Spencer
elmosolyodott. De nem a kedves mosolyával. Nem, semmiféleképpen. Ez a mosoly
rettenetes volt. Szadista vigyor. Tudtam, hogy bármelyik dalt kapom. meghalok,
mert nem azt fogja nézni, hogy hogyan adjuk elő… Hanem, hogy pár perc alatt
mennyire tesszük a sajátunkká anélkül, hogy dallamot kellene változtatni.
Magamévá tenni egy olyan dalt, ami az anyukámé, vagy amit nem szeretek…
Lehunytam a szemem. Amikor pedig meghallottam a dalom, kivert a víz…
– Deborah, Szívek egy üvegben, Lilly-Rose, Érezni –
mosolyodott el. – A tökéletes dalok!
Hát kedvem támadt szájba vágni a mikrofonommal a
férfit. Mi az, hogy tökéletes?! Neki lehet, de… De nem mi vagyunk a fontosak?
Az nem számít, hogy nekünk tökéletes-e? Az nem számít, hogy egy ribanc fogja
énekelni édesanyám egyik leghíresebb számát?!
– Ki kezdi? – tette keresztbe a karjait Deborah.
– Star kisasszony, én magára gondoltam – vigyorgott
Spencer.
– Fasza. Akkor kérek öt percet, hogy átolvashassam a
szöveget – bólogatott Deborah.
– Ez természetes – dobott oda nekünk két MP3
lejátszót. – Hallgassátok, tanuljátok!
Nyögve betettem a fülembe a fülhallgatót és
elindítottam a zenét. Eközben levonultunk a színpadról és míg Deborah
sétálgatott és memorizált, addig én leültem az egyik sarokba és hallgattam a
dalt. Annyira nem volt hozzá kedvem… Annyira nem akartam elénekelni. Őszintén,
talán jobb lett volna anyám dalát énekelni. Arra sokkal jobban emlékeztem. Abba
jobban beletudtam volna élni magam. Abban volt egy pici én is…
Amikor hallottam, hogy Deborah felmegy a színpadra,
akkor hangosabbra vettem a zenét. Nem akartam hallani. Nem voltam hajlandó
meghallgatni, ahogy Ő énekli anyám számát. Nem. Soha. Még a kezem is a fülemre
tettem, hogy véletlenül se halljak semmit. De nem segített…
Hallottam a zenét. Hallottam Deboráht. Hallottam
ahogy a közönség együtt énekli vele a dalt. Nem akartam hallani. Próbálkoztam,
de nem tudtam hangosabbra venni a zenét. Reszketni kezdtem és éreztem, ahogy a
könnyek szúrják a szemem. Miért én? Miért mindig én?
*Visszaemlékezés*
Lassan sétáltam a nevelő szüleimmel a
bevásárlóközpontban. Néhány hónap telt el anya halála után, nekem mégis úgy
kellett tennem, mint akinek nem fáj. Nevelő szüleim megértőek voltak addig, amíg
nem kezdtem el sírni. Mindig azt mondták, hogy ez úgysem hozza vissza anyám. Én
ezzel tisztában voltam, de akkor is fájt. A tudat, hogy anya nincs többé… Ennél
kevés fájdalmasabb dolog létezik.
Épp az egyik üzletben nézelődtünk – pontosabban Ők
nézelődtek -, amikor megszólalt az ismerős dallam. A szemeim elkerekedtek és a
rádió felé fordultam. Anya hangja volt. Anya egyik dala szólt benne. Szaporán
kezdtem venni a levegőt és odaszaladva kikapcsoltam. Mindenki rám nézett.
Reszkettem és könnyeztem, de nem sírtam. Már nem hallottam. Már nem volt baj.
Nevelőanyám mellém lépett és odébb húzott, hogy ne zavarhassak tovább senkit és
onnantól fogta a kezem. Mire a magnó újra bekapcsolásra került, szerencsére már
egy idegen szám ment benne.
Mivel nem találtuk meg, amit kerestünk, ezért egy
másik üzletbe mentünk. Mielőtt beléptünk volna, már meghallottam a zenét. Anya
száma… Megint kivert a víz és elhátráltam. Nem akartam bemenni. Nem akartam
hallani.
– Lilly-Rose? – fordult hátra nevelőanyám.
