2015. február 15., vasárnap

Selejtező

Teltek a napok, a hetek, majd elérkeztünk november közepéig, amikor is a verseny megrendezésre került. Azután, hogy leadtuk a jelentkezést a dirinek, illetve úgy viselkedtem, azt hittem, hogy Deborah kiiktat mindnyájunkat, de meg kellett lepődjek. Nem igazán csinált semmit, sőt, utána kicsit került is. Nem tudtam hova tenni a viselkedését, de végül is, minél messzebb tőlem, annál jobb. Ivelisse is rendbe jött, Mirsy is tudott újra mosolyogni, velem pedig kezdtek ismét beszélgetni. Sőt, egy-két alkalommal Kent is sikerült elérnem, és akkor beszélgettünk egy rövid ideig telefonon. Nagyon sokat segített nekem, mert így is tudott nekem tanácsot adni. Időközben mutálni is elkezdett, ami miatt olyan fura lett a hangja, de mégis jó volt hallgatni. Egyedül Castiellel nem sikerült beszélnem. A kosaras történet után teljesen elfeledkezett rólam. A suliban is, rám sem nézett, mindig elkerült, ez pedig fájt. Igyekeztem nem kimutatni ezt, de előfordult, hogy Kennek, vagy éppen valamelyik barátomnak elsírtam a bánatomat. A pom-pom dolog is egész jól ment, lefoglalta a gondolataim, ráadásul egész fitten tudtam magam tartani. Agatha néni is rendbe jött, és egész jól kezdte viselni a terhességet, Ben bácsit pedig előléptették. A lányokkal egyre jobban mentek a próbák és egyre ügyesebbek lettünk. Szóval kezdtünk megint egyenesbe jönni. Ami egyedül rossz tényező volt, hogy Castiellel ennyire megromlott a kapcsolatunk.

2014.11.20.
Sweet Amoris gimi

Éppen az udvaron ültem Mirsyvel és a huszonkettedikei verseny részleteit beszéltük meg, amikor is Castielre lettünk figyelmesek, körülötte pedig lányok és fiúk álltak. Nem tudtam kik Ők, de amikor megláttam Deboráht, akkor sejtettem, hogy köze van hozzá. Ahogy Castiel nevetgélt velük, az nekem nagyon rosszul esett, hisz én szomorú voltam miatta, de úgy láttam, Ő egész hamar túltette magát a történteken. Tehát rosszul hittem, hogy szeret engem.
- Gyere Lilly-Rose!
Mire feleszméltem, Mirsy már felhúzott, majd elindult velem a gimi felé. Szomorúan néztem Castiel felé, amit szöszi barátnőm is látott, és éreztem, hogy aggódik miattam. Ő értett meg engem a legjobban. Történt ugyanis, hogy idő közben, teljesen beleszeretett Kenbe, csak nem merte neki elmondani. Azután pedig, hogy elment, és még egy macit is kapott tőle, úgy érezte, hibás, amiért nem mondta el neki az érzéseit. Neki is összetört a szíve, ahogy nekem is. Szóval, vele tudtam a legjobban beszélgetni ezekről a dolgokról. Igyekeztem tartani a könnyeim, nem akartam sírni, nem akartam, hogy így lásson. Hihetetlen volt, hogy nekem ennyire hiányzik, de én neki egyáltalán nem. Inkább elfordultam és bementem a gimibe. Mirsy szorosan mellettem lépdelt és szomorúan nézett rám.
- Ne is törődj Castiellel! Egy idióta... - próbált vigasztalni.
- Tudom - feleltem. -, csak nehéz elfogadnom.
Ezután elindultam az ének terem felé, ugyanis ének óra következett. Csütörtök harmadik-negyedik óra arról szólt, hogy énekeltünk. Mivel, hogy imádtam énekelni, nem jelentett sok gondot, csak hát, ekkor semmi kedvem nem volt hozzá. Mirsy szorosan mögöttem haladt, mert nekik ugye ekkor együtt volt velünk az órájuk. Nem igazán értettem, hogy miért így oldották meg, de végül is örültem. Legalább nem voltam egyedül. Ám akkor nem vágytam a társaságra, így Mirsyt magára hagyva, leültem a helyemre. Egy ideig csak üldögéltem, aztán előhúztam a füzetem, és elkezdtem átírni kicsit a szöveget. A dallamon nem változtatott, viszont jobban illett a helyzethez. Az ajtó zárására eszméltem fel, amire eltettem a füzetem. Tanárunk letette a könyveit az asztalra, majd felénk fordult.
- Az induló bandáknak a frontembereit kérném ide!
Nem tartott sokáig, Deborah, Lysander és én már kint is álltunk a tanár előtt. Az a csönd, ami a teremben volt, szinte ijesztően hatott. Mindig hallani lehetett sutyorgásokat, de akkor nem. Olyan fura volt az ilyen csönd, egyáltalán nem voltam hozzászokva.
- Mi lesz a dalotok neve Lysander? - kérdezte tanárunk az ezüst hajút.
- Gyerünk! - felelte gyorsan az osztálytársam.
- Felírva. Deborah? - nézett a barna hajúra.
- Rossz lány - mosolygott bájosan ellenségem.
- Rendben. Lilian? - pillantott rám.
Egy mély levegőt vettem, aztán hátranéztem a lányokra, és bólintottam nekik. Ezzel jeleztem, hogy kicsit változtattam a szövegen. Ők nem mondtak semmit, csak vártak. Lassan pillantottam a tanárra, és hangosan, hogy mindenki hallja, kimondtam a címet.
- Harcos.

