ha megkeres, mert máig érdekel mit akarhatott kérdezni.

Hideg és szeles péntek volt aznap és én egyedül baktattam az iskolába. Fejemen fülhallgatóm és max hangerőn hallgattam a My Chemical Romance számokat. Kiakartam zárni a külvilágot. Ám mikor már sikerült volna azonban két erős kezet éreztem a vállamon és éreztem ahogy a közeli kerítésnek nyom. Először azt sem tudtam mi történik, rablás, erőszak vagy mi, de aztán megláttam a vigyorgó Castielt.

- Te! - kiáltottam fel.

- Én! - vigyorgott.

Arrébb löktem magamtól és levettem a fülhallgatóm.

- Ezt soha többé ne csináld! - kiáltottam rá.

- Csak nem megijedtél? - röhögött a vörös.

- Nem, hallod... - jegyeztem meg gúnyosan.

- Pedig nem is vagyok olyan ijesztő.

- De én nem számítottam rád, bazdmeg! - emeltem feljebb a hangom.

- Ej, ne káromkodj! Gyerekek is lehetnek a közelben. - pimaszkodott.

- Letojom! - vágtam rá, majd elindultam a suli felé.

Casti azonban követett, majd mellém került és úgy vigyorgott rám.

- Igen Castiel? - pillantottam rá.

- Mi igen? - pimaszkodott.

- Mit szeretnél?

- Miért gondolod, hogy bármit is szeretnék?

- Nem bámulnál ennyire, ha nem akarnál valamit. Szóval? Hallgatom! - álltam a vörös elé.

Erre ő picit habozott, de aztán felsóhajtott.

- Megakartam kérdezni van-e kísérőd a Bálra. - vont vállat.

- Nem, nincs. - biccentettem oldalra a fejem.

- Esetleg, eljönnél velem? - kérdezte picit zavartan.

Meglepődtem, nem is kicsit. Castiel elhívott a bálba? Hol a kandi kamera?

- Végül is - vontam meg a vállam. -, jobb mint egyedül menni. - mosolyogtam rá.

Láttam, hogy a vörös megkönnyebbül a válaszomon.

- Akkor? Mehetek érted hatra? - tette fel a kérdést mosolyogva.

- De hát az egész hétkor kezdődik, nem? - vontam fel a szemöldököm.

- Így igaz, viszont így nem kell a sor miatt aggódnunk és még tudunk sétálgatni is.

- Végül is jogos. - vigyorogtam rá.

- Na, nem is vagyok olyan őrült, mi? - pimaszkodott.

Én csak megforgattam a szemem rajta és kicsit meglöktem. Már megláttam a suli bejáratát mikor eszembe jutott valami.

- Ezt akartad akkor is kérdezni, amikor Ken félbeszakított minket? - néztem rá oldalra biccentett fejjel.

- Nem, akkor mást... - dörzsölte meg a tarkóját Castiel.

- Mit? - néztem rá meglepetten.

- Azt, hogy... - kezdett habozni Castiel. - Szóval...

- Lilly-Rose!

Nem akartam elhinni...ez már a második alkalom volt, hogy félbeszakítottak minket Castiellel. Megfordultam és megláttam közeledni az ideges Ivelisset.

- Lilly-Rose, beszélnünk kell! - nézett rám és látszott, hogy nagy a baj.

- Szavad ne feledd Castiel! - néztem vissza a vörösre, aki csak bosszúsan megrántotta a vállát és tovább ment. - Mi a baj Ivelisse? - néztem a szőkére.

-A gitárom...elhoztam, hogy majd itt hagyom a DÖK teremben, hogy a bál napján ne kelljen annak a hurcolásával szenvednem, de...Amber ma bejött beszélgetni Nathaniellel és miközben vele beszélgetett lelökte az asztalról a gitárom és eltört...így nem tudok játszani! Ráadásul a szüleim megölnek, nagyon drága volt az a gitár...

Láttam szegény lányon, hogy a vérnyomása az egekben volt és nagyon ideges volt. A könnyek már ott voltak a szemében, de mivel nem akart gyengének látszani nem sírt.

- Nyugalom Ivelisse. Megoldjuk. - fogtam meg a kezeit.

- Nem tudok addig beszerezni egy másik gitárt! Nincs rá pénzem és szüleim biztos nem fognak adni rá... - kezdett szipogni.

