2018. január 5., péntek

Vissza a "szürke" hétköznapokba

Ha kíváncsi vagy, hogy mi miatt volt nagyobb kihagyás, IDE kattintva elolvashatod.
XxXxX
A szünetben a legjobb dolog az, hogy olyankor nincs iskola. Komolyan mondom, ennél jobb dolog nincs benne. Rendben, az ember a családjával lehet meg pihenhet és kinek mi, de én a legjobban mindig az intézmény kerülését élveztem. Ha épp nincs iskola, az ember addig alhat, ameddig akar – Mirsy esetében amíg fel nem keltik – és nem kell arra pazarolnia a napját, hogy ostoba pitagorasz tételekkel számoljon hengerben kockát. Ilyenkor az ember csakis magával törődik, vagy épp azzal, amihez kedve szottyan. Ezért szerettem én mindig is a szünetet. Ám ha már így belemerültem az áradozásba, meg kell említenem a rossz oldalt is…
… Amikor szünet végén elfelejted visszakapcsolni az ébresztőórádat.
– Hogy a kolera állna beléd! – üvöltött fel egy vénasszony, ahogy felborítottam a banyatankját.
– Bocsánat! – kiáltottam hátra miközben átugrottam egy felborult kukát. Ki hinné mire képes egy kis adrenalin…
Én tényleg tudtam, hogy hétfőn már iskola. Tényleg felkészültem rá lelkiekben, még átkoztam is azt a fránya hétfői napot, csak… csak elnéztem a dátumot. Abban a hiszemben ébredtem, hogy vasárnap van és mindössze csak azért másztam ki az ágyból, mert pisilnem kellett. Már épp feküdtem volna vissza, amikor összefutottam Agatha nénivel, aki feltette a nagy kérdést: Neked ma még nincs iskola?
Akkora lendülettel vettem be a kanyart, hogy majdnem elcsúsztam, de sikerült megtartanom az egyensúlyomat és tovább rohannom. Már csak pár méter választott el, de mégis bennem volt a félsz, hiszen már öt perce becsengettek. Így is úgy rohantam hogy még a kabátom sem volt időm összehúzni és a bakancsom cipőfűzőjét sem kötöttem be. Ráadásul a világ legrosszabb tanárával kezdtem, nem akartam úgy kezdeni az évet, hogy meghalok.
Szinte a gépben hagytam a beléptető kártyám, ami már küldte is az üzenetet keresztszüleimnek a késésemről, de hirtelen nem tudott érdekelni. Flasht meghazudtoló sebességgel rohantam fel a másodikra, majd egyenesen és végül jobbra és…
Mint már említettem a bakancsom sem volt bekötni időm. Na, ennek meglett az eredménye, ugyanis ráléptem és olyan ívben borultam be a terembe, hogy öröm lehetett nézni. Hatalmasat csattantam a padlón és hallottam osztálytársaim szisszenését is. Kurva jó évkezdő, mit ne mondjak.
– Mégis mit művel, Ms Grey?! – lépett elém tanárom felháborodottan, csípőre tett kezekkel.
– Beestem az órára… - nyögtem és feltérdeltem. Jól bevertem az államat, rendesen fájt beszélnem.
– Hagyja abba a bohóckodást és takarodjon a helyére! – emelte fel a hangját. – Még ilyet… Mint egy óvodás… Tudja, ha óvodában akartam volna tanítani, akkor óvodának megyek!
Csak nyögtem egyet, majd az osztály halk vihogása közben a helyemre másztam. Nyöszörögve leültem és elővettem a füzetem, majd írni kezdtem, amit a tanár diktált. Ms Nadine Delanay még a szünet előtt vette át az osztályunk tanítását, előző tanárunk ugyanis nyugdíjba vonult. Bár Ő sem tartozott a kedvenceink közé, de a tanárnő megjelenése után már visszasírtuk. Igazán kihúzhatta volna még azt a pár évet. Ráadásul így, hogy átvett minket kémiából, átvett fizikából és matekból is, ugyanis rajtunk kívül még két osztályban tanított, így több szabadideje volt, mint előző tanárainknak. Így azonban az iskola még nagyobb szenvedéssé vált, mint korábban. Ezt a nőt nem lett volna szabad gyerekek közelébe engedni.
