2015. január 31., szombat

Csöbörből vödörbe

Ivelisse's Pov

Olyan érzésem volt, mintha egy háború közepén álltunk volna, ahol egy emberünket elvesztettük, egy másikat pedig az ispotályba kellett volna küldenünk. Más nem láthatta, vagy érezhette, de én igen.  Ez az egész Deboráhval egy nagy háború volt. Nem tagadom, kívülről talán úgy tűnhetett, hogy egy egyszerű gyerekes civakodás, de nem... Ez ránk is másként hatott. Deborah nem játszott fair játszmát, ami ekkor tudatosult bennünk. Addig is féltem tőle, de azok után már ránézni sem mertem. Nem tudtam, hogy mire képes még, de nem is akartam kideríteni. Elvesztettem miatta egy jó barátot, és a legjobb barátnőmet hanyagolnom kellett. A düh, ami bennem kavargott, és mellette a csalódottság leírhatatlan volt. Úgy éreztem vesztésre állunk, pedig még csak épphogy elkezdtük a harcot. Szomorúan léptem be a DÖK terembe, és kezdtem bele a papírmunkába. Elvállaltam, hogy elintézem Ken papírmunkáját, utána küldöm, amit kell, és elrakom, amit nem kell. Rettenetesen nehezemre esett ez a papírmunka, hisz mégiscsak egy barátom dolgait intéztem, akit akkor úgy éreztem, többé nem látok. Egy idő után csak az igazolványképét kezdtem figyelni, és Ő magát. Hiába rontott a külsején a szemüveg és a rosszul nyírt haja, ha ettől eltekintettünk, egész helyes fiú volt. Értettem én mibe szeretett bele Mirsy. Kicsit el is kellett mosolyodnom, ahogy eszembe jutottak a bálon.