- Nyugalom Ivelisse. - suttogtam. - Figyelj, nekem van két gitárom, de az egyik elektromos gitár, a másik pedig basszusgitár? Tudsz azokon is játszani, vagy csak az Akusztikus gitáron?

- Tudok mindkettőn. - szipogott és megtörölte a szemét. - Kölcsön tudnád adni az egyiket?

- Persze! - mosolyogtam. - Ma át is jöhetnél érte. A basszusgitár megfelel neked?

- Tökéletesen! Köszönöm Lilly-Rose! - ugrott a nyakamba és szorosan megölelt. - Ezt nem felejtem el...

- Semmiség. - mosolyogtam. - De most menjünk, a diri nem örülne, ha elkésnénk.

- Igaz. - mosolygott.

Valami azonban nem hagyott nyugodni. Amber tudta, hogy fellépünk...ha nem tudta volna, nem tette volna tönkre Ivelisse gitárját, ebben biztos vagyok! De vajon honnan jött rá, hogy mi vagyunk a Blue Lemonade?

XxXxX

Lassan, de biztosan elérkezett a bál napja. A hangszerek és a ruha amiben fellépünk már az iskolában volt a DÖK teremben, így csak a báli ruhával kellett otthon megszenvedni. Én magam nem mentem arra, hogy a nap gyönyörűje legyek, szóval annyira nem is cicomáztam ki magam. Egy rövid, ujjatlan, kék ruhát vettem fel és fekete magassarkút. Magamra alig kentem valami sminket és a hajammal sem csináltam semmit. Ezután az ékszeres dobozomhoz léptem és kivettem belőle egy nyakláncot, amit még anyukámtól kaptam, aki apukámtól kapta mikor annyi idős volt, mint most én. Egy ezüst pengető medál volt rajta. Hosszasan és elmerengve néztem a láncra. Anyám sokat mesélt róla, hogy apámmal a kapcsolatuk akkor kezdődött mikor ők is gimisek lettek. Osztálytársak lettek és először csak barátok, majd egyre több lett köztük. Az egészben az a vicces, hogy mind az apám, mind az anyám a Sweet Amoris diákjai voltak. Milyen vicces...lehet ugyanabban a padban ülök amelyben édesanyám is ült...á, az lehetetlen! Ő közkedvelt volt, nem úgy, mint én. Az idősebb tanárok és a diri biztos tudják kiknek a lánya vagyok, mégsem hozták még fel.

- Manó!

Hirtelen feleszméltem és az órára pillantottam. Hat óra volt kereken.

- Megyek már! - kiáltottam és gyorsan felcsatoltam a nyakláncom.

Ezután a tükör elé álltam és jobban megnéztem magam. Nem szerettem ennyire kicsípni magam, most mégis...de ez valahogy nem én voltam. Anyám is ilyen volt. Aztán kiderült milyen tehetséges éneklés terén. Igen, a hangom anyámtól örököltem, ezért is szerettem énekelni. Akkor úgy éreztem, anyám ott van mellettem és velem énekel. Gyorsan megigazítottam a ruhámat, majd elindultam a bejárat felé. Castiel ott állt egy barnás felsőben, rajta bőrdzsekivel. Lassan léptem oda mellé, de azért keresztanyámra mosolyogtam.

- Légy jó manó, ne halljak rád panaszt! - ölelt át keresztanyám.

- Rendben keresztanyu. - megöleltem, majd Castiel mellé léptem.

- Te pedig nagyon vigyázz Lilly-Rosera. - nézett Castielre keresztanyám. - Nagyon könnyen képes bajba keveredni!

- Nagyon fogok rá vigyázni. - vigyorgott Castiel.

- Rendben. - mosolyodott el keresztanyu. - Akkor jó szórakozást.

- Viszlát. - biccentett Castiel.

- Szia! - intettem hátra, majd Castiel mellett elindultam.

Csöndben voltunk, míg ki nem értünk a kapun. Ekkor Castiel kuncogására lettem figyelmes.

- Miféle bajokba keveredik a kis manó? - vigyorgott rám.

- Haha... - forgattam meg a szemem. - Épp amibe. Kedvemtől függ.

- Cigi, alkohol, rablás? - sorolta Castiel.

- Egy időben cigi...de volt példa, hogy verekedtem. - vontam vállat.