Én csak a fejem ingattam és az egyik padhoz léptem.
Nem akartam bemenni. Láttam, ahogy nevelő szüleim megindulnak felém, ám ekkor a
bevásárlóközpontban is felcsendült anya hangja… Szívek egy üvegben. Hangosan
megnyikkantam és befogtam a fülem. Reszketni kezdtem és nem kaptam levegőt. Ám
hiába ez az egész, ugyanis továbbra is tisztán hallottam a zenét.
Nem is vettem észre mikor kezdtem szaladni. Minél
hamarabb ki akartam jutni. Nem akartam hallani. Nem… Egy elektronikai bolt
előtt szaladtam el, ahol a TV-ken anya videóklippjei és koncertjei mentek.
Ekkor már egy picit sikoltottam is és azonnal egy másik irányt kerestem. Évekig
nem érdekelte Őket az anyám, akkor hirtelen miért lett számukra olyan érdekes?!
Miért?
Amikor kiszaladtam a parkolóba, egyfajta megnyugvás
töltött el. Megszabadultam a hangoktól. Nem hallottam… Legalábbis egy rövidebb
időre. Odakint egy kocsiban anyám számait hallgatták lehúzott ablak mellett.
Nem messze két lány sétált el, szintén hangosan édesanyám számát hallgatva.
Valahol arról beszéltek, hogy milyen kár, hogy meghalt… És láttam egy nőt, aki
olyan volt mint anya. A füleimre tapasztottam a kezem és próbáltam kizárni
mindent. De ismét elém került anya arca… A lélegeztető maszk, a szívmonitor
hangja, a klórszag… Anya haldoklik, én ott állok és anya meghalt…
Nem bírtam tovább…
– Kapcsolják ki! Elég! – sikoltottam fel, mire
mindenki rám nézett.
De a hangok nem szűntek meg és én sírva térdre
rogytam. Fájt. Minden. A levegővétel, a szívdobbanás, a létezésem… Egyszerűen
csak az anyukámat akartam. Éreztem nevelő szüleim ölelését, de nem tudtam mit
reagálni rá.
Néhány nap múlva, újra az árvaházban találtam magam…
*Visszaemlékezés
vége*
A hangos tapsolás hozott vissza a valóságba. Deborah
végzet, én következtem. A szívem a torkomban kezdett dobogni és remegni
kezdtem. Nem éreztem úgy, hogy kitudnék állni a színpadra. Nem éreztem úgy,
hogy ezzel a dallal nyerhetek. Könnybe lábadt a szemem. Úgy éreztem, hogy nincs
több esélyem. Elbuktam és vége…
Amikor a sátán megjelent előttem, akkor megállt és
gúnyosan mosolygott rám. Nem kellett semmit mondania, hogy tudjam, biztos
benne, hogy nyert. A tekintetéből láttam, hogy nevet. Hogy azt sugallja: „Igen,
megnyertem”. Ezután megvillogtatta hófehér mosolyát, majd tovább állt. Ment
pihenni.
Ökölbe szorultak a kezeim és dühösen néztem utána.
Nem bírtam volna elviselni a tudatot, ha Ő nyer édesanyám dalával. Nem… Anya
egy jó ember volt. Anya dalai tökéletesek, és nem engedhettem, hogy ez a ribanc
bemocskolja a nevét. Kicsit megtöröltem a szemeim, és szerencsére nem kentem el
a sminkem. Ezután mély levegőt vettem, majd a színpadra léptem. Hallottam a
tapsokat, hallottam a nevem kántálását, de nem tudtam rá figyelni. Egyszerűen
túl dühös voltam. Szerintem látszott is rajtam, mert sokan döbbenten
pillantottak rám.
Amikor a színpad közepére értem, láttam, hogy
Spencer és a másik két zsűritag nagyon figyel. Őszintén, legszívesebben a
fekete hajú köcsögnek hajítottam volna a mikrofonom. De nem tettem. Inkább
lehunytam a szemem és biccentettem. A fények elhalványultak, és már csak a
színpadon voltak. Már csak engem láttak az emberek. Picit mélyebb levegőt
vettem, majd szám elé emeltem a mikrofont. Ekkor elindult a zene, és én azt
tettem, amihez a legjobban értettem: énekeltem, azért, hogy győzzek.
