2017. február 12., vasárnap

Nyerni vagy veszíteni

Spencer elmosolyodott. De nem a kedves mosolyával. Nem, semmiféleképpen. Ez a mosoly rettenetes volt. Szadista vigyor. Tudtam, hogy bármelyik dalt kapom. meghalok, mert nem azt fogja nézni, hogy hogyan adjuk elő… Hanem, hogy pár perc alatt mennyire tesszük a sajátunkká anélkül, hogy dallamot kellene változtatni. Magamévá tenni egy olyan dalt, ami az anyukámé, vagy amit nem szeretek… Lehunytam a szemem. Amikor pedig meghallottam a dalom, kivert a víz…
– Deborah, Szívek egy üvegben, Lilly-Rose, Érezni – mosolyodott el. – A tökéletes dalok!
Hát kedvem támadt szájba vágni a mikrofonommal a férfit. Mi az, hogy tökéletes?! Neki lehet, de… De nem mi vagyunk a fontosak? Az nem számít, hogy nekünk tökéletes-e? Az nem számít, hogy egy ribanc fogja énekelni édesanyám egyik leghíresebb számát?!
– Ki kezdi? – tette keresztbe a karjait Deborah.
– Star kisasszony, én magára gondoltam – vigyorgott Spencer.
– Fasza. Akkor kérek öt percet, hogy átolvashassam a szöveget – bólogatott Deborah.
– Ez természetes – dobott oda nekünk két MP3 lejátszót. – Hallgassátok, tanuljátok!
Nyögve betettem a fülembe a fülhallgatót és elindítottam a zenét. Eközben levonultunk a színpadról és míg Deborah sétálgatott és memorizált, addig én leültem az egyik sarokba és hallgattam a dalt. Annyira nem volt hozzá kedvem… Annyira nem akartam elénekelni. Őszintén, talán jobb lett volna anyám dalát énekelni. Arra sokkal jobban emlékeztem. Abba jobban beletudtam volna élni magam. Abban volt egy pici én is…
Amikor hallottam, hogy Deborah felmegy a színpadra, akkor hangosabbra vettem a zenét. Nem akartam hallani. Nem voltam hajlandó meghallgatni, ahogy Ő énekli anyám számát. Nem. Soha. Még a kezem is a fülemre tettem, hogy véletlenül se halljak semmit. De nem segített…
Hallottam a zenét. Hallottam Deboráht. Hallottam ahogy a közönség együtt énekli vele a dalt. Nem akartam hallani. Próbálkoztam, de nem tudtam hangosabbra venni a zenét. Reszketni kezdtem és éreztem, ahogy a könnyek szúrják a szemem. Miért én? Miért mindig én?
*Visszaemlékezés*
Lassan sétáltam a nevelő szüleimmel a bevásárlóközpontban. Néhány hónap telt el anya halála után, nekem mégis úgy kellett tennem, mint akinek nem fáj. Nevelő szüleim megértőek voltak addig, amíg nem kezdtem el sírni. Mindig azt mondták, hogy ez úgysem hozza vissza anyám. Én ezzel tisztában voltam, de akkor is fájt. A tudat, hogy anya nincs többé… Ennél kevés fájdalmasabb dolog létezik.
Épp az egyik üzletben nézelődtünk – pontosabban Ők nézelődtek -, amikor megszólalt az ismerős dallam. A szemeim elkerekedtek és a rádió felé fordultam. Anya hangja volt. Anya egyik dala szólt benne. Szaporán kezdtem venni a levegőt és odaszaladva kikapcsoltam. Mindenki rám nézett. Reszkettem és könnyeztem, de nem sírtam. Már nem hallottam. Már nem volt baj. Nevelőanyám mellém lépett és odébb húzott, hogy ne zavarhassak tovább senkit és onnantól fogta a kezem. Mire a magnó újra bekapcsolásra került, szerencsére már egy idegen szám ment benne.
Mivel nem találtuk meg, amit kerestünk, ezért egy másik üzletbe mentünk. Mielőtt beléptünk volna, már meghallottam a zenét. Anya száma… Megint kivert a víz és elhátráltam. Nem akartam bemenni. Nem akartam hallani.
– Lilly-Rose? – fordult hátra nevelőanyám.