2014.11.22.
Városi előadóközpont

A mosdóban álltam, egyenesen a tükör előtt. Sápadt voltam, amit minden második ember megjegyzett. De hát, mit vártak? Féltem, hogy elrontom az egészet, és ezzel lejáratom magam. Híres akartam lenni, nem pedig minden gúnynak a tárgya. Lehet nem gondoltam ezt át rendesen? Nem voltam képzett énekes, Deboráhval legalább egy-egy órát foglalkoztak, viszont amit én tudtam, az magától jött. Féltem, hogy lejáratom magam, és ha kiderül ki vagyok, akkor anyám hírnevét is viszem magammal.


*Visszaemlékezés*

A kulisszák mögött álltam, és hallgattam, ahogy anyukám énekel. Én is igyekeztem Őt utánozni, mert olyanná akartam válni, mint Ő.


Figyelj rám!
Ez az a részem,
Amit soha, de soha
Nem vehetsz el tőlem, nem!

Ez az a részem,
Amit soha, de soha
Nem vehetsz el tőlem, nem!

Üvölts rám kígyót-békát,
dobd rám a bombáidat,
mérd rám ütéseid,
de nem törheted meg a lelkem!

Ez az a részem,
Amit soha, de soha
Nem vehetsz el tőlem, nem!

A szöveget tudtommal azután írta, hogy apám elhagyta. Kicsit rossznak éreztem emiatt apát, de ennek ellenére megakartam ismerni. Amint a dal véget ért, anyámnak még el kellett búcsúznia. Megakartam várni, de ekkor éreztem, ahogy megfogják a kezem, és elkezdenek az öltöző felé húzni.
- Gyere Lilian, anyukád is mindjárt jön - húzott maga után a menedzser.
- De én megakarom várni... - panaszkodtam.
- Megvárhatod ugyanúgy az öltözőben is - lépett be velem a kis helyiségbe.
- De én nem itt akartam megvárni... - biggyesztettem le a szám. - Már hétéves nagylány vagyok, kint is megtudok állni egyedül...
- Húha, és egyszer majd színpadon is szeretnél állni? - guggolt le hozzám a barna hajú nő.
- Igen! Olyan akarok lenni, mint anya! - csillant fel a szemem.
- Ó édesem, te olyan nem lehetsz. Nincs még egy akkora tehetség, mint az édesanyád.
Ez nem kicsit esett akkor rosszul. Úgy éreztem én tehetségtelen vagyok, és ezt azért kaptam meg. Szomorú lettem, és nem is akartam énekelni már.
- Celeste, elintéznéd a paparazzit? - jelent meg anyám.
- Persze Lindsey - pattant fel mosolyogva, és még összetúrta a fekete hajamat, majd elhagyta a szobát.
Én továbbra is szomorúan néztem a földet. Azt valahogy érdekesebbnek találtam, mint bármi mást.
- Ne is figyelj Celestére, nem ért Ő ehhez! - emelte fel az arcomat anyám. - Tehetséges vagy Lilly-Rose.
- De Celeste néni azt mondta, hogy sosem leszek olyan, mint te... - motyogtam.
- Olyan tényleg nem leszel, mint én - felelte anyám, majd a vállamra tette a kezét. - Te jobb leszel, mint én!