- Biztos megéri nektek ez a küzdelem?
Ijedten ugrottam fel, és Deboráhval találtam szemben magam. Dühösen néztem rá, de egyelőre csak egy helyben álltam. Nem akartam semmit elsietni.
- Csak nem félsz, pici Ivelisse? - lépett közelebb hozzám a démon.
- Ne közelíts! - szóltam rá. - Nem félek tőled, de ne gyere a közelembe!
- Miért? - vigyorgott gonoszan.
- Miért? Még van pofád megkérdezni miért? - emeltem fel a hangomat. - Az egyik barátnőmet eltiltották a sulitól egy hétre, egy másiknak összetörted a szívét, ráadásul az egyik barátom távozott miattad az országból! Érthető szerintem, ha nem akarlak látni.
- Ugyan már édesem - nevetett fel harsányan Devorah -, én figyelmeztettelek. Mondtam, ha az utamba álltok, akkor úgy jártok, mint Lindsey...
- De hát az a vödör víz Amber volt! - folytattam.
- Azt hiszed nem tudom? - biccentette oldalra a fejét. - De jobbkor nem is jöhetett volna.
- Mit akarsz itt? - kérdeztem egyre idegesebben.
- Azt, amit eddig - felelte egyszerűen. - Befejezni, amit elkezdtem. Tudom, hogy szervezkedtek ellenem, de nekem ez nincs ínyemre. A tervem mostantól már az is, hogy megszabaduljak tőletek...
Láttam, ahogy megindul felém, a szívem pedig erre hevesen kezdett verni. Megijedtem, és azt sem tudtam hirtelen, hogy mit csináljak. Még Amberrel szemben sem tudtam megvédeni magam, nem hogy Deboha ellen. Ijedtemben egy széket emeltem magam elé, de nem volt elég, egyszerűen kitépte a kezemből, majd pofon vágott. Az egyensúlyomból kizökkenve, az arcomat tapogatva léptem arrébb, de ekkor egy újabb ütést éreztem, ezúttal a szememnél. Ezután már tényleg elvesztettem az egyensúlyom, így beestem az egyik fikusz mellé, de ezzel még nem fejeződött be. A következő pillanatban éreztem, ahogy a lábszáramra tapos erőből. Hangosan fel kellett nyögnöm, és a könnyeim is kicsordultak. Lihegtem és igyekeztem halk maradni, mert azért mégsem akartam, hogy így lássanak... pedig talán ha sikítok, akkor valaki segít...
- Jól jegyezd meg Ivelisse, ne állj az utamba se te, se a barátaid, mert Isten a tanúm, hogy te abba beledöglesz! Világos voltam? - sipított Deborah.
- Akármit mondasz, és akármit teszel, úgysem állunk le! Megbosszuljuk Lilly-Roset és Kent... - szipogtam.
- Ám legyen - felelte, majd a hajamnál fogva felhúzott, hogy a szemébe nézhessek. - De jól jegyezd meg Ivelisse, ha még egyszer az utamba állsz, te vagy a barátaid, annak nem lesz jó vége. Én szóltam! Nem foglak tovább fenyegetni, hanem támadok. A háború elkezdődött szívem, és ezt tartsd észben...
Amint befejezte a monológját visszadobott a fikusz mellé, majd még egyszer belém rúgott, és elhagyta a DÖK-ös termet. Ekkor a könnyeim a felszínre törtek, mert már nem bírtam magamban tartani őket. Halkan szipogni kezdtem, és fogtam fájó arcomat, és próbáltam kimászni is a virág mellől, de nem bírtam. A lábam nagyon sajgott, egyszerűen mozdítani alig bírtam. Ekkor azonban nyílt az ajtó, és hallottam, amint valami tompa tárgy a földre esik.
- Ivelisse!
Felpillantottam, és megláttam a körülöttem álló Nathanielt és Melodyt. Mindkettejük arca ijedt volt, amitől rám csak még jobban rám jött a sírhatnék.
- Melody, szólj az igazgatónőnek! - utasította Nathaniel.
A barna erre csak bólintott, majd kirohant a teremből. Ekkor Nath felkapott az ölébe, és úgy vitt az asztalhoz, amire leültetett. Én továbbra is hangosan szipogtam, mert nem bírtam megnyugodni.
- Semmi baj Ivelisse... - ölelt magához a szöszi és próbált vigasztalni.
- Nem tudtam védekezni... nem játszik fair játszmát... - sírtam.
- Ki? - kérdezett vissza.
- Deborah! - kezdtem újra keservesen zokogni. - Itt volt és megfenyegetett... megtaposott... megrugdosott...
Nathaniel arcára ekkor látványosan kiült a düh, a szemei szinte villámokat szórtak. Ezután odahajolt, a homlokomra nyomott egy puszit, majd kirohant a teremből. Tudtam, vagyis sejtettem merre tart.
- Nath, ne! - kiáltottam utána, de mindhiába.
Ekkor lépett be a diri Melodyval, és a suli orvosával. Ám én már csak sírni tudtam. Aggódtam Nath miatt, és hogy a többiekkel, mit tehet Deborah.

Nathaniel's Pov

Sértett vadkan üzemmódban szeltem át a folyosót, hogy megtaláljam a személyt, aki nekem kellett. Az egy dolog, hogy Deborah elűzött egy diákot és pár napra eltiltatott egy másikat, de azt már nem bírtam, amit Ivelisseel tett. Eddig tűrtem, de innentől nem bírtam. Azt a lányt bántotta, akit már olyan régóta... kedveltem.Aki fontos volt nekem... egy barátom... egy olyan embert, akire másként is tudtam volna tekinteni, mint barát. Ezzel kiverte a biztosítékot. Ekkor befordultam a folyosón, és megpillantottam Castielt, aki épp a szekrényében pakolászott.