Gyere, fogd meg a kezem,
Szeretném érezni az életet.
Nem tudom biztosan,
Hogy értem-e a
rám osztott szerepet.
Ülök és Istenhez beszélek,
Ő meg csak nevet a terveimen.
Elmém olyan nyelvet beszél,
Melyet magam sem
értek.
Egyszerűen érezni akarom az igaz szeretetet,
Érezni az otthont, melyben élek.
Mert érzem,
ahogy elpazarolom az életem.
Nem akarok meghalni,
De az életért sem rajongok.
Mielőtt még beleszeretnék valakibe,
Már azt
tervezem, hogy elhagyom.
Halálra rémisztem saját magam,
Ezért menekülök állandóan.
Még meg sem érkezem,
De már a
távozást tervezem.
Egyszerűen érezni akarom az igaz szeretetet,
Érezni az otthont, melyben élek.
Érzem, ahogy
elpazarolom az életem.
És éreznem kell az igaz szeretetet,
És egy örökké tartó életet,
Ezzel nem tudnék
betelni…
Egyszerűen érezni akarom az igaz szeretetet,
Érezni az otthont, melyben élek.
Érzem, ahogy
elpazarolom az életem.
És éreznem kell az igaz szeretetet,
És egy örökké tartó életet.
Egy lyuk van a lelkemben,
Az arcomon is
láthatod, nagy helyet foglal el.
Gyere, fogd meg a kezem,
Szeretném érezni az életet.
Nem tudom biztosan,
Hogy értem-e a
rám osztott szerepet.
A dal végén egy picit meghajoltam, és bár vastapsot
kaptam, tudtam, hogy ez nem jelenti azt, hogy nyertem. Deborah már azzal nyert,
hogy megkapta anyám dalát. Nem tudtam magam beleélni abba, amit én kaptam,
tudom. Éreztem végig, hogy mindenki arra gondol, hogy ez nem az én stílusom. De
nem tehetek róla. Attól, hogy jól énekelek, még bizonyos dolgokba nem tudom
beleélni magam. Ez pedig egy olyan dal, amit nem is értek igazán.
Nem sokkal később Deborah is mellém csapódott és
vártuk az eredményhirdetést. Bár végig mosolyogtam, fájt. Szinte éreztem, hogy
esélyem sincs. Elrontottam. Elrontottam azzal, hogy ezt énekeltem. Deborah egy
sokkal többek által kedvelt dalt kapott. Néha pedig édes mindegy, hogy jobban
vagy rosszabbul énekli, a lényeg, hogy AZT a bizonyos dalt énekelte.
Az öt perc letelte után a műsorvezető a színpadra
lépett. Nagyot nyeltem és szinte imádkoztam, hogy az én nevem legyen a
borítékban. Nyerni akartam, de… De úgy éreztem nem fogok.
– Az eredmények pedig… - felbontotta a borítékot,
nekem pedig sírhatnékom lett. – Győzött a Stars from Nightmare!
Csak egy halkat sóhajtottam, de megtapsoltam
Deboráht. Elfogadtam a döntést. Ő jobban tetszett, Ő volt a jobb, Ő nyert.
Hiába volt egy utolsó senkiházi, az emberek ezt nem látták. Hiába volt egy
rettenetes ember, a hangja jó volt és a dalai is. És sajnos Ők csak ezt látták.
Nekem pedig meg kellett elégednem a második hellyel.
Amikor Deborah előre lépett és átvette a díjat, én
levonultam a színpadról. Nekem már nem volt ott keresni valóm. A taps
Deboráhnak szólt, az ajándékot Ő kapta meg, én meg nem akartam zavarni. Hiába
mondtam, hogy már nem akartam nyerni, a rudat, hogy Deborah egy olyan dallal
győzött, amit anyám írt, fájdalmasabbá tette a dolgot.
– Lilly-Rose! – ölelt át Mirsy. – Nagyon ügyes
voltál…
– Sokkal jobb voltál, mint Deborah – mosolygott rám
Ivelisse.
– De én… Én vesztettem… - motyogtam halkan.
– Rá se ránts! – jelent meg Yasmin. – A lényeg, hogy
jó voltál!
– Nekünk örök győztes leszel – mosolygott Jennalie.