Anyám halála nagyon megviselt. Még csak épphogy betöltöttem a 16. életévem és máris árva lettem. Próbáltam leplezni mennyire fáj, de lehetetlen volt. Folyton sírtam és alig tudtam megnyugtatni magam. Egy időben képes voltam bárki előtt elsírni magam aztán egyre erősebb lettem és egyre kevesebbszer sírtam mások előtt. Ám hogy könnyebben feldolgozzam anyám elvesztését a stressz megoldását illetően a cigarettához nyúltam. Tudom, 16 éves gyerek kezébe nem való a cigi, de én akkor ezt találtam a legjobb megoldásnak. Mielőtt kereszt szüleimhez kerültem, addig egy tucat nevelőszülőnél éltem már, de egyikük sem bírt velem. Vagy azon kaptak, hogy a suli mosdójában cigizek, vagy neki estem egy osztálytársamnak, aki anyám szidta vagy épp benne volt a szidásában anyám. A gyámügy végül a kereszt szüleimnél helyezett el, de közölték, ha ők is képtelenek velem bánni, új gyámot keresnek nekem. Én viszont nem akartam új szülőket. Nekem tökéletesen megfelelt keresztanyám és keresztapám. Ez nem azt jelentette, hogy ezek után többé nem gyújtottam rá, csak sokkal óvatosabb voltam. Meg persze, igyekeztem leszokni, mert tudtam, ez sokáig nem mehet így.

- Bagózol? - vigyorgott a vörös. - Nyugalom, én is szoktam.

- Rendben, de ha én tovább folytatom visszakerülök anyámhoz. - sóhajtottam és hazudtam.

- Ennyire nem akarsz anyáddal élni? - pillantott felém Castiel.

- Hidd el Castiel...bármit megadnék érte, de már ez nem kivitelezhető... - néztem a földet.

- De az imént azt mondtad, hogy...

- Igen, azt mondtam, de ha visszakerülök anyámhoz, örülök, ha egy órára láthatom... - sóhajtottam és ez igaz volt. Nem hiszem, hogy engedné bárki is, hogy 1 óránál tovább a temetőben tartózkodjak.

- Értem... - hallottam a kételyt Castiel hangjában, de inkább nem mondtam semmit és ő sem. - Amúgy egész szépen kicsípted magad ahhoz képest, hogy nem szeretsz elegáns lenni. - pimaszkodott picit.

- Néha megteszem...de csak néha. - pillantottam a vörösre.

- Többször is megtehetnéd. Így nem nézel ki annyira deszkának.

Én nem feleltem csak jól bordán csaptam, de ő csak nevetett erre. Mosolyognom kellett Castielre. Ő volt az, aki elfeledtette velem minden bánatom. Mindig tudtam rajta nevetni vagy éppen valami miatt haragudni rá. Ám ez elég volt ahhoz, hogy ne gondoljak arra mennyire hiányzik is az édesanyám. Szép lassan meg is érkeztünk a gimihez ahol az elsők közt voltunk. Mikor beléptem pont szembejött velem Ivelisse.

Egy kék, földig érő, rövid ujjú ruhát viselt, melynek alját sötét szívek, tetejét csipkék borították. Derekánál egy szalag lógott, melyet csak lazán kötöttek meg. Karján aranykarperec himbálózott, más kiegészítőt nem viselt. Smink alig volt rajta, hajával sem kezdett semmit.

- Lilly-Rose! Castiel! Hogy-hogy ilyen korán itt? - lépett meglepetten hozzánk.

- Megúsztuk a sorban állást és inkább korábban, mint később. - felelte Castiel vigyorogva.

- És amúgy is, még szeretnénk elpróbálni a számunkat. - jelent meg Nathaniel mosolyogva. - Szia Lilly-Rose, üdv Ivelisse. - mosolygott ránk, majd Castiel felé fordult. - Amint Lysander megérkezik kezdődhet a próba.

- Amennyiben nem felejtette el... - sóhajtott Castiel.

- Nem, nem felejtettem el. - jött a felháborodott hang Castiel mögül.

- Szia Lysander! - köszöntem széles mosollyal.

- Hála égnek...amióta próbálunk ez a 3. hogy nem felejtetted el. - jelentette ki gonoszan Castiel.

- De ezt nem felejtettem el! - húzta ki magát Lysander. - Szóval egy szavad nem lehet!

Halkan elnevettem magam rajtuk. Ekkor lépett be az épületbe Jennalie is. Biztos Lysanderrel érkezett.