- Castiel! - indultam meg felé, igen dühösen.
A vörös egy lesóhajtó pillantást vetett felém, nem igazán tűnt úgy, hogy nagyon érdeklem. Engem azonban nem érdekelt, dühös voltam, és ki kellett adnom magamból. Még akkor is, ha ezzel magát a démont hívtam ki magam ellen.
- Bajod? - kérdezett vissza flegmán.
- Állítsd le az exed! - feleltem idegesen.
- Mi közöm nekem Deborhához? - kérdezett rá unottan.
- Micsoda, az, hogy miattad jött vissza! Ne mond, hogy nem látod Castiel, mert menten kitérek a hitemből!
- Ne üvöltözz velem! - rivallt rám. - És ha miattam jött vissza? Nem fog csettintésre távozni! Különben is, mit érdekel engem?
- Mit érdekel? Terrorizálja az iskolát, az előbb össze verte Ivelisset! Ne legyél már ennyire nemtörődöm!
- Akkor itt az ideje, hogy megtanulja a kis szöszi, hogyan védekezzen. Különben is, semmi bizonyíték arra, hogy Deborah volt... a szemednek meg nem hiszek, meg jobban belegondolva, egyáltalán nem hiszek neked sehol... - fordult sarkon, hogy otthagyjon.
- Miatta tiltották el Lilly-Roset az iskolától! Hát ez sem érdekel téged? - kiáltottam utána, mire megtorpant. - Semmit nem tehetett az egészről, Deborah csak bemártotta, hogy ne legyen útban!
- Magának kereste a bajt! - fordult szembe velem ismét a vörös. - Minek öntötte le vízzel?
- Mond Castiel, alkalmi süket vagy, vagy csak nem akarod meghallani, amit mondok? Nem Ő öntötte le, Ő csak be lett mártva! Ha pedig nekem nem hiszel, akkor kérdezd meg! - vettem elő a mobilom és rámentem Lilly-Rose névjegyére.
Castiel hosszasan csak bámult hol engem, hol a telefonom. Láttam, hogy vívódik, de mélyen legbelül hittem benne, hogy a helyes út mellett dönt. Nagyot kellett koppannom. Csak vállat rántott és ismét elindult. Az agyvizem felforrt, és utána rohantam, majd a vállánál fogva magam felé fordítottam.
- Mi bajod van? - üvöltötte le a fejemet.
- Mi bajom van? Az baszdmeg, hogy nem figyelsz rám! Vagyis, ha az én problémám nem is érdekel, legalább Lilly-Rosera gondolhatnál! Szeret téged és te is Őt, most pedig otthagyod a szarban! Felhívtad, hogy megkérdezd mi van vele? Hogy jól van-e? Ő már rég keresett volna, de te nem mozdítod az egós pofádat, mert nem érdekel! Csak játszol a szívével! Szerinted ez olyan mókás?
Mielőtt bármi mást mondhattam volna, már csak a szekrényt éreztem a hátamnál, az ingem gallérján pedig Castiel kezét. Dühösen nézett rám, szemeivel szinte ölt.
- Mit tudsz te arról, hogy mi érdekel engem? Nem ismersz! Szeretem Lilly-Roset, igen is, és érdekel, csak még nem bírtam feldolgozni a tettét! Szállj ki az életemből és foglalkozz a sajátoddal, te stréber. Ha bajod van, ott a barátnőd az igazgatónő, panaszold el neki!
- Neked kell leállítanod Deboráht! Ha nem teszed Castiel kitudja milyen következményei lesznek! - kiabáltam.
- Miért nem állítod le te? Hisz a te nagy szerelmed! Elvetted tőlem, ahogy a lehetőséget is attól, hogy sztár lehessek!
- Neked csak ez a bajod? - emeltem fel ismét a hangom. - Csak, hogy tudd, már akkor sem szerettem Deboráht, csak hallottam, amint kiakar téged dobni a bandából!
- Hazudsz! - pofozott fel.
Az arcomra raktam a tenyeremet, és más esetben itt meg is álltam volna, de ezúttal nem. Tudtam, hogy mi lesz a vége, de nem érdekelt. Túl dühös voltam.
- Nem hazudok! Ő kezdte az egészet! - kiabáltam.
- Kussolj! - ütött meg újra és egyre jobban fújtatott.
- Nem kussolok! Te is tudod, hogy akkor én már Ivelisset szeretettem, semmi nem kellett nekem a kurva barátnődből!
- Fog be a pofádat te szaros stréber! - üvöltött, és ismét ütött.
Eddig bírtam magam visszafogni, ezután én is neki estem. Minden dühöm, ami eddig bennem lakozott, elkezdtem Castielen levezetni.
- Lilly-Rose téged próbált védeni, ezért került bajba! Vedd már észre Castiel, itt most te vagy az áldozat, Deborah a gonosz, mi pedig a jók! - kiabáltam még mindig.
- Hazudsz! Hazudsz! - ismételgette miközben ismét a padlóra küldött.
Pár pillanat múlva az ajtó nyikorgására lettünk figyelmesek, majd csak azt éreztem, ahogy valaki lefog engem, és láttam, ahogy Mr. Fararize tartja Castielt Borisz tanár úr segítségével. Még így is nehezükre esett visszatartani a vöröst, aki a szemével ölt... ahogy én is.
- Nathaniel Parker és Castiel Graham most azonnal az igazgatóiba! - kiáltott fel a diri.
Igen, megtörtént a harmadik verekedés. Ettől mindig is tartottam.

