Ha kíváncsi vagy, hogy mi miatt volt nagyobb kihagyás, IDE kattintva elolvashatod.
XxXxX
A szünetben a legjobb dolog az, hogy olyankor nincs
iskola. Komolyan mondom, ennél jobb dolog nincs benne. Rendben, az ember a
családjával lehet meg pihenhet és kinek mi, de én a legjobban mindig az
intézmény kerülését élveztem. Ha épp nincs iskola, az ember addig alhat,
ameddig akar – Mirsy esetében amíg fel nem keltik – és nem kell arra pazarolnia
a napját, hogy ostoba pitagorasz tételekkel számoljon hengerben kockát.
Ilyenkor az ember csakis magával törődik, vagy épp azzal, amihez kedve
szottyan. Ezért szerettem én mindig is a szünetet. Ám ha már így belemerültem
az áradozásba, meg kell említenem a rossz oldalt is…
… Amikor szünet végén elfelejted visszakapcsolni az
ébresztőórádat.
– Hogy a kolera állna beléd! – üvöltött fel egy
vénasszony, ahogy felborítottam a banyatankját.
– Bocsánat! – kiáltottam hátra miközben átugrottam
egy felborult kukát. Ki hinné mire képes egy kis adrenalin…
Én tényleg tudtam, hogy hétfőn már iskola. Tényleg
felkészültem rá lelkiekben, még átkoztam is azt a fránya hétfői napot, csak…
csak elnéztem a dátumot. Abban a hiszemben ébredtem, hogy vasárnap van és
mindössze csak azért másztam ki az ágyból, mert pisilnem kellett. Már épp
feküdtem volna vissza, amikor összefutottam Agatha nénivel, aki feltette a nagy
kérdést: Neked ma még nincs iskola?
Akkora lendülettel vettem be a kanyart, hogy majdnem
elcsúsztam, de sikerült megtartanom az egyensúlyomat és tovább rohannom. Már
csak pár méter választott el, de mégis bennem volt a félsz, hiszen már öt perce
becsengettek. Így is úgy rohantam hogy még a kabátom sem volt időm összehúzni
és a bakancsom cipőfűzőjét sem kötöttem be. Ráadásul a világ legrosszabb
tanárával kezdtem, nem akartam úgy kezdeni az évet, hogy meghalok.
Szinte a gépben hagytam a beléptető kártyám, ami már
küldte is az üzenetet keresztszüleimnek a késésemről, de hirtelen nem tudott
érdekelni. Flasht meghazudtoló sebességgel rohantam fel a másodikra, majd
egyenesen és végül jobbra és…
Mint már említettem a bakancsom sem volt bekötni
időm. Na, ennek meglett az eredménye, ugyanis ráléptem és olyan ívben borultam
be a terembe, hogy öröm lehetett nézni. Hatalmasat csattantam a padlón és
hallottam osztálytársaim szisszenését is. Kurva jó évkezdő, mit ne mondjak.
– Mégis mit művel, Ms Grey?! – lépett elém tanárom
felháborodottan, csípőre tett kezekkel.
– Beestem az órára… - nyögtem és feltérdeltem. Jól
bevertem az államat, rendesen fájt beszélnem.
– Hagyja abba a bohóckodást és takarodjon a helyére!
– emelte fel a hangját. – Még ilyet… Mint egy óvodás… Tudja, ha óvodában akartam
volna tanítani, akkor óvodának megyek!
Csak nyögtem egyet, majd az osztály halk vihogása
közben a helyemre másztam. Nyöszörögve leültem és elővettem a füzetem, majd
írni kezdtem, amit a tanár diktált. Ms Nadine Delanay még a szünet előtt vette
át az osztályunk tanítását, előző tanárunk ugyanis nyugdíjba vonult. Bár Ő sem
tartozott a kedvenceink közé, de a tanárnő megjelenése után már visszasírtuk.
Igazán kihúzhatta volna még azt a pár évet. Ráadásul így, hogy átvett minket
kémiából, átvett fizikából és matekból is, ugyanis rajtunk kívül még két
osztályban tanított, így több szabadideje volt, mint előző tanárainknak. Így
azonban az iskola még nagyobb szenvedéssé vált, mint korábban. Ezt a nőt nem
lett volna szabad gyerekek közelébe engedni.