Hosszú báli ruhát viselt, kicsit a viktoriánus korból valónak hatott. A ruha fekete és zöld színekben díszelgett és talán még fűző is volt rajta. Nyakában egy réginek tűnő nyaklánc libegett. Haját egyenesen hagyta, de közülünk talán rajta volt a legtöbb smink.

- Ez nem volt szép Castiel... - tette keresztbe a karját, vagyis hallotta a beszélgetést.

- Jól van, na! - vont vállat a vörös. - Meg ne egyetek!

- Hagyjuk ezt! - lépett közelebb hozzájuk Nathaniel. - Inkább próbáljunk, hogy minél hamarabb a lányokkal lehessünk.

Castiel megvonta a vállát, majd rám pillantott.

- Igyekszem vissza. Addig ne csinálj hülyeséget, mert keresztanyukád még leszid engem, hogy nem vigyáztam a kis manójára. - pimaszkodott.

- Jaj, menj már! - vágtam vállon röhögve.

Ő is kuncogott, majd ment Nathaniel után.

- Igyekszem vissza Jennalie. - csókolt kezet Jennalienek Lysander.

- Rendben. - biccentett a zöld hajú, majd mellénk lépett.

- Olyan aranyos vagy Lyssel. - áradozott Ivelisse.

- Ugyan... - intett Jennalie és elfordult, mert teljesen elpirult. - Lysandernek kifinomultabb ízlése van, nem én leszek élete szerelme...

Láttam, hogy ez zavarja Jennaliet. Odaléptem és a vállára helyeztem a kezem.

- Ugyan, ne butáskodj! Lysander szeret téged, ebben biztos vagyok. Csak még nem lépett. Lehet csak azért, mert elfelejtette... - szólaltam meg.

- Héj! - szólalt meg a zöld hajú mosolyogva. - Ne bántsd!

- De ugye, hogy jobb kedved lett? - mosolyogtam rá.

- Egy kicsit... - tette keresztbe a kezeit.

- Nyugi, én is macskás néni leszek. - lépett közelebb Ivelisse. - Nathaniel rám sem pillant, nem hiszem, hogy pont most kezdeném érdekelni...

- Jaj már Lis! - néztem rá. - Látszik, hogy bír téged.

- Lis? Na, így még senki nem hívott...de nem gond. - vont vállat. - Oké...és mi van veled és Castiellel? - jelent meg pimasz mosolya.

- Ha azt én tudnám mit akar a vöröske én lennék a legboldogabb ember... - sóhajtottam, majd elindultam a pince felé.

Jannelie és Ivelisse összenéztek a hátam mögött, láttam a szemem sarkából. Majd szép lassan utánam futottak és be is értek, hogy együtt mehessünk a "buliba".

XxXxX

A pince nem volt nagy szám, igaz hatalmas volt és pincéhez képest tiszta. A plafonra különböző színű lámpák voltak szerelve, hogy rendes diszkófény lehessen. Az egyik sarokban pedig fel volt szerelve a színpad. Tudtam, hogy ez lesz a nap, amikor mi is fellépünk ott. Időközben csatlakozott hozzánk Yasmin is, aki amúgy Arminnal érkezett.

Különleges ruhát viselt, zöld volt és tele csipkével meg szalagokkal. Olyan volt, mintha a szalagok tartották volna össze. Bokacsizmát viselt, ami hasonlóan volt díszítve és még a hajában is egy zöld szalag díszelgett. Mint Jennalie elmondta a ruhát a nővére Rosalya és párja Leigh készítették. Én addig nem is tudtam, hogy Rosalya ilyen ügyes "varrónő". Időközben a fiúk is megérkeztek és Ivelisset Nathaniel, Jennaliet Lysander engem pedig Castiel kért fel táncolni, Yasmin pedig Arminnal ment a táncparkettre. Én bár nem vagyok egy nagy táncos, de elég ügyes voltam magamhoz képest. Persze koncentrálni nem nagyon tudtam, hogy ezt akkor észrevegyem, mert Mirsy még nem érkezett meg. Kezdtem kicsit aggódni, mert nélküle nem igazán ment volna a fellépés.

- Mi a gond?

Ekkor eszméltem csak fel. Castiel kíváncsian nézett rám.

- Semmi, csak elgondolkodtam. - mosolyogtam kicsit.

- Remélem nem valami rosszaságon, nehogy kikapjak a keresztanyukádtól! - pimaszkodott.

- Jaj, te hülye! - nevettem el magam. - Nem azon.

- Akkor hát min? - kérdezte miközben abbahagyta a táncot.