XxXxX

Yasmin's Pov

Idegesen járkáltam fel-alá az igazgatói előtt. Nem akartam elhinni, hogy Castiel és Nathaniel megint összeverekedtek. Nem elég, hogy a háború javában zajlott, és három emberünket nélkülözni kellett, de még ez a két majom is ekkor esett egymásnak. Az ideg összeroppanás szélén álltam, mert nem jött volna jól, ha akár egyikőjüket is kicsapják.

- Yasmin, nyugalom... - lépett elém Armin.
- Nem tudok megnyugodni Armin! - néztem mélyen a szép kék szemekbe. - Egyszerűen most nem megy!
- De próbáld meg... jobb, mint itt fel-alá sétálgatni... - simogatta volna meg az arcom, ha nem lépek arrébb.
- Nem, nem jobb! Armin, emiatt a boszorkány miatt, már három emberünket elvesztettük, egyik "életét" most tárgyalják, akiért pedig harcolunk megint veszélyben van... itt nincs plusz élet, ez a valóság! - téptem a hajam.
Első sorban Lilly-Rose miatt aggódtam. Nem elég neki, hogy ideiglenesen kicsapták, de lehet, a szerelmét örökre kivágják a suliból. A talaj kezdett kicsúszni a lábunk alól, és Deborah keményebb ellenfélnek kezdett bizonyulni, mint mi számítottunk rá. Ki hinné, hogy egy tizennyolc éves ilyen "pusztítást" tud okozni? Ez volt az első alkalom, hogy valami miatt, teljesen elment a kedvem a PSP-mtől. Féltem, és dühös voltam. Dühös voltam magunkra, mert nem vigyáztunk eléggé, és féltem, hogy emiatt mindent elveszítünk. Amikor feleszméltem, már láttam, hogy Armin nincs ott. Csak sóhajtottam egyet, és végül leültem, és csak barackvirág színű hajamban turkáltam. Annyira elegem volt.
- Vesztésre áll a háború tubica?
Dühösen pillantottam fel a hang tulajdonosára, aki nem más volt, mint Deborah. Ennek a parasztnak is pont akkor kellett megjelennie.
- Takarodj innen! - álltam fel.
- Na, na, na, csak nyugalom - intett le. - Nem akarlak bántani.
- Bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt... - fújtattam dühösen.
- Yasmin, valóban úgy gondolod, most van a legjobb alkalom, hogy nekem ess? - biccentette oldalra a fejét. - Szerintem neked nem most kéne kiesned a csapatból - mosolygott gúnyosan.
- Mit akarsz még tőlünk Deborah? - sóhajtottam egy nagyot.
- Azt, amit eddig is... leállítani a veszélyt. Nem akarok senkit bántani, de nem hagytok más választást - állt szembe velem. - Mondok neked valamit Yasmin. Én nem bántalak többé titeket, és ti sem bántotok engem. Hogy tetszik az ajánlatom?
- Miért hiszed, hogy elfogadom? - néztem mélyen az érzelemmentes szemekbe.
- Yasminka, ha nem fogadod el, akkor a háború folytatódik, és bekeményítek. Nem nyugszom addig, ameddig mind el nem buktok, kezdve a kékivel. Szóval vigyázz magadra... ez az, amit Ivelisse nem tett, és hát pórul is járt...
- Te mocsok! - indultam meg felé, hogy megüssem, ám erősebbnek bizonyult, és a falnak nyomott.
- Ide figyelj Yasmin, mert nem mondom el még egyszer. Ne állj az utamba! Ha pedig fontos neked minden, amit eddig elértél, akkor ezt betartod!
Amint ezt elmondta elengedett. Hevesen vettem a levegőt, amikor is kinyílt mellettem a tanári ajtaja. Először Castiel lépett ki rajta, aki félre tolt, mert hát, a fal mellett aztán sok helyet foglaltam... utána pedig Nathaniel lépett ki, a szülei társaságában. Nem érdekelt, hogy az ősei ott vannak, odaléptem hozzá és aggódva pillantottam rá.
- Ugye nem csaptak ki?
- Végül is, csak egy hét eltiltást kaptam - sóhajtott. - De ez is jobb, mintha kivágnak.
- És Castiel? - érdeklődtem tovább.
- Ő is csak eltiltást kapott, de az igazgatónő még szeretne beszélni a szüleivel. Végül is, szerencsénk volt.
- Nathaniel! - emelte fel a hangját az apja.
- Megyek már! - felelte, majd indult is volna, de én a karja után kaptam.
- Nath... vesztésre állunk... - suttogtam aggódva.
- Tudom - felelte halkan -, de nem tudok mit tenni. Igyekszem valamit kitalálni ezalatt az egy hét alatt.
Erre csak bólintottam, majd elengedtem a karját. Szomorúan néztem utána és éreztem, amint egy könnycsepp legördül az arcomon. Egy újabb szövetségest vesztettünk el.