Én csak a fejem ingattam és az egyik padhoz léptem. Nem akartam bemenni. Láttam, ahogy nevelő szüleim megindulnak felém, ám ekkor a bevásárlóközpontban is felcsendült anya hangja… Szívek egy üvegben. Hangosan megnyikkantam és befogtam a fülem. Reszketni kezdtem és nem kaptam levegőt. Ám hiába ez az egész, ugyanis továbbra is tisztán hallottam a zenét.
Nem is vettem észre mikor kezdtem szaladni. Minél hamarabb ki akartam jutni. Nem akartam hallani. Nem… Egy elektronikai bolt előtt szaladtam el, ahol a TV-ken anya videóklippjei és koncertjei mentek. Ekkor már egy picit sikoltottam is és azonnal egy másik irányt kerestem. Évekig nem érdekelte Őket az anyám, akkor hirtelen miért lett számukra olyan érdekes?! Miért?
Amikor kiszaladtam a parkolóba, egyfajta megnyugvás töltött el. Megszabadultam a hangoktól. Nem hallottam… Legalábbis egy rövidebb időre. Odakint egy kocsiban anyám számait hallgatták lehúzott ablak mellett. Nem messze két lány sétált el, szintén hangosan édesanyám számát hallgatva. Valahol arról beszéltek, hogy milyen kár, hogy meghalt… És láttam egy nőt, aki olyan volt mint anya. A füleimre tapasztottam a kezem és próbáltam kizárni mindent. De ismét elém került anya arca… A lélegeztető maszk, a szívmonitor hangja, a klórszag… Anya haldoklik, én ott állok és anya meghalt…
Nem bírtam tovább…
– Kapcsolják ki! Elég! – sikoltottam fel, mire mindenki rám nézett.
De a hangok nem szűntek meg és én sírva térdre rogytam. Fájt. Minden. A levegővétel, a szívdobbanás, a létezésem… Egyszerűen csak az anyukámat akartam. Éreztem nevelő szüleim ölelését, de nem tudtam mit reagálni rá.
Néhány nap múlva, újra az árvaházban találtam magam…
*Visszaemlékezés vége*
A hangos tapsolás hozott vissza a valóságba. Deborah végzet, én következtem. A szívem a torkomban kezdett dobogni és remegni kezdtem. Nem éreztem úgy, hogy kitudnék állni a színpadra. Nem éreztem úgy, hogy ezzel a dallal nyerhetek. Könnybe lábadt a szemem. Úgy éreztem, hogy nincs több esélyem. Elbuktam és vége…
Amikor a sátán megjelent előttem, akkor megállt és gúnyosan mosolygott rám. Nem kellett semmit mondania, hogy tudjam, biztos benne, hogy nyert. A tekintetéből láttam, hogy nevet. Hogy azt sugallja: „Igen, megnyertem”. Ezután megvillogtatta hófehér mosolyát, majd tovább állt. Ment pihenni.
Ökölbe szorultak a kezeim és dühösen néztem utána. Nem bírtam volna elviselni a tudatot, ha Ő nyer édesanyám dalával. Nem… Anya egy jó ember volt. Anya dalai tökéletesek, és nem engedhettem, hogy ez a ribanc bemocskolja a nevét. Kicsit megtöröltem a szemeim, és szerencsére nem kentem el a sminkem. Ezután mély levegőt vettem, majd a színpadra léptem. Hallottam a tapsokat, hallottam a nevem kántálását, de nem tudtam rá figyelni. Egyszerűen túl dühös voltam. Szerintem látszott is rajtam, mert sokan döbbenten pillantottak rám.
Amikor a színpad közepére értem, láttam, hogy Spencer és a másik két zsűritag nagyon figyel. Őszintén, legszívesebben a fekete hajú köcsögnek hajítottam volna a mikrofonom. De nem tettem. Inkább lehunytam a szemem és biccentettem. A fények elhalványultak, és már csak a színpadon voltak. Már csak engem láttak az emberek. Picit mélyebb levegőt vettem, majd szám elé emeltem a mikrofont. Ekkor elindult a zene, és én azt tettem, amihez a legjobban értettem: énekeltem, azért, hogy győzzek.
Gyere, fogd meg a kezem,
Szeretném érezni az életet.
Nem tudom biztosan,
Hogy értem-e a rám osztott szerepet.
Ülök és Istenhez beszélek,
Ő meg csak nevet a terveimen.
Elmém olyan nyelvet beszél,
Melyet magam sem értek.
Egyszerűen érezni akarom az igaz szeretetet,
Érezni az otthont, melyben élek.
