2015. február 22., vasárnap

Bocsánat, vagy mégsem?

Mirsy's Pov

Átkozom a mai napig, aki kitalálta a hatodik és hetedik órát. Most komolyan, Ő nem gondolt bele, hogy ez milyen? Abba bele se merek gondolni, hogy mi lesz, ha bejön a nyolcadik és kilencedik óra is... Valószínűleg kiugrom az emeletről. Ahogy így ültem arra lettem figyelmes, hogy rezeg a zsebemben a mobilom. Kihúztam megnézni, hogy kiakar felhívni, és döbbenten láttam, hogy Lilly-Rose neve villog a kijelzőn. Tudta, hogy nekem ilyenkor még órám van, szóval sejtettem, hogy ez fontos. Felemeltem a kezem és megvártam, hogy a tanárom felszólítson.

- Igen kisasszony? - nézett rám.
- Kimehetek a mosdóba?
- Minek?
Most ezt a kérdést komolyan gondolhatta? Vajon miért akar valaki kimenni a mosdóba?
- Nem érzem jól magam... - tettettem a beteget.
- Rosszul lett, mert meglátta a feladatot? - próbált humorizálni.
- Tanár úr, értékelem a humorát, de úgy érzem, hogy visszajön az ebédem... - szimuláltam az öklendezést.
- Menjen! - utasított a tanárom.
Azonnal felugrottam és kirohantam, majd beléptem a mosdóba. Vén faszkalap... ha tényleg beteg lettem volna, akkor behányok mire kienged. Tanárom, Mr. Carter volt vagy kétszáz éves, félig kopasz őszhajú, hatalmas szemüvegű férfi. Fogalmam nem volt miért nem ment még nyugdíjba, hisz vén volt, ráadásul mindenki utálta. A helyébe én már menekültem volna a Sweet Amorisból.
Amikor bezártam az ajtót, akkor rögtön előhúztam a telefonom és felvettem.
- Igen?
- Mirsy, Castiel vagyok...
Na, erre aztán nem voltam felkészülve. Egyáltalán mit keresett Lilly-Rose mobilja Castielnél? Mi történt? Egyáltalán miért engem hívott?
- Mirsy, ott vagy?
Megingattam a fejem, hogy feleszméljek. Ez sokkolt.
- Igen, mi történt? Hogy került hozzád Lilly-Rose telefonja, és...
- Figyelj Mirsy, inkább gyere ki! - hadart idegesen.
- Nem lehet, nekem még órám van - feleltem mérgesen.
- LiRo elájult, nem tudom mit csináljak...
Erre megijedtem. Fogalmam nem volt, hogy mi történhetett Lilly-Roseal, ami aggasztó volt. Tudtam, hogy nem lenne szabad kimennem, de nem hagyhattam a legjobb barátnőmet szarban. Nem is válaszoltam Castielnek, csak lenyomtam a telefonom, majd kifelé vettem az irányt. A tűzlépcsőn át szöktem ki, mert tudtam, hogy a portán úgyis megállítanának. Ahogy leértem azonnal futni kezdtem a bejárat felé. Nem sokkal később megláttam Lilly-Roset az egyik padon feküdni, mellette pedig Castielt, ahogy áll tanácstalanul. Ahogy odaértem rögtön letérdeltem mellé és a pulzusát kezdtem nézni. Normális volt neki. A másik ami szemet szúrt, hogy Lilly-Rose kipirult, illetve sírt.
- Mi történt Castiel? - néztem rá.
- Nem tudom... csak bocsánatot kértem és... Ő meg elájult... - mutatott rá. - Megijedtem, nem tudtam, hogy hova vigyem, vagy mit csináljak vele... valakit fel kellett hívnom, ezért...
- Ezért elvetted a mobilját és felhívtál engem - sóhajtottam.
- Igen... - húzta el a száját.
- Hát itt nem maradhat - vontam le a következtetést. - Aztán ma... ma hétfő van, szóval Ben dolgozik, Agatha pedig biztos bevásárol a vacsorához. Vidd fel magadhoz!
- Magamhoz? - döbbent le teljesen Castiel.
- Igen magadhoz! Én messze lakom innen, te viszont közel - magyaráztam.
- De miért vigyem haza? - értetlenkedett a vörös.
- Miért, itt hagynád? - néztem rá idegesen.
Erre már nem felelt, csak az ölébe kapta Lilly-Roset és várt. Pár pillanatba beletelt, míg leesett, hogy a további utasításaim várja. Micsoda anyámasszony katonája.
- Vidd haza, én megpróbálok elkéredzkedni. Ha összejön, akkor felmegyek hozzád, ha nem, akkor is, csak akkor később.
- Addig mit csináljak vele? - idegeskedett.
- Fektesd ágyba, borogasd a fejét... valamit! - kiáltottam vissza, mert időközben elindultam a suliba.
- Kivel van órád? - szólt utánam a vörös.
- Mr. Carter, informatika!
- Részvétem! Azért szorítok, hogy elengedjen! - kiáltott még vissza, majd elindult hazafelé.
Szerencsémre tudtam, hogy merre lakik Castiel. Már csak azt kellett megoldanom, hogy a tanárom elengedjen. Nehéz feladat előtt álltam.