Ebben a pillanatban Amber egyik talpnyalója, Lisa
úgy döntött itt a legjobb alkalom arra, hogy kecsegtesse nem létező
kosártudását és kidobja a szemetet a helyéről. Mint mondtam, kosártudása nuku,
így a papír a kuka mellé pottyant. Szemfüles tanárunk persze azonnal észrevette
és felénk fordult. Már előre eltakartam a füleim, hogy ne ártson annyira az
üvöltése.
– A kosáredzéseket majd testnevelés órán, ha
kérhetem. Bár az ilyen borzalmas eredmény láttán, nem csodálnám, ha a
testnevelés tanáruk agyvérzést kapna – nézett ránk szigorúan. – Akárki is
dobta, jöjjön ki és dobja ki rendesen. 2015-öt írunk, ne legyünk primitívek!
Lisa szó nélkül kiment, kidobta a galacsint, majd
visszasietett a helyére. Próbálkoztunk tanárunknál, kerestük a gyengéit és
vizsgálgattuk a tűrőképességét, de erősebb volt, mint egy fronton harcoló
katona. Ő volt az a tanár, akinél még Amber sem mert panaszkodni, ami nagy szó.
Tudtuk, hogy Ms Delanay egy másik, sokkal keményebb iskolából érkezett, de
akkor is ijesztő volt a hozzáállása. Nem az ilyen tanárokhoz voltunk szokva.
Szerencsére hétfőn csak egy óra jutott vele, míg pénteken három is. Na, mi
tényleg tudtunk mit kipihenni a hétvégén.
Miután az óra végigment, és végre kicsengettek,
tanárunk felkapta a táskáját, majd elhagyta a termet. A biokémia terem szépsége
abban rejlett, hogy ott volt a biológia, kémia és földrajz óra is, így ha
egymás után volt ez a három óránk, nyugodt szívvel a teremben maradhattunk.
Ráadásul a legjobban fűtött terem is ez volt, ezen az emeleten találhattuk meg
a legtisztább mosdókat és ezen az emeleten helyezkedett el a büfé is. Ami pedig
végképp szerethetővé tette a termet, az az állatok miatt volt. A terem végében
négy hal, két nyúl, egy vadászgörény és egy kígyó pihent meg. Szerencsére
egyikük sem boncolás miatt. Ami pedig ebben a legjobb volt, hogy mivel leghátul
ültem, pont mögöttem állt a nyulak ketrece.
– Tessék!
Meglepetten pillantottam fel a fölém tornyosuló
barna fiúra. El kellett mosolyodnom, majd elvettem az elém tartott hűtött
ásványvizes üveget. Bár még mindig furcsa volt Kentin új kinézete, de már
kezdtem megszokni. Én mindig is a nagy szemüveges, alacsony, sovány srácként
ismertem, meglepett a kigyúrt, magas és kontaktlencsés fiú.
– Köszi – nyomtam az államnak a hűtött üveget. –
Életet tudsz menteni.
– Anno te hoztad, amikor nekem estek – vont vállat.
– Most legalább visszaadhatom.
– Majd odaadom az árát, csak most nincs apróm –
szabadkoztam, de Kentin csak leintett.
– Felejtsd el, nem ezen az egy dolláron fog múlni a
megélhetésem – mosolygott kedvesen.
– És mi van ha pont ez az egy dollár hiányozna majd
az új házadhoz? – cukkoltam.
– Akkor aláíratok veled egy pólót és eladom e-bay-en
– bólogatott.
– De hülye vagy – röhögtem fel és picit meglöktem.
Az újévi buli másnapján áthívtam Kentint és egész
nap csak beszélgettünk. Annyira hiányzott már és annyira furcsa volt, hogy
néhány hónap alatt ennyire megtudott változni. Ennek ellenére továbbra is
ugyanúgy eltudtunk hülyülni, mint máskor és nekem erre volt a legnagyobb
szükségem.
*Visszaemlékezés*
A szobában ültünk és Kentin éppen katonaiskolás
történeteket mesélt. Őszintén szólva, én majd megpukkadtam a röhögéstől, a fiú
meg kb szemhunyásnyi időt nem hagyott nekem.