Ebben a pillanatban Amber egyik talpnyalója, Lisa úgy döntött itt a legjobb alkalom arra, hogy kecsegtesse nem létező kosártudását és kidobja a szemetet a helyéről. Mint mondtam, kosártudása nuku, így a papír a kuka mellé pottyant. Szemfüles tanárunk persze azonnal észrevette és felénk fordult. Már előre eltakartam a füleim, hogy ne ártson annyira az üvöltése.
– A kosáredzéseket majd testnevelés órán, ha kérhetem. Bár az ilyen borzalmas eredmény láttán, nem csodálnám, ha a testnevelés tanáruk agyvérzést kapna – nézett ránk szigorúan. – Akárki is dobta, jöjjön ki és dobja ki rendesen. 2015-öt írunk, ne legyünk primitívek!
Lisa szó nélkül kiment, kidobta a galacsint, majd visszasietett a helyére. Próbálkoztunk tanárunknál, kerestük a gyengéit és vizsgálgattuk a tűrőképességét, de erősebb volt, mint egy fronton harcoló katona. Ő volt az a tanár, akinél még Amber sem mert panaszkodni, ami nagy szó. Tudtuk, hogy Ms Delanay egy másik, sokkal keményebb iskolából érkezett, de akkor is ijesztő volt a hozzáállása. Nem az ilyen tanárokhoz voltunk szokva. Szerencsére hétfőn csak egy óra jutott vele, míg pénteken három is. Na, mi tényleg tudtunk mit kipihenni a hétvégén.
Miután az óra végigment, és végre kicsengettek, tanárunk felkapta a táskáját, majd elhagyta a termet. A biokémia terem szépsége abban rejlett, hogy ott volt a biológia, kémia és földrajz óra is, így ha egymás után volt ez a három óránk, nyugodt szívvel a teremben maradhattunk. Ráadásul a legjobban fűtött terem is ez volt, ezen az emeleten találhattuk meg a legtisztább mosdókat és ezen az emeleten helyezkedett el a büfé is. Ami pedig végképp szerethetővé tette a termet, az az állatok miatt volt. A terem végében négy hal, két nyúl, egy vadászgörény és egy kígyó pihent meg. Szerencsére egyikük sem boncolás miatt. Ami pedig ebben a legjobb volt, hogy mivel leghátul ültem, pont mögöttem állt a nyulak ketrece.
– Tessék!
Meglepetten pillantottam fel a fölém tornyosuló barna fiúra. El kellett mosolyodnom, majd elvettem az elém tartott hűtött ásványvizes üveget. Bár még mindig furcsa volt Kentin új kinézete, de már kezdtem megszokni. Én mindig is a nagy szemüveges, alacsony, sovány srácként ismertem, meglepett a kigyúrt, magas és kontaktlencsés fiú.
– Köszi – nyomtam az államnak a hűtött üveget. – Életet tudsz menteni.
– Anno te hoztad, amikor nekem estek – vont vállat. – Most legalább visszaadhatom.
– Majd odaadom az árát, csak most nincs apróm – szabadkoztam, de Kentin csak leintett.
– Felejtsd el, nem ezen az egy dolláron fog múlni a megélhetésem – mosolygott kedvesen.
– És mi van ha pont ez az egy dollár hiányozna majd az új házadhoz? – cukkoltam.
– Akkor aláíratok veled egy pólót és eladom e-bay-en – bólogatott.
– De hülye vagy – röhögtem fel és picit meglöktem.
Az újévi buli másnapján áthívtam Kentint és egész nap csak beszélgettünk. Annyira hiányzott már és annyira furcsa volt, hogy néhány hónap alatt ennyire megtudott változni. Ennek ellenére továbbra is ugyanúgy eltudtunk hülyülni, mint máskor és nekem erre volt a legnagyobb szükségem.
*Visszaemlékezés*
A szobában ültünk és Kentin éppen katonaiskolás történeteket mesélt. Őszintén szólva, én majd megpukkadtam a röhögéstől, a fiú meg kb szemhunyásnyi időt nem hagyott nekem.