Castiel's Pov

Nem mondtam el mindent Mirsynek. A csókot és a szerelem bevallását kihagytam. Ha LiRo akarja, akkor majd elmondja, de én nem. Lepillantottam a kezeim között fekvő lányra, aki meg sem moccant. Hihetetlen, hogy mennyire könnyű. Mondjuk annyira pici is, nem is csodálom, hogy ennyire könnyű. Ezután az arcát kezdtem nézni, de ott megpillantottam a könnyes szemeit, amik tudtam, hogy miattam könnyesek. Sóhajtottam egyet és újra magam elé pillantottam. Hihetetlen, hogy ennyire megbántottam, pedig szeretem. Bemerem vallani magamnak is és neki is, hogy szeretem. Amikor megpillantottam a házam, az egyfajta megnyugvás volt nekem, mert ott tudtam, hogy LiRo biztonságba kerül. Mindentől féltettem hirtelen.

Amikor felértem, akkor kinyitottam az ajtót, majd a szobámba vittem a lányt, ahol az ágyamra helyeztem. Olyan békésen aludt, ha nem előttem esett volna össze, akkor talán még édesnek is találtam volna, így azonban csak aggasztónak. Mit csinálhattam, ami miatt elájult? Egyáltalán én csináltam valamit? Hibásnak éreztem magam, miközben borogatást tettem LiRo homlokára, majd csak néztem Őt, mert mást nem tehettem. Időközben Démon is beült, és kíváncsian figyelte a lányt. Tudta, hogy elájult, vagy azt hitte elaludt? Okos állat, de nem gondoltam, hogy itt bármire is tud jutni. Aztán csöngettek. Azonnal felpattantam és az ajtóhoz mentem, ahol a lihegő Mirsy állt.
- Rohantam, ahogy csak tudtam - felelte.
- Azt látom. Gyere - invitáltam be.
Mirsy belépett, a táskáját letette a földre, lehúzta a cipőjét, majd várta, hogy LiRo-hoz vigyem. Én pedig megtettem. A kis szöszi leült mellé és vizsgálgatni kezdte, mint valami orvos, én pedig csak vártam. Finoman pofozgatni kezdte, sőt, még egy kicsit le is pocsolta az arcát ásványvízzel, de nem történt semmi.
- Szerintem csak kimerült - szólalt meg.
- Nem pihent az utóbbi időben? - kérdeztem rá.
- Nem... - ingatta a fejét.
- Miért? - faggatóztam tovább.
- A verseny miatt... meg miattad... - nézett rám megvetően.
- Miattam? - kérdeztem vissza.
- Igen miattad! - ugrott fel és szembeállt velem. - Szeretett, megbántottad és azután már nem tudott mit csinálni. Magába fordult, sírt, amikor azt hitte nem látjuk, vagy pont nekünk... itt hagyta a legjobb barátja, mindenki utálta és te is ellene fordultál... képzelheted milyen lehetett neki.