– Lehetett választani, hogy ki mit vacsorázik és az
egyik srác chilis babot kért. Másnap az egész osztály együtt érzett vele, de
még a tanár is ahogy belépett, azzal a lendülettel ki is ment – nevetett velem
együtt.
– Jézusom, milyen állat hely – nevettem és próbáltam
megnyugodni.
– Igazából elég kemény volt, de még az ilyen
helyeken is történnek humoros dolgok – mosolygott és simogatta közben a
mellette pihengető kutyuskámat.
– Hogy-hogy ilyen hamar visszajöttél? Azt hittem
sokkal tovább leszel távol – pillantottam rá kíváncsian.
– Anya kapott egy nagyon jó munkalehetősséget a
városban, de ekkor még úgy volt, hogy csak egyedül utazik. Aztán apát is
behívták, egyedül meg azért mégsem akartak otthagyni engem, így én utaztam
anyával, apa pedig… hát… dolgozik – vont vállat kicsit keserűen.
– Azon részét nem bánom a történetnek, hogy
visszajöttél – mosolyogtam picit.
– Hűha, csak féltékeny ne legyen az az állat… -
forgatta a szemeit.
– Ken, ne csináld már – sóhajtottam. – Castiel
köcsög volt, de már megváltozott.
– Mert egy hónap alatt akkorát változik a helyzet –
vágta a pofákat közben.
– Két hónap alatt te is tudtál nőni öt centit –
próbáltam terelni a témát, de barátom nagyot nyögött.
– Most nem az a lényeg, hogy egy hónap alatt hány
méretet nőtt a lába vagy milyen hosszú lett a haja, hanem a belső. Aki egy fasz
volt, az később is az lesz – morgott.
– Ken… - kezdtem volna, de leintett.
– Kentin, ha kérhetem – bólogatott. – Már magam
mögött hagytam azt a múltam.
Döbbenten pillantottam rá, majd erőt vettem magamon,
letepertem és csiklandozni kezdtem. Szerencsére van ami nem változik, ide
tartozott az is, hogy Ken, vagyis Kentin még mindig ugyanolyan hevesen tudott
reagálni a csiklandozásra mint régen. Hangosan kacagott alattam.
– Ebben a pillanatban hazudtoltad meg az előbbi
mondatodat – pimaszkodtam és folytattam… volna, ha kedves barátom nem dob maga
mellé és kezd ellentámadásba.
– Hmm… van benne valami – vigyorgott, én meg csak
vihogni tudtam alatta.
– Elég, feladom, nyertél! – kiáltottam két kacagás
között, mire elengedett. – Nem fair, erősebb lettél.
– Ezt eddig is tudtam – kuncogott, majd újra komoly
lett. – Én csak megakarlak téged védeni… Nem hiszem, hogy Castiel megfelelő
számodra.
– Nézd, Ken…tin – sóhajtottam. – Mi is új lappal
kezdünk, ugyanúgy ahogy most te is.
Kentin elfordította a fejét, de nem engedtem neki,
hanem megfogtam az arcát és magam felé fordítottam. Egyenesen belenéztem a zöld
szemeibe és próbáltam a legkomolyabb arcommal válaszolni.
– Ha Castiel még egyszer bántana, akkor feladom.
Akkor nem kezdem újra vele. Rendben van?
– Rendben – felelte egy kis gondolkodás után, majd
megölelt.
Kentint én mindig is a sosem volt bátyámnak éreztem.
Bár volt idő, amikor Ő többet érzett irántam, egy idő után elmúlt. Mindketten
más irányba indultunk a párkapcsolat felé, ám egyfajta szeretet mindig is
megmaradt köztünk. Ekkor már mindketten testvérként tekintettünk a másikra.
*Visszaemlékezés vége*
Nyögve néztem az állam a zsebtükrömbe, és egy
hatalmas lila folt kezdett megjelenni rajta. Sóhajtottam egyet és reménykedtem,
hogy a púder eltünteti majd ha arra kerül a sor.
– Hol van a barátod? – érdeklődött Kentin.
– Castiel szülei itthon vannak, majd szerda reggel
mennek vissza, akkor jön Ő is suliba – bólogattam, majd visszanyomtam az üveget
az államhoz. – Csak nem aggódtál érte? – pimaszkodtam.