– Lehetett választani, hogy ki mit vacsorázik és az egyik srác chilis babot kért. Másnap az egész osztály együtt érzett vele, de még a tanár is ahogy belépett, azzal a lendülettel ki is ment – nevetett velem együtt.
– Jézusom, milyen állat hely – nevettem és próbáltam megnyugodni.
– Igazából elég kemény volt, de még az ilyen helyeken is történnek humoros dolgok – mosolygott és simogatta közben a mellette pihengető kutyuskámat.
– Hogy-hogy ilyen hamar visszajöttél? Azt hittem sokkal tovább leszel távol – pillantottam rá kíváncsian.
– Anya kapott egy nagyon jó munkalehetősséget a városban, de ekkor még úgy volt, hogy csak egyedül utazik. Aztán apát is behívták, egyedül meg azért mégsem akartak otthagyni engem, így én utaztam anyával, apa pedig… hát… dolgozik – vont vállat kicsit keserűen.
– Azon részét nem bánom a történetnek, hogy visszajöttél – mosolyogtam picit.
– Hűha, csak féltékeny ne legyen az az állat… - forgatta a szemeit.
– Ken, ne csináld már – sóhajtottam. – Castiel köcsög volt, de már megváltozott.
– Mert egy hónap alatt akkorát változik a helyzet – vágta a pofákat közben.
– Két hónap alatt te is tudtál nőni öt centit – próbáltam terelni a témát, de barátom nagyot nyögött.
– Most nem az a lényeg, hogy egy hónap alatt hány méretet nőtt a lába vagy milyen hosszú lett a haja, hanem a belső. Aki egy fasz volt, az később is az lesz – morgott.
– Ken… - kezdtem volna, de leintett.
– Kentin, ha kérhetem – bólogatott. – Már magam mögött hagytam azt a múltam.
Döbbenten pillantottam rá, majd erőt vettem magamon, letepertem és csiklandozni kezdtem. Szerencsére van ami nem változik, ide tartozott az is, hogy Ken, vagyis Kentin még mindig ugyanolyan hevesen tudott reagálni a csiklandozásra mint régen. Hangosan kacagott alattam.
– Ebben a pillanatban hazudtoltad meg az előbbi mondatodat – pimaszkodtam és folytattam… volna, ha kedves barátom nem dob maga mellé és kezd ellentámadásba.
– Hmm… van benne valami – vigyorgott, én meg csak vihogni tudtam alatta.
– Elég, feladom, nyertél! – kiáltottam két kacagás között, mire elengedett. – Nem fair, erősebb lettél.
– Ezt eddig is tudtam – kuncogott, majd újra komoly lett. – Én csak megakarlak téged védeni… Nem hiszem, hogy Castiel megfelelő számodra.
– Nézd, Ken…tin – sóhajtottam. – Mi is új lappal kezdünk, ugyanúgy ahogy most te is.
Kentin elfordította a fejét, de nem engedtem neki, hanem megfogtam az arcát és magam felé fordítottam. Egyenesen belenéztem a zöld szemeibe és próbáltam a legkomolyabb arcommal válaszolni.
– Ha Castiel még egyszer bántana, akkor feladom. Akkor nem kezdem újra vele. Rendben van?
– Rendben – felelte egy kis gondolkodás után, majd megölelt.
Kentint én mindig is a sosem volt bátyámnak éreztem. Bár volt idő, amikor Ő többet érzett irántam, egy idő után elmúlt. Mindketten más irányba indultunk a párkapcsolat felé, ám egyfajta szeretet mindig is megmaradt köztünk. Ekkor már mindketten testvérként tekintettünk a másikra.
*Visszaemlékezés vége*
Nyögve néztem az állam a zsebtükrömbe, és egy hatalmas lila folt kezdett megjelenni rajta. Sóhajtottam egyet és reménykedtem, hogy a púder eltünteti majd ha arra kerül a sor.
– Hol van a barátod? – érdeklődött Kentin.
– Castiel szülei itthon vannak, majd szerda reggel mennek vissza, akkor jön Ő is suliba – bólogattam, majd visszanyomtam az üveget az államhoz. – Csak nem aggódtál érte? – pimaszkodtam.