XxXxX

Lilly-Rose's Pov

Az első napom, amit otthon töltöttem azzal telt, hogy feküdtem az ágyamban és sírtam, vagy aludtam. Elvesztettem a legjobb barátomat, és nagyon megviselt. Ken még akkor is ott volt nekem, amikor anyám meghalt, és amikor mindenki ellenem fordult... akkor pedig nem... elment. Próbáltam elterelni a figyelmem, és inkább dalszöveget írni, de az sem ment. A sok sírástól hangom sem maradt, így énekelni sem tudtam. Annyira összejött minden!

Ekkor a csengő hangjára lettem figyelmes. Mivel keresztanyám egész nap gyengélkedett, keresztapámnak pedig valami fontos adminisztrációs ügyet kellett elintéznie, én mentem ajtót nyitni. Látszott rajtam, hogy nem vagyok a toppon, csak egy melegítő nadrágot és kinyúlt és kifakult pólót viseltem, a hajam kócos volt, a szemeim pedig pirosak a sok sírástól. Reméltem azért, hogy nem ijesztem el a vendégemet. Ám, amikor kinyitottam azt kívántam, bár ez történt volna. A kezem ökölbe szorult, és mély levegőt kellett vennem.
- Mit keresel itt?! - kérdeztem ingerülten.
- Na, hát így kell bánni egy vendéggel? - kérdezte Deborah gúnyosan.
- Ha az a vendég te vagy, akkor igen! - sziszegtem.
- Jaj, ne sértegess, mert sírni fogok... - tettette a szomorúságot.
- Mit akarsz itt? - türelmetlenkedtem.
- Csak gondoltam meglátogatlak - próbált kedveskedni.
- És szerinted én elhiszem a hülyeségedet? - vontam fel a szemöldökömet.
- Nem, de reménykedni lehet - vonta meg a vállát.
- Komolyan Deborah, mit akarsz? - kezdtem ideges lenni.
- Csak közölni veled, hogy nyerésre állok - vigyorgott gonoszan.
Összeráncoltam a szemöldökömet. Igazán vártam a folytatást.
- Ken elment, Mirsy szíve összetört, te egy hétre el vagy tiltva a sulitól, Nath és Castiel szintén, Ivelisse kórházban van, Yasmin pedig tanácstalan és zavart - vigyorgott.
- Mit tettél? - kérdeztem rá mérgesen, főleg Ivelissere gondolva.
- Csak azt, amit eddig is. Védem a terültem.
- És ezt miért mondtad el nekem?
- Utolsó figyelmeztetés. Szállj le Castielről, és leállok! Ha nem a magad, akkor a barátaid érdekében...
Hosszasan figyeltem őt, és nem szólaltam meg. Nem tetszett a mosolya... láttam, hogy bármire képes, ha kell, akkor öl is a sikerért. Dühös lettem, de... de nem mertem kimutatni. Csak álltam ott, mint egy darab fa és mélyen a kék szemekbe néztem. Nem tudtam belőle konkrétan semmit kiolvasni.
- A háború továbbra is tart Lilly-Rose. Tied a választás: Vagy visszavonulsz, vagy mindenkit elvesztesz magad körül - mosolygott Deborah, majd sarkon fordult és elment.