– Isten ments – fintorgott Kentin. – Csak azt
hittem, hogy összevesztetek amiért a partin a karomba vetődtél.
– Ne akard ennyire a kapcsolatunk végét, mert seggbe
talállak rúgni – dőltem hátra a széken.
– Most jelenleg a puszta kíváncsiság hajtott – tette
keresztbe kezeit sértődötten barátom.
– Rosszabb vagy, mint a sarki, kukkoló vénasszony –
vigyorogtam rá, mire kinyújtotta a nyelvét. – Mirsyvel beszéltél azóta? –
tereltem a témát.
– Igen, sikerült összehozni egy találkozót –
mosolygott kicsit túlságosan is ábrándosan. – Tegnapelőtt bementünk az új
kávézóba és ott beszélgettünk.
– Micsoda randi lehetett – nevettem.
– E… ez nem randi volt! – háborodott fel és arca
olyan piros lett, mint Castiel haja. – Csak… csak baráti beszélgetés. Hisz te
is mész kávézóba a barátaiddal, mégsem vagy együtt minddel… Én is csak
elhívtam, meg ha már úgy volt fizettem a kávét, mert a fiú dolga… - hadart és
próbálta menteni a menthetőt.
– Milyen romantikus, menten elcseppenek –
pimaszkodtam tovább.
– Köcsög lettél, Lilly-Rose… nagyon köcsög –
duzzogott.
– Együtt jár velem a néhai szoftver frissítés –
böktem meg, majd megszólalt a csengő. – Földrajz…
– Az – sóhajtott Kentin. – Ha végeztünk lehet
elmehetnél a dokihoz… Bár ahogy így elnézem, inkább menj most – mutatott az
államra.
– Jó lesz az óra után – dőltem hátra. – Nagyon sokat
hiányoztam földrajzról és elértem a tíz százalékot a hiányzási listán. Ha pedig
húsz százalék fölé megyek, ismételhetem az évet, vagy legalábbis osztályozóra
kell mennem. De tudod, szeretem ezt az osztályt, sokat vándoroltam már, csak
nem kellene még egyszer – kuncogtam.
– Ejj te nőszemély – vihogott Kentin, majd a helyére
vándorolt.
Én nagyot nyújtózkodtam, majd megfordultam és az
állatokat kezdtem nézni. A nyuszik éppen a ketrec sarkában pihentek, a
vadászgörény pedig ide-oda rohangált a ketrecében. Mindig is imádtam az
állatokat, leginkább a kutyákat, de ha tehettem volna, befogadok egy
állatkertet. Anya allergiás volt a legtöbb állat szőrére, így nálunk kifújt az
a lehetőség, még a hipoallergén állatok esetén is. Anyu nem szerette Őket,
drágállotta az állattartást, amit kezdek megérteni, mióta Akira a családba
került. Félreértés ne essék, szerettem meg minden, de néha még magam is
meglepődtem mennyit kell rá költeni. Ennek ellenére sosem váltam volna meg
tőle. Egy pár hét alatt annyira a szívemhez nőtt, hogy senki sem vehette volna
el tőlem. De talán, minden kisállattartó ismeri ezt az érzést.
– Elnézést a késésért! – lépett be Mr Fararize
megpakolva, mint egy málhás. – Kérem, jelentsünk!
Ennek ellenére az osztály tovább harsogott,
figyelembe sem vették tanárunkat, aki csak egy elkeseredett sóhajtással kereste
elő az osztályunk névsorát a papírhalomból. Biztos hozzászokott már, hogy a
jelentés részét sosem vesszük figyelembe. Kicsit sajnáltam is Mr Fararizet,
mert egy végtelenül kedves ember volt, de tanítani meg pont ennyire nem tudott.
– Lysander Ainsworth? – kezdte a névsort.
– Jelen! – emelte meg kezét az említett, majd
visszatért a jegyzetfüzetéhez.
Igazából nem volt túl sok hiányzó az első naphoz
képest, csak Castiel hiányzott, illetve még egy személy, akit ha tanárom nem
jegyez meg, fel sem tűnik… Deborah nem volt iskolában. Kicsit ráncoltam a
szemöldököm, ahogy az üres helyét vizslattam. Nem mintha bántam volna mondjuk,
hogy nem volt iskolába, csak hát na… Kicsit paranoiás voltam vele kapcsolatban.