– Isten ments – fintorgott Kentin. – Csak azt hittem, hogy összevesztetek amiért a partin a karomba vetődtél.
– Ne akard ennyire a kapcsolatunk végét, mert seggbe talállak rúgni – dőltem hátra a széken.
– Most jelenleg a puszta kíváncsiság hajtott – tette keresztbe kezeit sértődötten barátom.
– Rosszabb vagy, mint a sarki, kukkoló vénasszony – vigyorogtam rá, mire kinyújtotta a nyelvét. – Mirsyvel beszéltél azóta? – tereltem a témát.
– Igen, sikerült összehozni egy találkozót – mosolygott kicsit túlságosan is ábrándosan. – Tegnapelőtt bementünk az új kávézóba és ott beszélgettünk.
– Micsoda randi lehetett – nevettem.
– E… ez nem randi volt! – háborodott fel és arca olyan piros lett, mint Castiel haja. – Csak… csak baráti beszélgetés. Hisz te is mész kávézóba a barátaiddal, mégsem vagy együtt minddel… Én is csak elhívtam, meg ha már úgy volt fizettem a kávét, mert a fiú dolga… - hadart és próbálta menteni a menthetőt.
– Milyen romantikus, menten elcseppenek – pimaszkodtam tovább.
– Köcsög lettél, Lilly-Rose… nagyon köcsög – duzzogott.
– Együtt jár velem a néhai szoftver frissítés – böktem meg, majd megszólalt a csengő. – Földrajz…
– Az – sóhajtott Kentin. – Ha végeztünk lehet elmehetnél a dokihoz… Bár ahogy így elnézem, inkább menj most – mutatott az államra.
– Jó lesz az óra után – dőltem hátra. – Nagyon sokat hiányoztam földrajzról és elértem a tíz százalékot a hiányzási listán. Ha pedig húsz százalék fölé megyek, ismételhetem az évet, vagy legalábbis osztályozóra kell mennem. De tudod, szeretem ezt az osztályt, sokat vándoroltam már, csak nem kellene még egyszer – kuncogtam.
– Ejj te nőszemély – vihogott Kentin, majd a helyére vándorolt.
Én nagyot nyújtózkodtam, majd megfordultam és az állatokat kezdtem nézni. A nyuszik éppen a ketrec sarkában pihentek, a vadászgörény pedig ide-oda rohangált a ketrecében. Mindig is imádtam az állatokat, leginkább a kutyákat, de ha tehettem volna, befogadok egy állatkertet. Anya allergiás volt a legtöbb állat szőrére, így nálunk kifújt az a lehetőség, még a hipoallergén állatok esetén is. Anyu nem szerette Őket, drágállotta az állattartást, amit kezdek megérteni, mióta Akira a családba került. Félreértés ne essék, szerettem meg minden, de néha még magam is meglepődtem mennyit kell rá költeni. Ennek ellenére sosem váltam volna meg tőle. Egy pár hét alatt annyira a szívemhez nőtt, hogy senki sem vehette volna el tőlem. De talán, minden kisállattartó ismeri ezt az érzést.
– Elnézést a késésért! – lépett be Mr Fararize megpakolva, mint egy málhás. – Kérem, jelentsünk!
Ennek ellenére az osztály tovább harsogott, figyelembe sem vették tanárunkat, aki csak egy elkeseredett sóhajtással kereste elő az osztályunk névsorát a papírhalomból. Biztos hozzászokott már, hogy a jelentés részét sosem vesszük figyelembe. Kicsit sajnáltam is Mr Fararizet, mert egy végtelenül kedves ember volt, de tanítani meg pont ennyire nem tudott.
– Lysander Ainsworth? – kezdte a névsort.
– Jelen! – emelte meg kezét az említett, majd visszatért a jegyzetfüzetéhez.
Igazából nem volt túl sok hiányzó az első naphoz képest, csak Castiel hiányzott, illetve még egy személy, akit ha tanárom nem jegyez meg, fel sem tűnik… Deborah nem volt iskolában. Kicsit ráncoltam a szemöldököm, ahogy az üres helyét vizslattam. Nem mintha bántam volna mondjuk, hogy nem volt iskolába, csak hát na… Kicsit paranoiás voltam vele kapcsolatban.