Mert érzem, ahogy elpazarolom az életem.
Nem akarok meghalni,
De az életért sem rajongok.
Mielőtt még beleszeretnék valakibe,
Már azt tervezem, hogy elhagyom.
Halálra rémisztem saját magam,
Ezért menekülök állandóan.
Még meg sem érkezem,
De már a távozást tervezem.
Egyszerűen érezni akarom az igaz szeretetet,
Érezni az otthont, melyben élek.
Érzem, ahogy elpazarolom az életem.
És éreznem kell az igaz szeretetet,
És egy örökké tartó életet,
Ezzel nem tudnék betelni…
Egyszerűen érezni akarom az igaz szeretetet,
Érezni az otthont, melyben élek.
Érzem, ahogy elpazarolom az életem.
És éreznem kell az igaz szeretetet,
És egy örökké tartó életet.
Egy lyuk van a lelkemben,
Az arcomon is láthatod, nagy helyet foglal el.
Gyere, fogd meg a kezem,
Szeretném érezni az életet.
Nem tudom biztosan,
Hogy értem-e a rám osztott szerepet.
A dal végén egy picit meghajoltam, és bár vastapsot kaptam, tudtam, hogy ez nem jelenti azt, hogy nyertem. Deborah már azzal nyert, hogy megkapta anyám dalát. Nem tudtam magam beleélni abba, amit én kaptam, tudom. Éreztem végig, hogy mindenki arra gondol, hogy ez nem az én stílusom. De nem tehetek róla. Attól, hogy jól énekelek, még bizonyos dolgokba nem tudom beleélni magam. Ez pedig egy olyan dal, amit nem is értek igazán.
Nem sokkal később Deborah is mellém csapódott és vártuk az eredményhirdetést. Bár végig mosolyogtam, fájt. Szinte éreztem, hogy esélyem sincs. Elrontottam. Elrontottam azzal, hogy ezt énekeltem. Deborah egy sokkal többek által kedvelt dalt kapott. Néha pedig édes mindegy, hogy jobban vagy rosszabbul énekli, a lényeg, hogy AZT a bizonyos dalt énekelte.
Az öt perc letelte után a műsorvezető a színpadra lépett. Nagyot nyeltem és szinte imádkoztam, hogy az én nevem legyen a borítékban. Nyerni akartam, de… De úgy éreztem nem fogok.
– Az eredmények pedig… - felbontotta a borítékot, nekem pedig sírhatnékom lett. – Győzött a Stars from Nightmare!
Csak egy halkat sóhajtottam, de megtapsoltam Deboráht. Elfogadtam a döntést. Ő jobban tetszett, Ő volt a jobb, Ő nyert. Hiába volt egy utolsó senkiházi, az emberek ezt nem látták. Hiába volt egy rettenetes ember, a hangja jó volt és a dalai is. És sajnos Ők csak ezt látták. Nekem pedig meg kellett elégednem a második hellyel.
Amikor Deborah előre lépett és átvette a díjat, én levonultam a színpadról. Nekem már nem volt ott keresni valóm. A taps Deboráhnak szólt, az ajándékot Ő kapta meg, én meg nem akartam zavarni. Hiába mondtam, hogy már nem akartam nyerni, a rudat, hogy Deborah egy olyan dallal győzött, amit anyám írt, fájdalmasabbá tette a dolgot.
– Lilly-Rose! – ölelt át Mirsy. – Nagyon ügyes voltál…
– Sokkal jobb voltál, mint Deborah – mosolygott rám Ivelisse.
– De én… Én vesztettem… - motyogtam halkan.
– Rá se ránts! – jelent meg Yasmin. – A lényeg, hogy jó voltál!
– Nekünk örök győztes leszel – mosolygott Jennalie.
Sóhajtottam egyet és átöleltem a lányokat. Jól estek a szavaik. Nem sokkal később, amikor végig ment a műsor, kereszt szüleim is megjelentek. Átöleltem Őket is és jól esett a közelségük. Hiába vigasztaltak, hogy ügyes voltam, hogy anya most büszke rám, valahol csak szomorúbb lettem. Elvégre valahol, anyám ellen vesztettem. Hisz ha Deborah nem kapja meg azt a dalt… Kit akarok becsapni? Nem a dal volt az oka. Deborah ügyesebb volt. Én pedig csak a dalra akarom kenni, ami… Ami anyámé és jó. Csak a féltékenység beszél belőlem, mert az a kis…