Idegesen léptem be a házba és csaptam be magam mögött az ajtót. Elegem volt belőle, hogy az a marha mindig előttem van egy lépéssel. Stresszeltem, muszáj voltam elszívni egy cigit, és jobban átgondolni mindent. Be is léptem a nappaliba, ahol a kandalló felé mentem. Tudtam, hogy keresztapa oda dugta a cigim, így ott is keresgéltem, amíg meg nem találtam. Csak egy szálat vettem ki. de ahogy megfordultam, majdnem infarktust kaptam. Keresztanyám ott feküdt a kanapén, mondjuk csukott szemmel, annyira nem aggódtam. Halkan mentem, nem akartam felkelteni, mert akkor biztos nagy bajba kerültem volna, főleg a cigi miatt. Már mellette jártam, amikor feltűnt, hogy alig emelkedik és süllyed a mellkasa. Idegesen léptem oda hozzá, és a nyakára tettem a kezem. Nem elég, hogy forró volt, de a pulzusát is elég nehezen tudtam kitapintani. A hideg rázta, és amikor a homlokát is megérintettem, az is perzselt. Teljesen pánikba estem, elhajítottam a cigim, és próbáltam felkelteni Agatha nénit, de nem ment.
- Ben bácsi! Ben bácsi! - sikoltottam. - Gyere gyorsan!
Keresztapám pillanatokon belül ott termett, és keresztanyám mellé hajolt, majd felkapta az ölébe, és indult is vele a kórházba. Én azonban nem mentem... nem bírtam menni. Összerogytam a folyosó közepén és hangosan bőgtem. Anyámnál is így kezdődött... magas láz és alig érezhető pulzus. Nem éltem volna túl, ha keresztanyám is elvesztem. Nem volt nekem elég, hogy a háború, melyet vívtam vesztésre állt, és egyre kevesebb szövetségesem volt, de még a keresztanyámmal is történt valami. Nem bírtam, szinte megőrültem a tehetetlenségtől. Amikor már azt hittem rosszabb nem lehet, mégis lett. Kimásztam a lépcsőre, csak úgy pólóban és mezítláb, pedig eléggé hideg idő volt, de nem érdekelt. Remegtem, a cigim, amit magammal hoztam meg sem bírtam gyújtani, helyette az ujjam égettem meg. Fájdalmasan nyögtem fel, és dobtam el a bagóm. Ezután az égre néztem, amin már kezdtek feltűnni a csillagok, hisz ősz volt, hamar sötétedett. Szememmel a legragyogóbb csillagot kerestem, és amint megtaláltam, könyörögni kezdtem.
- Anya, segíts!

17 megjegyzés:

  1. ÚRISTEN NAGYON JOOOO. :D Az idegeim szétfeszülnek ha nem folytatod gyorsan XD

    VálaszTörlés
  2. Ez nagyon jo, & izgi hamar folytasd!!!!:D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :) Amint lehet hozom a folytatást :)

      Törlés
  3. Ez ŰBERMEGAFANTASZTIKUS! Hamar kövit! :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm! :) Igyekszem a folytatással :)

      Törlés
  4. Jujjjj akkor várom :D menjen minden jól :)

    VálaszTörlés
  5. Tudom, hogy még van folytatás de....MEGÖLHETEM DEBORÁHT????

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, csak azt ne! Akkor oda a meglepetésem vele! ;)

      Törlés