- De most már tudom, hogy Ő nem tehetett az egészről - sóhajtottam fel.
- Honnan? - kerekedett el Mirsy szeme.
- Nem tudom, hogy LiRo mesélte-e, de a versenyen Deborah rám hajtott és megakart csókolni. LiRo azt már nem látta, ahogy leállítom, csak azt, hogy majdnem lesmárol. Megmondtam Deboráhnak, hogy nem akarom ezt, szóval otthagytam. Aztán meghallottam a dalt, amit énekelt... tudtam, hogy megbántottam, de nem tudtam vele tisztázni a dolgokat. Aztán amikor nem jutottunk tovább, akkor oda mentem Deborához, aki a fejemhez vágta, hogy velem nem érne semmit, mert egy ekkora csődtömeg, mint én, sosem viszi be a show bizniszbe... rá kellett döbbennem, hogy LiRo igazat mondott.
- Látod, Ő sosem akart neked rosszat! - tette keresztbe a kezeit Mirsy.
- Tudom, ezért is van bazi nagy lelkifurdalásom... - fogtam meg a fejemet.
- Most már legalább tudod, hogy LiRo, csak jót akart neked... végig.
- Igen, tudom... - sóhajtottam.
Ekkor Mirsy odalépett és a vállamra tette a kezét. Kíváncsian néztem rá, nem tudtam, hogy ezzel mit akar. Az azonban meglepett, hogy mosolygott.
- Ha erre rájöttél, az már jó. Gyere, főzzünk egy teát, ha Lilly-Rose felébred, akkor tudjuk neki adni valamit.
Erre csak bólintottam. Mirsy egy odaadó barát volt, ami miatt kicsit irigyeltem is LiRot. Na meg persze sajnáltam, hogy én ezt nem adhattam meg neki...

Lilly-Rose's Pov

Kinyitottam a szemem, és egy ágyban feküdtem. Csak egy álom lett volna? Nem is csókoltam meg Castielt? Nem is kért tőlem bocsánatot? Annyira betegesen vágytam arra az egy bocsira, hogy ilyeneket álmodom? Egy mély levegőt vettem, majd felültem, de ekkor jött a hideg zuhany. Nem a saját ágyamban feküdtem. Sőt, még csak nem is saját házamban. Hirtelen azt sem tudtam mi történt, de ahogy körbenéztem, felismertem a környezetem. Már voltam itt korábban... Castiel szobája. Nem tudtam, hogy hogy és miért kerültem ide, így felálltam és elindultam megkeresni az illetékest. Kicsit gyengének éreztem magam, de ennek ellenére mentem. A konyha felé vettem az irányt, ahol érdekes látvány fogadott. Castiel és Mirsy éppen teázott. Amikor megláttak, majdnem elejtették a teájukat, és azonnal odajöttek hozzám.