– Nem volt rossz, deszka – jelent meg Castiel. – Én már annak idején tudtam, hogy a közönségnek bot füle van, de nem gondoltam, hogy ennyire.
A szemeim könnybe lábadtak és nem tudtam levenni a tekintetem Castielről. Kit akarok becsapni? Ha a versenyt nem is, de mást már megnyertem. Apám tud rólam, a világ tud rólam, a hangom ismerik, vannak emberek, akik szeretnek, van egy hely, ahol lakhatom és… És van egy ember, aki szerelmes belém.
Lábaim önálló életre keltek és fel sem fogtamtam, hogy Castiel ölébe vetettem magam. Már csak akkor eszméltem fel, amikor az erős, védelmező karokat magam körül éreztem. Az illata… A szívverése… A melegség, ami áradt belőle… Megnyugtatott. Ott volt, élt és szeretett. És ennél többet nem kívánhattam volna. Számomra ez a fiú, aki elfogad, és szeret, többet jelentett minden díjnál.
S lássuk be, hiába nem volt mellettem az anyukám, hiába győzött le a legnagyobb ellenségem, ez vajmi kevés volt ahhoz, hogy azt mondhassam, borzalmas az életem. Hisz több embertől kaptam szeretetet, mint utálatot…
XxXxX
Az ágyam végében ültem és a facebookot nézegettem. Rengeteg gratuláló üzenetet kaptam, még olyanoktól is, akikkel már évek óta nem tartottam a kapcsolatot. A Blue Lemonade-nak létrehozott facebook oldalon pedig rengetegen fejezték ki sajnálatukat, hogy nem mi nyertünk. Sőt, még az egyik fiú is gratulált, akivel egy árvaházban voltam. Olyan meglepő, hogy ilyenkor mennyi ember fel tud bukkanni.
Erre a gondolatra felsóhajtottam és elvettem a képet, amit az éjjeli szekrényemre tettem. Végigpillantottam rajta. Anya… Én… Apa. Végigsimítottam az apukám arcán és kifújtam a levegőt. Mindenki felbukkant… Csak Ő nem. Ezután kikapcsoltam a laptopom, majd letettem a képpel együtt. Késő volt már, úgy éreztem, hogy ideje lefeküdni.
Miután lepakoltam, befeküdtem a meleg ágyamba és mosolyogva végigsimítottam a már békésen bóbiskoló Castiel arcán. A kis vörös átjött hozzánk „ünnepelni”, de a végén addig maradt, hogy már kereszt szüleim nem engedték haza, nehogy baja legyen. Szóval a drága beköltözött a szobámba. Annyi kitétel volt, hogy senki nem aludhat meztelenül. De hát ott még nem tartottunk.
Mosolyogva temettem fejem a mellkasába és beszippantottam megnyugtató illatát. Óvatosan átöleltem és szerintem elég éberen aludt, ugyanis viszonozta a gesztust. Elmosolyodtam. Egyszerűen csak annyira boldog voltam. A jelenléte olyan érzelmeket váltott ki belőlem, amilyeneket korábban még nem éreztem. Talán ezt hívják szerelemnek?
Nos, én úgy hiszem, hogy igen. És azt is hiszem, hogy nekem erre volt szükségem, hogy megnyugodjon a lelkem. Mi más bizonyítja jobban, mint hogy évek óta először végre boldogan aludtam el…
Spencer Pov’s
A Blue Lemonade oldalát nézegettem és sóhajtottam egyet. Sok emberrel egyet értettem. Lilian és bandája sokkal jobban teljesített, mint a másik csaj. Szerintem a dal is közrejátszott a győzelmében, bár, hogy őszinte legyek, pont azért adtam neki azt, mert azt hittem, hogy már nem olyan híres, hogy rá szavazzanak. Ráadásul pont abban a városban nyert az a Lindsey Murdok dal, ahol Rob Wills született…
Megcsíptem az orrnyergemet, majd a mellettem lévő képre pillantottam. Lindsey… Én… Lilian. Boldog család lehettünk volna. Az egész Lindsey hibája volt. El kellett volna fogadnia hogy nekem fontos az állásom és… És végül is én basztam el, mert én léptem ki az ajtón, ahelyett, hogy megbeszéltük volna. Lassan lehajtottam a laptopom tetejét és az ágyamhoz léptem, hogy lefeküdjek.