*Visszaemlékezés vége*

Könnyek gyűltek a szemembe, ahogy ez eszembe jutott. Idegesen mostam meg az arcomat, hogy lenyugtassam magam. Nem sírhattam. Akkor nem!
- Celeste nem tudott semmit... ahogy más sem... - motyogtam magam elé.
Ezután megtörölgettem az arcom és bementem a váróba. Mi voltunk a nyolcvannyolcasok, de a verseny természetesen nem számsorrendben zajlott. Castielék a százötösök voltak, és akkorra már rég szerepeltek, mi viszont nem jutottunk színpadra. Kezdtem azt hinni, hogy nem is fog összejönni. A lányok ugyanannyira izgultak, mint én, ami elég kellemetlen volt. Yasmin mellett ott ült Armin, aki igyekezett megnyugtatni Őt, és talán ez számított egy kis sikernek. A fekete oldott valamennyit a feszültségen.
- Sorra jutunk valaha? - kérdezett rá Jennalie.
- Nem tudom - ültem le melléjük. - De már kezd elegem lenni.
- Elhiszem - sóhajtott Ivelisse. - Jobban vagy? Még mindig eléggé sápadt...
- Jól vagyok - intettem le. - Kicsit izgulok, ennyi.
- Meg is értem. Nem találjátok ki, hogy ki van itt! - egyenesedet fel Yasmin, kezében okos telefonjával.
- Azt ne mond, hogy az elnök, mert lemegyek hídba - sóhajtottam egy nagyot.
- Inkább Ő lenne. Képzeljétek, nem más ül a zsűrik padjában, mint Spencer Lewis Grey!
- Ki? - néztem rá értetlenül.
- Te nem ismered Spencer Lewis Greyt? - kérdeztek rá egyszerre, teljesen meghökkenve.
- Őőő... nem éppen - vontam vállat.
- Spencer a legjobb menedzser, akit egy banda vagy egy énekes kívánhat magának! Ha itt felfedez, akkor percek alatt sztárt csinál belőled! - szinte kiabált Mirsy.
- Mirsy, hangerőt le! - szóltam rá. - Nos, nem hallottam még róla. Franciaországban nem éppen Ő a legnagyobb ember.
- Én viszont most már nagyon izgulok... - ölelte át magát Ivelisse.
- Ne aggódjatok! Nem leszünk bénák! - nyugtattam őket.
Igazából, én is megijedtem. Igaz, nem hallottam még erről a Spencer pasasról, de ha ekkora híre volt, akkor nem lehetett kisember. Még egy okom volt izgulni. Egy menedzser előtt leégni, na az szégyen, hisz így nem tudja bevezetni az embert a sztárok világába. Egy rossz lépés, és egy életre megpecsételted magad.
- Stars from Nightmare készüljön! A Stars from Nightmare fog következni! - eszméltem fel egy nő hangjára. - Utána készüljön a Blue Lemonade!
- Na végre! - ugrott fel Jennalie.
- Ne siess annyira, még most énekelnek, azután jönnek Deborahék és csak utána mi - intettem le.
- Ne mond, hogy te nem vagy rájuk kíváncsi, Lilly-Rose! - szólt rám Mirsy.
Mi volt ebben a legrosszabb? Tényleg kíváncsi voltam Deboráhra élesben. Így hát fogtam magam, és követtem a lányokat. Mire megérkeztem, addigra az addig éneklő banda már le is vonult. Deborah magabiztosnak tűnt, ráadásul látszott rajta, hogy tudja mit csinál. Azt hittem, hogy nem is vesz majd észre engem, így nagy meglepetésként ért, ahogy odalépett hozzám.
- Megmutatom Lilly-Rose, hogy hogyan csinálják a profik - mosolygott rám gúnyosan.
- Magyarul felveszel minket videóra? - humorizáltam el a dolgot.
- Vicces volt... - húzta el a száját. - Meglátom, hogy így mosolyogsz-e akkor is, ha kiesel!
Erre már nem feleltem, mert felhívták őket a színpadra. Figyeltem, ahogy beriszál, és elkezd beszélni. Hogy mit, az nem érdekelt. Nem tetszett ez az egész. Hisz, Őneki volt tapasztalata, többet állt a színpadon, mint én, és ez nagy előnynek számított, legalábbis szerintem. Ezután meghallottam a zenét, majd hallgatni kezdtem a dalt magát.