– Rendben, ma az Európai Unióról fogunk beszélni –
írta fel a táblára az anyagot a tanár. – Lisa, kérem, mondja el amit tud
Európáról.
Ahogy odapillantottam, élő egyenesből láttam, hogy
Lisa majdnem lenyeli a rúzsát, ahogy felszólították. Nyelt egyet, majd
megköszörülte a torkát és szóra nyitotta a száját.
– Európa az egyik leghatalmasabb ország – közölte
olyan komoly hangon, amennyire csak lehetett.
– Egy ország? – fogta a fejét tanárom, miközben az
osztály majd megszakadt a röhögéstől. – Hagyjuk inkább. Nathaniel, átvenné a
szót?
Szőke hajú osztálytársam megrezzent neve hallatára,
ugyanis addig az ablakon bámult ki. Miután feldolgozta az információt,
elkezdett gondolkodni, de még a helyemről is jól láttam, ahogy rágja az ajkát.
Valami nem volt rendben.
– Európa Földünk egyik kontinense… Nyugatról az
Atlanti-óceán határolja és… Ő… határolja még a Földközi-tenger is meg a… izé… -
ráncolta a szemöldökét, tanárunk pedig leintette.
– Hát még maga sem tanul, Nathaniel? – kérdezte
kicsit felháborodottan tanárom, majd rám emelte tekintetét. – Lilian, kérem,
vegye át a szót!
– Lilly-Rose – javítottam ki, majd mély levegőt
vettem. – Mint Nathaniel mondta, Európa a Föld egyik kontinense, a második
legkisebb – kezdtem mondani ami eszembe jutott, illetve kiegészítettem a
határait. – Az Európai Unió pedig a II. Világháború után jött létre, jelenleg
pedig huszonnyolc ország a tagja. Az Európai Unió országai egymás között
megszűntették a vámokat… - gondolkodtam, de aztán vállat vontam. – Ennyi.
– Több, mint a semmi – bólintott Mr Fararize, majd
feltett egy térképet, amin az Unió országai voltak és elkezdett magyarázni.
Fejem a padomra hajtottam és próbáltam nem elaludni.
Néha jegyzeteltem, illetve aláhúztam a könyvemben a fontosabb dolgokat, de
annyira nem kötött le. Sokkal fontosabb dolgok érdekeltek, például, hogy
Deborah merre lehet, valamint Nathaniel viselkedése is furcsa volt. Nath kitűnő
tanulóként kiemelkedett közölünk, még engem is korrepetált néha, de olyan még
nem fordult elő, hogy ennyire ne jusson eszébe semmi. Tény, Európát már
régebben vettük, az EU-t pedig csak említette tanárunk, de ha nekem megmaradt
annyi, amit mondtam, neki miért nem? Vagy nekem is csak azért ragadt meg, mert
Franciaországban éltem egy ideig, ami ugye EU tagállam?
Amikor végre kicsengettek, akkor eldöntöttem, hogy
meglátom a gyengélkedőt, ugyanis ajkam kétszeresére dagadt és fájt is. Ha mást
nem is, hazaküldhetnek és otthon meg agyalhatok is. Hátamra kaptam a táskámat,
kezembe a kabátomat és elindultam kifelé a többiekkel a teremből, annyi
különbséggel, hogy én nem tartottam velük a következő órára. Miközben a lépcsők
felé pillantottam, egy ismerős alakot láttam meg. Ivelisse jött le a
harmadikról és ahogy láttam, a földszintre tartott. Oda akartam neki köszönni,
de ahogy picit közelebb értem, láttam mennyire feldúlt, még engem sem vett
észre.
Megrökönyödve álltam az eset előtt. Deborah
hiányzott. Nathaniel furcsán viselkedett. Ivelisse zaklatott volt. Nagyon azt
akartam hinni, hogy Deboráhnak semmi köze az egészhez, de egy ilyen gonosz
hárpia esetében ez nehéz. Aggódva követtem barátnőmet, picit lemaradva, mígnem
megpillantottam Ambert. A lépcső alján várta Ivelisset, majd karon ragadta és
az egyik sarok felé húzta. Követni akartam Őket, de ekkor egy csapat elsős
kezdett felfelé rohanni a lépcsőn és mire leverekedtem magam közöttük, se
Ambert, se Ivelisset nem láttam. Egy picit nézelődtem még a folyosón, de miután
minden nyomot elvesztettem, elindultam a gyengélkedő felé.