– Rendben, ma az Európai Unióról fogunk beszélni – írta fel a táblára az anyagot a tanár. – Lisa, kérem, mondja el amit tud Európáról.
Ahogy odapillantottam, élő egyenesből láttam, hogy Lisa majdnem lenyeli a rúzsát, ahogy felszólították. Nyelt egyet, majd megköszörülte a torkát és szóra nyitotta a száját.
– Európa az egyik leghatalmasabb ország – közölte olyan komoly hangon, amennyire csak lehetett.
– Egy ország? – fogta a fejét tanárom, miközben az osztály majd megszakadt a röhögéstől. – Hagyjuk inkább. Nathaniel, átvenné a szót?
Szőke hajú osztálytársam megrezzent neve hallatára, ugyanis addig az ablakon bámult ki. Miután feldolgozta az információt, elkezdett gondolkodni, de még a helyemről is jól láttam, ahogy rágja az ajkát. Valami nem volt rendben.
– Európa Földünk egyik kontinense… Nyugatról az Atlanti-óceán határolja és… Ő… határolja még a Földközi-tenger is meg a… izé… - ráncolta a szemöldökét, tanárunk pedig leintette.
– Hát még maga sem tanul, Nathaniel? – kérdezte kicsit felháborodottan tanárom, majd rám emelte tekintetét. – Lilian, kérem, vegye át a szót!
– Lilly-Rose – javítottam ki, majd mély levegőt vettem. – Mint Nathaniel mondta, Európa a Föld egyik kontinense, a második legkisebb – kezdtem mondani ami eszembe jutott, illetve kiegészítettem a határait. – Az Európai Unió pedig a II. Világháború után jött létre, jelenleg pedig huszonnyolc ország a tagja. Az Európai Unió országai egymás között megszűntették a vámokat… - gondolkodtam, de aztán vállat vontam. – Ennyi.
– Több, mint a semmi – bólintott Mr Fararize, majd feltett egy térképet, amin az Unió országai voltak és elkezdett magyarázni.
Fejem a padomra hajtottam és próbáltam nem elaludni. Néha jegyzeteltem, illetve aláhúztam a könyvemben a fontosabb dolgokat, de annyira nem kötött le. Sokkal fontosabb dolgok érdekeltek, például, hogy Deborah merre lehet, valamint Nathaniel viselkedése is furcsa volt. Nath kitűnő tanulóként kiemelkedett közölünk, még engem is korrepetált néha, de olyan még nem fordult elő, hogy ennyire ne jusson eszébe semmi. Tény, Európát már régebben vettük, az EU-t pedig csak említette tanárunk, de ha nekem megmaradt annyi, amit mondtam, neki miért nem? Vagy nekem is csak azért ragadt meg, mert Franciaországban éltem egy ideig, ami ugye EU tagállam?
Amikor végre kicsengettek, akkor eldöntöttem, hogy meglátom a gyengélkedőt, ugyanis ajkam kétszeresére dagadt és fájt is. Ha mást nem is, hazaküldhetnek és otthon meg agyalhatok is. Hátamra kaptam a táskámat, kezembe a kabátomat és elindultam kifelé a többiekkel a teremből, annyi különbséggel, hogy én nem tartottam velük a következő órára. Miközben a lépcsők felé pillantottam, egy ismerős alakot láttam meg. Ivelisse jött le a harmadikról és ahogy láttam, a földszintre tartott. Oda akartam neki köszönni, de ahogy picit közelebb értem, láttam mennyire feldúlt, még engem sem vett észre.
Megrökönyödve álltam az eset előtt. Deborah hiányzott. Nathaniel furcsán viselkedett. Ivelisse zaklatott volt. Nagyon azt akartam hinni, hogy Deboráhnak semmi köze az egészhez, de egy ilyen gonosz hárpia esetében ez nehéz. Aggódva követtem barátnőmet, picit lemaradva, mígnem megpillantottam Ambert. A lépcső alján várta Ivelisset, majd karon ragadta és az egyik sarok felé húzta. Követni akartam Őket, de ekkor egy csapat elsős kezdett felfelé rohanni a lépcsőn és mire leverekedtem magam közöttük, se Ambert, se Ivelisset nem láttam. Egy picit nézelődtem még a folyosón, de miután minden nyomot elvesztettem, elindultam a gyengélkedő felé.