- Lilly-Rose, jól vagy? - állt hirtelen elém Mirsy.
- Fogjuk rá... mi történt? - kérdeztem.
- Elájultál - vette át a szót Castiel. - Ezután felhívtam Mirsyt, aki segített nekem, hogy mit csináljak veled.
- Ó... köszönöm mindkettőtöknek... - feleltem halkan.
- Ugyan, semmiség. De mi történt? - nézett rám aggódva a barátnőm.
- Nem tudom, nem emlékszem... az utolsó emlékem az, hogy Castiel előttem áll, én meg a szemeibe nézek - fogtam a fejem. - Lehet kimerültem és az is lehet az oka, hogy ma még nem ettem semmit.
- Nem ettél semmit? LiRo, ez nem egészséges! - oktatott ki Castiel.
- Tudom... - sóhajtottam, majd éreztem, ahogy ismét összerogyok.
- Lilly-Rose! - kiáltottak egyszerre a barátaim.
Ezután éreztem, ahogy Castiel az ölébe kap, majd visszavisz a szobájába, ahol letesz az ágyára. Olyan hihetetlen volt, hogy ennyire aggódik értem. De maga az egész, olyan hihetetlen volt.
- Tessék, idd meg ezt! - nyomott a kezembe egy bögre teát Mirsy.
- Köszönöm... - feleltem, majd iszogatni kezdtem.
- Castiel, van valami, amiből kaját tudunk csinálni Lilly-Rosenak? - pillantott ezután Castielre.
- Van vajas kenyér, az jó lesz? - kérdezett rá Castiel.
- Annál valami nagyobb kaja kell, mert nem lakik jól... - forgatta a szemét Mirsy. - Tudod mit, gyorsan elmegyek és veszek valami kajának valót, te meg addig vigyázol rá!
- Nekem nyolc... - vonta meg a vállát a vöröske.
- Ugyan, nem szükséges... - kezdtem védekezni.
- De igenis, az! - szóltak rám egyszerre, én meg inkább meghúztam magam.
Ezután elhagyták a szobát mindketten, és már csak a bejárati ajtó csukódását hallottam. Ezután hátradőltem az ágyon és csak néztem ki a fejemből. Nem értettem semmit. Mi történt Castiellel?
- Jól vagy?
Felpillantottam a hangra és Castielt láttam meg az ajtóban. Csak kicsit bólintottam, majd felültem. A vörös nem mondott semmit, hanem odajött mellém és leült. Itt volt a nagy alkalom, hogy megkérdezzem miért tette. Csak hát nem igen tudtam, hogy-hogy tegyem ezt.
- Tudom, hogy neked volt igazad Deboráhval kapcsolatban... - szólalt meg végül halkan.
- Honnan? - néztem rá értetlenül.
- Kimutatta a foga fehérjét. A verseny napján, megakart csókolni, de én nem akartam Őt. Elküldtem. Nem éreztem úgy iránta semmit. Aztán meghallottam a dalt és rögtön tudtam, hogy rólam szól... tisztázni akartam veled az egészet, de nem tudtam. A verseny végén pedig kiosztott. Azt mondta, hogy nem érte meg visszajönnie értem, inkább veletek kellett volna kezdenie. Aztán ott hagyott. Ekkor tudatosult bennem, hogy amit mondtál, az igaz volt, én pedig nem hittem el. És sajnálom. Tényleg sajnálom LiRo...
Erre nem tudtam mit mondani, csak néztem magam elé. Sajnálja, de megbántott, nem is kicsit. Hiába akartam megbocsájtani, nem tudtam... még nem...
- Meg tudsz bocsájtani? - kérdezett rá halkan.
- Nem tudom Castiel... - válaszoltam neki. - Annyi minden történt és te is... annyi mindent csináltál. Talán igen... - sóhajtottam.
- Értem - bólintott, majd felállt. - Hagylak pihenni.
Magam sem tudom mi ütött belém, de rendesen megijedtem a gondolattól, hogy Castiel elmegy. Azonnal a karja után kaptam, mire Ő furán nézett rám. Az én tekintetem azonban könyörgő volt.
- Ne menj el... kérlek...
És nem ment. Castiel fogta magát és visszaült mellém.