Héj, héj, hagyom, hogy
Átsétálj rajtam, rajtam.
Tudod, hogy kissé
Ribi vagyok, ribi.
De ott akarok játszani,
kérlek, kérlek!

Tudod, tudod, tudod,
Hogy őrült vagyok,
Csak a babyd
Akarok lenni!

Megdughatsz, aztán
Játszhatsz velem,
Szerethetsz és 
Utálhatsz!

Hiányzom,
Hiányzom,
Most megakarsz
Csókolni!

Fojtogass, mert azt mondtam,
Cirógass és tápláld az egómat,
Rossz kislány voltam, nem tudtad?!
(ne mond meg mit tegyek)

Gyere, és vedd el
Most, vagy soha!
Hagyom, hogy 
Bármit megtegyél!

Kezdjük, leszek a
rossz kislányod!

1-2-3-4

Hiányzom,
Hiányzom,
Most megakarsz
Csókolni!

Baby, tudod, hogy akarok
Egy kis kóstolót, kóstolót
Ezért engedd, hogy
Végigvihesselek.
Tudod, hogy sosem
Leszel ugyanaz, ugyanaz!

Egy éjszaka, amit aztán
sosem felejtesz el.
Úgyhogy gyere át,
A vad oldal vár!
Csatold be magad erősen Baby,
És kapaszkodj erősen!

Hiányzom,
Hiányzom,
Most megakarsz
Csókolni!

Mindketten tudjuk,
Azért szeretsz,
Mert rossz vagyok!

Fojtogass, mert azt mondtam,
Cirógass és tápláld az egómat,
Rossz kislány voltam, nem tudtad?!
(ne mond meg mit tegyek)

Gyere, és vedd el
Most, vagy soha!
Hagyom, hogy 
Bármit megtegyél!

Leszek a rossz kislányod!

Fojtogass, mert azt mondtam,
Cirógass és tápláld az egómat,
Rossz kislány voltam, nem tudtad?!
(ne mond meg mit tegyek)

Gyere, és vedd el
Most, vagy soha!
Hagyom, hogy 
Bármit megtegyél!

Rossz, rossz, rosszlány!

Fapofával hallgattam végig a dalt. Annyira Deborah, hogy az elmondhatatlan. Az egész dal... annyira számítottam, hogy ilyen lesz.
- Ez gusztustalan... - fintorgott a szövegre Mirsy.
- Lehet, hogy a szöveg az, de a hangja nem... - sóhajtottam.
És sajnos tényleg itt jött a bibi. Deborah hangja tökéletes volt, egy botlást sem lehetett vélni benne. Ha a szöveg nem is, de a hangja biztos elnyerte a zsűri tetszését. Figyeltem, ahogy kivonulnak, és a megvető pillantását, amit felém vetett. Mi a baloldali résznél álltunk, Ő a jobbon távozott, mégis láttam az arcát. Görcsbe állt a gyomrom, főleg akkor, amikor meghallottam a nevünket. Mély levegőt véve léptem fel a színpadra, mögöttem pedig szorosan jöttek a lányok. A nézőtér televolt, számomra ismeretlen arcokkal. Egyedül Agatha nénit és Ben bácsit ismertem fel, akik mutatták, hogy szorítanak nekem. Ezután a zsűrire néztem. Az első egy pocakos, talán korai hatvanas férfi lehetett, aki már félig megkopaszodott, szemüvege pedig nagyobb volt, mint Kené. Mellette egy kicsípett picsa ült - már elnézést a kifejezésért, de ez az igazság -, aki talán negyven lehetett, ruhája pedig olyan színes volt, akár a papagáj tollazata. Őmellette pedig egy fekete hajú, barna szemű férfi ült. Biztos voltam benne, hogy Ő Spencer. Olyan negyvenöt évesnek saccoltam, ám nagyon fiatalosan, mégis elegánsan öltözött.
- Blue Lemonade? - kérdezett rá a nő.
- Igen - feleltem a mikrofon elé lépve.
- Kezdjük az alapokkal. Mutatkozzatok be! - mondta a nő, miközben hátradőlt.
- A szintetizátornál Mirsy, a dobnál Yasmin, a fúvóshangszernél Jennalie, a gitárnál Ivelisse áll, én pedig Lilly-Rose vagyok - mutattam körbe a lányokon.
- Melyik iskolából jöttetek? - kérdezett rá a pocakos bácsi.
- A Sweet Amorisból, azon belül a tizedik C és A osztályából, a művészeti ágról - válaszoltam komolyan.
- Hm... ma már ti vagytok a harmadik banda, aki a Sweet Amorisból jön - jegyezte meg a nő.
- Kíváncsi vagyok, hogy jobban letudtok-e nyűgözni, mint az előzőek - szólalt meg hirtelen Spencer. - Kezdjétek!
Bólintottam, majd vártam, hogy elkezdjék a lányok a zenét. Ezután pedig behunytam a szemem, majd nagy nehezen elvigyorodtam, és úgy kezdtem énekelni.