Nagyon rossz érzésem volt.
Ivelisse’s Pov
Az ajkam rágva mentem le a lépcsőn, a tenyerem csak úgy izzadt a szívem pedig kalapált. Éreztem, hogy amit teszek az nem helyes, de tudtam, hogy muszáj. Nathaniel nagyon régóta jó barátom. Sőt, a karácsonyi csók óta talán picit több is, bár sosem erősítettük meg. Én azonban szerettem, fontos volt nekem, éppen ezért fájt látnom, ahogy szenved. Csak véletlenül láttam meg a sebeket a hátán, miközben öltözött az egyenruhájába újévkor, de azt mondta semmiség. Kék-zöld foltok végig… basszus kulcs, ez nem normális!
Amikor leértem, akkor megpillantottam Ambert és nyelnem kellett. Őt sosem tudtam megkedvelni, a hisztis cicababa stílusa taszított engem. Azonban itt Ő tudott egyedül segíteni rajtam. Ha már Nath nem bízott bennem.
– Gyere! – ragadott karon és a folyosó végére húzott.
– Hova viszel? – értetlenkedtem.
– Csak nem képzeled, hogy itt beszélek veled? Majd ott, ahol senki nem lát és hall! – azzal behúzott a vészkijárat folyosójára és az egyik lépcső előtt megállt és szembe fordult velem. – Térjünk rögtön a tárgyra!
– Rendben – biccentettem. – Szóval akkor… nálatok alhatok a hétvégén? Megcsináltam a házid és vettem neked szendvicset meg sminkkészletet, most már igazán igent mondhatnál…
– Hmm… - kezdte törni az agyát, majd csettintett egyet. – Egy utolsó dolgot még kérek. Ha belemész, akkor nálunk töltheted a hétvégét…
– Mondd, hogy mi az és megteszem – léptem közelebb és könyörgően néztem rá.
– Innentől a bandám tagja van és magasról tojsz a kékire meg a többire. Fellépsz velük meg minden, de semmi több. Velünk mutatkozol és az ízlésünknek megfelelően öltözködsz, és ami a legfontosabb, híressé teszel minket – vigyorgott rám gúnyosan.
– De ez lehetetlen – döbbentem le és teljesen elkeseredtem. – Amber, más a stílusunk is, meg minden… Én…
– A stílus miatt ne aggódj, küldök neked ruhaötleteket facebook-on – bólogatott elégedetten.
– De Lilly-Rose… és a többiek… barátok vagyunk – magyaráztam neki elkeseredve, de legyintett.
– Ha nem, hát nem jössz hozzám a hétvégére. Így is lehet – vont vállat, majd elfordult.
– Nem! – sikkantottam szinte fel és utána kaptam, mire kíváncsian megfordult. Megpróbáltam lenyelni a gombócot a torkomból, de nem sikerült, minden esetre kimondtam életem legnehezebb szavait. – Benne vagyok az alkuban.
Amber elvigyorodott, majd visszafordult és kezet nyújtott nekem. Kicsit lassan, de végül is megragadtam a kezét és kezet fogtunk.
– Remekül döntöttél, Ivelisse – mosolygott gúnyosan. – Üdv hát a követőim között.
Legszívesebben csak sírtam volna és sikítva kifutottam volna a világból. De nem tehettem… Nathaniel miatt nem. Csak miatta csináltam. Mert ha tudok neki segíteni, teljesen megérte.

1 megjegyzés:

  1. Te jó ég mióta vártam a folytatást és végre itt van *-* (igaz később olvasom mint mikor megjelent de sebaj) én úgy vele, hogy inkább jöjjenek ritkábban a részek és legyék jól mint fordítva. Szóval nagyon remélem jól vagy/leszel és úgy fog alakulni minden ahogy szeretnéd! <3
    ~ egy hűséges olvasód

    VálaszTörlés