- Hát...csak úgy elgondolkodtam. - vontam vállat. - Sok mindenen!

- Rémesen hazudsz, ha nincs elég időd kitalálni valami hazugságot. - vigyorgott rám.

- Nézd el... - feleltem.

Ekkor azonban megpillantottam Mirsyt. Rövid rózsaszín, pánt nélküli ruhát viselt bordó magassarkúval és semmiféle kiegészítővel. Szeme ki volt festve, hajával azonban semmit sem csinált. Kísérője pedig - számomra meglepő módon - Ken volt. Elmosolyodtam és integettem nekik, mire Mirsy visszaintegetett.

- Úgy látom sikeres volt a barátszerző akció. - vigyorgott Castiel.

- Bizony. - feleltem szintén mosolyogva.

- Szívesen. - jegyezte meg a vörös.

- Mit szívesen? - vontam fel a szemöldököm.

- Ha nem viszlek el arról a padról, akkor sosem ismerted volna meg őket. - mutatott körbe a lányokon.

- Igaz, de ha nem vittél volna onnan el, akkor eggyel kevesebb hegem is lenne. - emeltem meg a hajam, hogy jól látszódjon a heg, amit Amber okozott.

- Nem haltál bele. - pimaszkodott.

- De így most csúnya lettem...nem lehetek többé modell... - tettettem a sírást.

- Te néha akkora idióta vagy. - röhögött fel Castiel.

- Bizony! De te így is elfogadsz! - böktem hasba, mire a vörös összerezzent.

- Annyi a szerencsés, hogy türelmes ember vagyok!

- Te türelmes? Ez új! - nevettem.

- Ne hidd el! - nyújtotta rám a nyelvét Castiel.

- Nem is hiszem.

- Akkor jó!

- És amúgy? Hogy megy a bandátok? - kíváncsiskodtam.

- Miért érdekel? - vigyorgott rám. - Amúgy egész jól, biztos lesöpörjük a színpadról azt a nyomi bandát.

- Hm...kíváncsi leszek. - vigyorogtam.

Ekkor azonban egy lassú szám kezdett el szólni és mindenki lassúzni kezdett a párjával. A következő pillanatban láttam, hogy Castiel felém nyújtja a kezét.

- Felkérhetlek egy táncra? - kérdezte kicsit pimasz mosollyal.

- Fel, de szólnom kell, nem tudok táncolni. - fogtam meg a kezét.

- Nem gond, mert én sem. - vont magához és táncolni kezdtünk.

És tudjátok mit? Hazudott nekem! Esküszöm, jobban táncolt, mint gondoltam és mint állította. Végig ütemben maradtunk, én pedig hagytam, hogy vezessen, így nem kellett félnem, hogy elrontom. Esélyem sem volt a lábára lépni, mindig ügyesen elkerülte ezt. Én pedig másra sem tudtam figyelni, csak rá. A szép szürke szemeivel csak engem nézett én pedig csak őt néztem zöld szemeimmel. Egyik kezem az ő kezei közt volt, a másikkal a vállát fogtam, míg az ő keze az én derekamon pihent. Fura érzés lett jelen bennem...mintha pillangók szálldostak volna a gyomromban és egyre jobban vonzottak a vörös ajkai, így egy futó pillantást vettem az ajkára, de aztán vissza is néztem a szemébe. Ő persze ezt láttam és elégedetten elmosolyodott, majd közeledni kezdett felém ajkaival. De a csók nem történhetett meg. Egy hang félbeszakított minket.

- Kérem, a bandák versenyére jelentkezőket, hogy készüljenek fel, mert 5 perc múlva kezdünk! - szólalt meg a diri a színpadról.

- Ne haragudj Lilly, de mennem kell. - nézett rám kicsit szomorúan.

Lassan engedett el, keze egy darabig még fogta az enyémet, majd finoman azt is elengedte. Ezután becsatlakozott Nathanielhez és Lysanderhez és távozott. Sóhajtottam egyet és picit csalódottan néztem utána. Láttam ahogy megjelenik körülöttem Jennalie, Yasmin, Ivelisse és Mirsy is.

- Mire várunk! 5 perc múlva kezdés. Mutassuk meg a fiúknak mit tudunk mi! - néztem a lányokra akik helyeselve bólogattak.

Ezután egyenesen a nekünk kialakított öltöző felé vettük az irányt. Úgy éreztem ezen a versenyen nem veszíthetünk.