Nagyon rossz érzésem volt.
Ivelisse’s Pov
Az ajkam rágva mentem le a lépcsőn, a tenyerem csak
úgy izzadt a szívem pedig kalapált. Éreztem, hogy amit teszek az nem helyes, de
tudtam, hogy muszáj. Nathaniel nagyon régóta jó barátom. Sőt, a karácsonyi csók
óta talán picit több is, bár sosem erősítettük meg. Én azonban szerettem,
fontos volt nekem, éppen ezért fájt látnom, ahogy szenved. Csak véletlenül
láttam meg a sebeket a hátán, miközben öltözött az egyenruhájába újévkor, de
azt mondta semmiség. Kék-zöld foltok végig… basszus kulcs, ez nem normális!
Amikor leértem, akkor megpillantottam Ambert és
nyelnem kellett. Őt sosem tudtam megkedvelni, a hisztis cicababa stílusa
taszított engem. Azonban itt Ő tudott egyedül segíteni rajtam. Ha már Nath nem
bízott bennem.
– Gyere! – ragadott karon és a folyosó végére
húzott.
– Hova viszel? – értetlenkedtem.
– Csak nem képzeled, hogy itt beszélek veled? Majd
ott, ahol senki nem lát és hall! – azzal behúzott a vészkijárat folyosójára és
az egyik lépcső előtt megállt és szembe fordult velem. – Térjünk rögtön a
tárgyra!
– Rendben – biccentettem. – Szóval akkor… nálatok
alhatok a hétvégén? Megcsináltam a házid és vettem neked szendvicset meg
sminkkészletet, most már igazán igent mondhatnál…
– Hmm… - kezdte törni az agyát, majd csettintett
egyet. – Egy utolsó dolgot még kérek. Ha belemész, akkor nálunk töltheted a
hétvégét…
– Mondd, hogy mi az és megteszem – léptem közelebb
és könyörgően néztem rá.
– Innentől a bandám tagja van és magasról tojsz a
kékire meg a többire. Fellépsz velük meg minden, de semmi több. Velünk
mutatkozol és az ízlésünknek megfelelően öltözködsz, és ami a legfontosabb,
híressé teszel minket – vigyorgott rám gúnyosan.
– De ez lehetetlen – döbbentem le és teljesen
elkeseredtem. – Amber, más a stílusunk is, meg minden… Én…
– A stílus miatt ne aggódj, küldök neked
ruhaötleteket facebook-on – bólogatott elégedetten.
– De Lilly-Rose… és a többiek… barátok vagyunk –
magyaráztam neki elkeseredve, de legyintett.
– Ha nem, hát nem jössz hozzám a hétvégére. Így is
lehet – vont vállat, majd elfordult.
– Nem! – sikkantottam szinte fel és utána kaptam,
mire kíváncsian megfordult. Megpróbáltam lenyelni a gombócot a torkomból, de
nem sikerült, minden esetre kimondtam életem legnehezebb szavait. – Benne
vagyok az alkuban.
Amber elvigyorodott, majd visszafordult és kezet
nyújtott nekem. Kicsit lassan, de végül is megragadtam a kezét és kezet
fogtunk.
– Remekül döntöttél, Ivelisse – mosolygott gúnyosan.
– Üdv hát a követőim között.
Legszívesebben csak sírtam volna és sikítva
kifutottam volna a világból. De nem tehettem… Nathaniel miatt nem. Csak miatta
csináltam. Mert ha tudok neki segíteni, teljesen megérte.
Te jó ég mióta vártam a folytatást és végre itt van *-* (igaz később olvasom mint mikor megjelent de sebaj) én úgy vele, hogy inkább jöjjenek ritkábban a részek és legyék jól mint fordítva. Szóval nagyon remélem jól vagy/leszel és úgy fog alakulni minden ahogy szeretnéd! <3
VálaszTörlés~ egy hűséges olvasód