Nos, azt hittem ismerlek,
Azt hittem igaz vagy
Úgy néz ki, nem bízhatok benned,
lelepleztelek, itt a vége.
Elég volt!

Mindig mellettem voltál,
arra várva, hogy megkapj egy körre
De a kéjutazásnak vége, porig égettem,
Mert a kapzsiságod szégyenbe hozott.

A lopások és csalások után,
Azt hiheted, haragszom rád,
De a-a, nem, nem, tévedsz!

Mert, ha nem lett volna mindez,
nem tudnám, milyen könnyű átverni!
Tehát megakarom köszönni, hogy...

Annyival erősebbé tettél,
Így egy kicsit keményebben dolgozom,
Sokkal bölcsebb lettem,
Ezért köszönöm, hogy harcossá tettél!

Most már kicsit gyorsabban tanulok,
Kicsit vastagabb a bőröm,
Annyival okosabb lettem,
Ezért köszönöm, hogy harcossá tettél!

Soha nem láttam előre,
Hogy eljön, amikor hátba fogsz szúrni,
Ezért egyszer kitudtál használni,
Mielőtt rájöttem volna a játékodra.

Úgy hallom, azóta az áldozatot játszod,
De ne próbáld úgy érezni, hogy az én hibám,
Mer a saját sírod ásod meg.

A viták és hazugságok után,
Tudom, még mindig bántani akarnál,
De már nem fog menni, kedvesem,
Nem, nem-nem már vége!

Mert ha nem lett volna ez a sok gyötrelem,
Nem tudnám, hogy küzdjek ellened,
De már nem hátrálok meg.
Ezért megakarom köszönni...

Annyival erősebbé tettél,
Így egy kicsit keményebben dolgozom,
Sokkal bölcsebb lettem,
Ezért köszönöm, hogy harcossá tettél!

Most már kicsit gyorsabban tanulok,
Kicsit vastagabb a bőröm,
Annyival okosabb lettem,
Ezért köszönöm, hogy harcossá tettél!

Hogy lehet, hogy az,
akit azt hittem ismerek,
Kiderül ennyire hazug és kegyetlen.
Csak a jót láttam benned,
Az igazságról nem vettem tudomást.

Próbáltad rejtegetni hazugságaid,
Álarcot húztál. bébi, tagadásban éltél.
De végül meglátod:
Te nem állítasz meg!

Harcos vagyok,
Nem fogok megállni,
Nincs visszaút,
Elég volt, emeld a kezed!

Annyival erősebbé tettél,
Így egy kicsit keményebben dolgozom,
Sokkal bölcsebb lettem,
Ezért köszönöm, hogy harcossá tettél!

Most már kicsit gyorsabban tanulok,
Kicsit vastagabb a bőröm,
Annyival okosabb lettem,
Ezért köszönöm, hogy harcossá tettél!

Úgy gondoltad,
Elfelejtem.
Hülyeség!
Emlékezni fogok...

Soha nem felejtek,
Emlékezni fogok, igen!