XxXxX

Miután Mirsy hozott egy csomó McDonalds-os kaját elment a kereszt szüleimért, hogy hazavigyenek, mert Castielék nem mertek hazaengedni, nehogy megint rosszul legyek. Így hát vártam. Ültem Castiel mellett és éppen farkasszemnézőset játszottunk. Vagyis nem azt játszottunk, csak egy ideje mást sem csináltunk, csak egymás szemét bámultuk.
- Meddig akarjuk még ezt csinálni? - biccentette oldalra a fejét.
- Mit? - kérdeztem rá értetlenül.
- Csak bámuljuk egymást és kussban vagyunk. Beszélgessünk inkább! - feküdt ki az ágyán.
- Ha akarod... - vontam vállat. - Miről akarsz beszélgetni?
- Amikor az ajtótokban kifakadtál... azt mondtad, hogy "annyi tragédia után"... mire értetted ezt? - ült fel.
Őszinte szóval, minden kérdésre számítottam, csak erre nem. Most őszintén, Castielt nem az érdekli, hogy szerelmet vallottam neki, hogy kiejtetem a tragédia szót? Ez komoly? De hazudnom kellett. Castiel nem tudhatta meg, hogy anya meghalt. Nem... még nem... Ez csak néhány emberre tartozott. Elég volt, hogy tudták a tanárok, az igazgató, Ken, Nathaniel, Ivelisse és a kereszt szüleim... ja és Spencer. Tényleg, Ő vajon honnan értesült róla? Benne lett volna az újságban?
- LiRo?
Arra eszméltem fel, hogy Castiel az arcom előtt csettintget. Gyorsan ki kellett találnom valamit, mert tudtam, nem fog békén hagyni. De egyszerűen nem ment. A tragédia szónál mindég anyám képe ugrott be... ahogy fekszik az ágyon, egyre nehezebben vesz levegőt, de még megsimítja az arcomat... az orvos kivisz, majd elszaladok... szaladok, de magam sem tudom merre... ott állok a sír mellett, figyelem, ahogy anyám elföldelik, majd egy néni megragadja a kezem és elvisz... elvisz, de én nem akarok menni... egy intézetbe kerülök és mindenki bánt... egyedül vagyok, nincs senkim... Ken nem látogathat, engem pedig minden nevelőszülő lepasszol... egyedül vagyok... s anyám arcát látom mindenhol...
- LiRo? - szólalt meg ismét aggódva Castiel.
Észre sem vettem, hogy sírok. Ennyire természetes lett volna? Nem tudtam mit mondani a vörösnek, mert addigra elbőgtem magam. Minden fájdalmas emlék eszembe jutott, ahogy bántanak, ahogy utálnak. Keservesen kezdtem sírni, mert nem bírtam már magamban tartani. Megint sírtam... pedig már azt hittem, nem fogom ezt tenni. Éreztem, ahogy Castiel az ölébe húz, majd szorosan magához ölel, próbált vigasztalni. Nem tudta miért sírok, de attól igyekezett megnyugtatni. A hátam simogatta és halkan suttogta a "nyugodj meg", illetve "nincs semmi baj" szavakat. Pedig, ha tudta volna... de nem tudhatta. Még nem!
- Van egy olyan érzésem, hogy te nem a saját akaratodból jöttél ide... - szólalt meg halkan.
Erre csak hangosabb zokogással feleltem, mert nem tudtam máshogy. Annyira fájt a lelkem. Az anyukámra vágytam, az ölelésére, a biztató szavaira... de Ő nem volt mellettem. Nem tudott rám vigyázni. Meghalt.

*Visszaemlékezés*

Anya ágya mellett ültem egy széken és néztem az arcát. Még akkor is mosolygott, amikor már látszott, hogy nincs remény. Éreztem, hogy a szemem megtelik könnyekkel, de nem akartam sírni. Megígértem neki, hogy mosolygok... de nem ment.