Végig csak Lilianen járt az eszem. Az egyetlen lányomon, akit ott hagytam… De ennem ellenére mégis vágytam az ölelésére és arra, hogy apának hívjon. Évekig sikerült elnyomnom eme érzéseket, ekkor mégis elő törtek. S még inkább erősítették bennem a tudatot: Meg kell szereznem a lányom gyámságát.

8 megjegyzés:

  1. Hoppá. :O De amikor ott van előtte akkor meg fapofás zsűritag. Az úgy jó. :'D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát igen :D De érthető is. Hisz te hogy állnál 16 év után a lányod elé? :'D

      Törlés
  2. Woooow,woooow és WOOOOOOOOOOOOOW!!!!!!
    Nagyon tetszik!!!
    Nagyon szeretem ahogy írsz, légyszi ne hagyd abba! Még most is sokkos állapotban(jó értelemben) ülök az ágyamon és olvasom újra és újra ezt a részt. Ez de király! De Deborah és Spencer nálam is kiütötte a biztosítékot :D
    Lehetne egy kérdésem? Persze nem muszály válaszolnod, de azt mondtad, hogy iskolába jársz, hanyadikos vagy?
    Csak kíváncsiságból :D Mert baromi nagy a szókincsed, ami a mai fiataloknál nagyon ritka.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen kedves szavaid, nagyon jól esnek :) Örülök, hogy sikerült ilyen reakciókat kiváltanom, rossz szokásom, hogy szeretek az olvasóim idegeivel játszadozni :D
      Hát, most mit tagadjak le? :D Még iskolás vagyok, szakgimnáziumba járok és most vagyok 11. osztályos :D (alapesetben 12-es lennék, de nyelvi előkészítőn vagyok, így 5 éves képzés, ezért vagyok csak 11-es :D )
      Köszönöm szépen, örülök hogy tetszik szókincsem, de azért az enyém semmi a lektoroméhoz képest :D De hát, igyekszik az ember :)

      Törlés
    2. Wooooow, nem is gondoltam! :O
      Ugye soha de soha nem hagyod abba az írást? Én mindenesetre támogatlak ;)

      Törlés
  3. Szia :) Nagyon tetszik a történet és a benne lévő csavarok is.Az is tetszik például,hogy a főszereplőt csak most hoztad össze Castiellel.Szerintem remekül írsz és már alíg várom, hogy olvashassam a következő fejezetet mert jól halad a cselekmény szál.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszönöm szépen, aranyos vagy :) Örülök, hogy tetszik a történet és minden érdekesség benne :) Sietek az új résszel :)

      Törlés
  4. Mikor kerül fel a következő rész?:)

    VálaszTörlés