Annyival erősebbé tettél,
Így egy kicsit keményebben dolgozom,
Sokkal bölcsebb lettem,
Ezért köszönöm, hogy harcossá tettél!

Most már kicsit gyorsabban tanulok,
Kicsit vastagabb a bőröm,
Annyival okosabb lettem,
Ezért köszönöm, hogy harcossá tettél!

Annyival erősebbé tettél,
Így egy kicsit keményebben dolgozom,
Sokkal bölcsebb lettem,
Ezért köszönöm, hogy harcossá tettél!

Úgy gondoltad,
Elfelejtem.
Hülyeség!
Emlékezni fogok...

Hülyeség!
Emlékezni fogok!
Hé! Hé!
Emlékezni fogok!

Annyival erősebbé tettél,
Így egy kicsit keményebben dolgozom,
Sokkal bölcsebb lettem,
Ezért köszönöm, hogy harcossá tettél!

Most már kicsit gyorsabban tanulok,
Kicsit vastagabb a bőröm,
Annyival okosabb lettem,
Ezért köszönöm, hogy harcossá tettél!

A dal végén a közönség ujjongott, és sokan fel is álltak. Jó érzés volt látni, hogy ennyire tetszik nekik a dalom... A dal, amit fájdalmamban írtam. Mosolyogva hajoltam meg a lányokkal együtt, és az örömkönnyek megcsillantak a szememben. Kissé ijedten néztem ezután a zsűrire. Kíváncsi voltam mit gondolnak rólunk. Legnagyobb meglepetésemre, Spencer felállt, és úgy kezdett bele a mondanivalójába.
- Na, ezt vártam én egész nap! Egy ilyen dalt, amiben ennyire benne van az ember szíve és lelke! Ilyen tiszta hang mellett, zseniális! Nem vagy semmi, kiscica! - kacsintott rám.
- Köszönöm - mosolyogtam.
- Elképesztő hanggal vagy megáldva - vette át a szót a nő. - Utoljára a néhai Lindsey Murdok koncertjén hallottam ilyen tiszta hangot!
- Köszönöm... - mosolyogtam, kissé szomorúan.
- A banda remekül össze van kovácsolódva, mindenki ért a dolgához, és egy ilyen frontemberrel, mint Te, nehéz rosszat mondani - szólalt meg ekkor a pocakos.
- Köszönjük - mondtuk teljesen egyszerre a lányokkal.
- Nem vagytok semmik - folytatta Spencer. - Remélem még találkozunk!
Erre csak bólintottunk, majd elindultunk lefelé a színpadról. Hiába kaptunk azonban jó kritikát, még nem nyugodhattunk meg. A sorsunk még nem dőlt el, és hogy kiderüljön ki jutott tovább, még meg kellett várni a verseny végét. Ennyi izgalom egy napra, nem sok jutott még nekem. De tudjátok mit? Ha ezzel híres leszek, sőt, Deboráht is megszégyenítem, üsse kő, megcsinálom! És talán még apám is sikerül megismernem.


10 megjegyzés:

  1. Nagyon joo, hamar folytasd!!!!*-* :DdddDddD

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm! Amint időm engedi, folytatom is :)

      Törlés
  2. Wáhhhh!! Ez nagyon jó!! Folytit!!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :) Folytatom is, amint időm engedi :)

      Törlés
    2. Uriiisteeen! Nagyon nagyon nagyon nagyon nagyon jó! Imádom! :3 Folytit! (egyébként Deborah dalát te írtad?xD)

      Törlés
    3. Köszönöm ^.^ Örülök, ha elnyerte a tetszésed :) Igyekszem a folytatással :)
      És nem én írtam, ez Avril Lavigne - Bad girl című száma :D Amikor először meghallottam, akkor megfogadtam: Egy életem, egy halálom, ezt Deborah egyszer elénekli! Egyébként nem rossz szám, legalábbis szerintem :)

      Törlés
  3. Nagyon jó az egész történet :DDD Siess a folytatással!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm ^^ Már elkezdtem írni, csak lassan haladok vele :)

      Törlés
  4. Válaszok
    1. Nem, a dalokat nem én írom, csak fordítom :) Van egy "Dallista" menüpont a blogon, ott megtalálod az eredeti verziókat is :)

      Törlés