- Lilly-Rose... - suttogta a nevem és megsimogatta az arcomat.
- Anya, kérlek, ne menj el... - kezdtem szipogni. - Nem hagyhatsz itt... ne tedd te is azt, mint apa...
- Nem hagylak itt kicsim... - beszélt nagyon halkan. - Örökké veled leszek, a szíved legmélyén.
- Akkor majd kivágom a szívemet, és azt nézegetem.
- Lilly-Rose? - döbbent le teljesen anyám.
- Én nem azt akarom, hogy a szívem legmélyén legyél... legyél velem! Itt mellettem, mindig! Segíts, ha kell, vagy... vagy nem tudom, csak legyél itt... - kezdtem sírni.
- Kicsikém... - sóhajtott fel anya.
- Egyedül maradok... teljesen egyedül... - zokogtam.
- Nem maradsz egyedül. Itt lesz neked Kentin, és a többi barátod. És még csak tizenöt éves vagy, előtted az élet.
- Épp ez az, tizenöt évesen árva leszek...
- Az én időm lejárt...
- Nem, még fiatal vagy! Küzdj! Maradj! - erősködtem.
- Tudod, hogy nem lehet - sóhajtott anyám, majd levette nyakából a nyakláncát és a kezembe adta. - Apádtól kaptam, amikor a Sweet Amorisban egy bál volt. Most szeretném neked adni... tudod, mindkettőnk szerelmét ez a kis nyaklánc okozta, így minden szeretetünk benne van. Ez a szeretet legyen a tied mostantól, mely körülvesz egész életed során.
- Szeretlek anyu... - vettem el tőle a medált, majd óvatosan megöleltem.
- Én is szeretlek Lilly-Rose... mindennél jobban... - suttogta, majd levette a lélegeztető maszkot és egy puszit adott a homlokomra.
Ezután éreztem, ahogy visszadől. A gépek egyre kevesebb életjelet mutattak, és én is éreztem, hogy ennyi... de még nem készültem fel rá! Még annyi mindent akartam mondani neki. Még annyi mindenért elnézést kellett kérnem, és annyi mindent meg kellett köszönnöm.
- Anya! - szorítottam meg a kezét, hogy érezze, ott vagyok. - Anya, sajnálok... mindent sajnálok, ami rosszat tettem, és mindent köszönök, amit kaptam... de... kérlek anya ne menj el! Jó leszek, megírom a házim és nem csinálok többet semmi rosszat... anya, hallasz?!
- Légy jó... szeretlek... - motyogta alig érthetően.
- Jó leszek... ígérem... - fulladtam el a zokogástól. - Szeretlek anya... nagyon szeretlek...
Ekkor éreztem, ahogy a keze elernyed és a gépek sípolni kezdtek. Még nem lehet vége! Még nem! Még nem halhat meg!
- Anya! - kiabáltam, majd rárogytam az ágyra és sírni kezdtem.
Hallottam, ahogy az orvosok berohannak a szobába, majd éreztem, ahogy az egyik felkap és kivisz. Sikoltottam és sírtam, nem akartam otthagyni anyát. Nem... anya azt akarta, hogy ott legyek vele. Ott kellett lennem, de nem engedték meg. Az egyik nővér jött oda, hogy lefogjon.
- Nem mehet be Lilian kisasszony... - szólított meg halkan. - Várjon itt kint...
- A nevem Lilly-Rose! - kiabáltam, majd kitéptem magam a kezeiből és elrohantam.
Rohantam, de magam sem tudtam hova. Ki a kórházból, egyenesen, minél messzebb onnan. Sírtam, keservesen, és nem érdekelt ki hallja. Szétnézés nélkül futottam át az úton, remélve, hogy valami elcsap és mehetek anya után. Nem voltam hülye, tudtam, hogy mi történt. Fel voltam rá készülve, ezalatt a négy hónap alatt... de mégsem sikerült teljesen. A loholásomnak egy kő vetett véget, amiben megbotlottam, és elestem. Nem volt erőm felállni, és nem is akartam. Ott feküdtem és sírtam. A szívem darabokban volt, minden dobbanásnál élesen bele nyílalt a fájdalom. Nem is éreztem más testrészemen a fájdalmat, pedig elég nagyot estem. Más gondom volt. Ezután felnéztem az égre, ahol egy addig ismeretlen csillagot fedeztem fel. Fényes volt és új. Imádkoztam magamban, hogy jöjjön egy kocsi... egy banda... valami, ami megölhet. Nem akartam már élni.
- Anya, nem hagyhatsz itt! Megígérted, hogy küzdesz... - motyogtam magam elé, majd a csillag felé néztem és olyan hangosan üvöltöttem, mint még soha. - ANYA, GYERE VISSZA!
Aztán csönd lett. A sötétség és én maradtunk. Csak az én zokogásom lehetett hallani a sötét és csöndes utcában. A fájdalmas sírásomat... mert anyám meghalt.

*Visszaemlékezés vége*

Teljesen eláztattam könnyeimmel Castiel felsőjét, mire felemeltem a fejem. Jól esett sírni, úgy éreztem teljesen megkönnyebbültem.

- Jobb már? - kérdezte halkan a vörös.
- Igen... - törölgettem meg a szemeimet. - Az anyukámat akarom...
- De nem láthatod Őt, igaz? - kérdezett a vörös.
Erre csak megingattam a fejem, majd ismét a vállára hajtottam a fejét és sírni kezdtem. Jól esett végre kiadni a bánatomat. Bár még nem volt az igazi, tudtam, hogy elindultam a gyógyulás útján. Talán egyszer majd elmondom a többieknek, hogy mi lett anyámmal. Egyszer majd igen, de még nem most! Még senki nem áll rá készen. Majd egyszer mindenki megtudja a teljes történetet... majd egyszer...
- Castiel... - emeltem fel a fejem.
- Igen? - nézett mélyen kisírt szemeibe.
- Megbocsájtok...
Azzal visszahajtottam a fejem, majd elaludtam. Végre, egy hónap után nyugodtan tudtam aludni, mert megbocsájthattam a szerelmemnek.

14 megjegyzés:

  1. Ez...egy nagyon szomorú rész volt! :'( Gonosz vagy!!! ;) Minden esetre...Várjuk a következő részt! (mellesleg a barátnőm és én vagy 5 zsepit használtunk el a vissza emlékezős résznél! :'( )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, igyekszem a folytatással :) És hát igen, ez ilyen szomorúra terveztem :( Bocsi, hogy ennyire megsirattalak titeket :(

      Törlés
  2. Huuuu nagyon jo lett hajra Castiel!!!!:DDDD xDD Siess a folytatassal!!^^:D

    VálaszTörlés
  3. Huuuu nagyon jo lett hajra Castiel!!!!:DDDD xDD Siess a folytatassal!!^^:D

    VálaszTörlés
  4. Ahhhhhhhhhhhwwwwwwwww igen :D :D Nagyon jó volt :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, amint lehet hozom is az új részt :)

      Törlés
  5. Húú nagyon jó rész volt!kevés olyan történrtrt olvastam amin könnyeztem de a te történeted rendesen megríkat mindig amikor szomorú rész van! :'( nagyon jól írsz csak így tovább ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :) örülök, hogy tetszett és bocsi, hogy megsirattalak. A következő rész boldogabb lesz :)

      Törlés
  6. Úristen...
    Deborah ennyit bántota LiRo-t a semmiért? Hát ezt a gyökeret...

    Ja és hát igen a rész...
    Én úgy meghatódtam!!!!!

    ( lassan minden comimat úristennel fogom kezdeni XD )

    VálaszTörlés
  7. Örülök, ha tetszett. És igen, Deborah egy gyökér :D
    Örülök hogy tetszett :) bocsi ha megsirattalak, de a következő rész boldogabb lesz :)

    VálaszTörlés
  8. OMG!!Már rég olvastam olyan jo csábításbol jeleses blogot mint a tiéd!!Úgy érzem sosem fogom megbánni,hogy elkezdtem!Rettenetesen tehetséges vagy! :))))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaj, nagyon szépen köszönöm :)) Örülök, ha tetszik ^_^

      Törlés