Sóhajtottam egyet és átöleltem a lányokat. Jól estek
a szavaik. Nem sokkal később, amikor végig ment a műsor, kereszt szüleim is
megjelentek. Átöleltem Őket is és jól esett a közelségük. Hiába vigasztaltak,
hogy ügyes voltam, hogy anya most büszke rám, valahol csak szomorúbb lettem.
Elvégre valahol, anyám ellen vesztettem. Hisz ha Deborah nem kapja meg azt a
dalt… Kit akarok becsapni? Nem a dal volt az oka. Deborah ügyesebb volt. Én
pedig csak a dalra akarom kenni, ami… Ami anyámé és jó. Csak a féltékenység
beszél belőlem, mert az a kis…
– Nem volt rossz, deszka – jelent meg Castiel. – Én
már annak idején tudtam, hogy a közönségnek bot füle van, de nem gondoltam,
hogy ennyire.
A szemeim könnybe lábadtak és nem tudtam levenni a
tekintetem Castielről. Kit akarok becsapni? Ha a versenyt nem is, de mást már
megnyertem. Apám tud rólam, a világ tud rólam, a hangom ismerik, vannak
emberek, akik szeretnek, van egy hely, ahol lakhatom és… És van egy ember, aki
szerelmes belém.
Lábaim önálló életre keltek és fel sem fogtamtam,
hogy Castiel ölébe vetettem magam. Már csak akkor eszméltem fel, amikor az
erős, védelmező karokat magam körül éreztem. Az illata… A szívverése… A
melegség, ami áradt belőle… Megnyugtatott. Ott volt, élt és szeretett. És ennél
többet nem kívánhattam volna. Számomra ez a fiú, aki elfogad, és szeret, többet
jelentett minden díjnál.
S lássuk be, hiába nem volt mellettem az anyukám,
hiába győzött le a legnagyobb ellenségem, ez vajmi kevés volt ahhoz, hogy azt
mondhassam, borzalmas az életem. Hisz több embertől kaptam szeretetet, mint
utálatot…
XxXxX
Az ágyam végében ültem és a facebookot nézegettem.
Rengeteg gratuláló üzenetet kaptam, még olyanoktól is, akikkel már évek óta nem
tartottam a kapcsolatot. A Blue Lemonade-nak létrehozott facebook oldalon pedig
rengetegen fejezték ki sajnálatukat, hogy nem mi nyertünk. Sőt, még az egyik
fiú is gratulált, akivel egy árvaházban voltam. Olyan meglepő, hogy ilyenkor
mennyi ember fel tud bukkanni.
Erre a gondolatra felsóhajtottam és elvettem a
képet, amit az éjjeli szekrényemre tettem. Végigpillantottam rajta. Anya… Én…
Apa. Végigsimítottam az apukám arcán és kifújtam a levegőt. Mindenki
felbukkant… Csak Ő nem. Ezután kikapcsoltam a laptopom, majd letettem a képpel
együtt. Késő volt már, úgy éreztem, hogy ideje lefeküdni.
Miután lepakoltam, befeküdtem a meleg ágyamba és
mosolyogva végigsimítottam a már békésen bóbiskoló Castiel arcán. A kis vörös
átjött hozzánk „ünnepelni”, de a végén addig maradt, hogy már kereszt szüleim
nem engedték haza, nehogy baja legyen. Szóval a drága beköltözött a szobámba.
Annyi kitétel volt, hogy senki nem aludhat meztelenül. De hát ott még nem
tartottunk.
Mosolyogva temettem fejem a mellkasába és
beszippantottam megnyugtató illatát. Óvatosan átöleltem és szerintem elég
éberen aludt, ugyanis viszonozta a gesztust. Elmosolyodtam. Egyszerűen csak
annyira boldog voltam. A jelenléte olyan érzelmeket váltott ki belőlem,
amilyeneket korábban még nem éreztem. Talán ezt hívják szerelemnek?
Nos, én úgy hiszem, hogy igen. És azt is hiszem,
hogy nekem erre volt szükségem, hogy megnyugodjon a lelkem. Mi más bizonyítja
jobban, mint hogy évek óta először végre boldogan aludtam el…
Spencer Pov’s
A Blue Lemonade oldalát nézegettem és sóhajtottam
egyet. Sok emberrel egyet értettem. Lilian és bandája sokkal jobban teljesített,
mint a másik csaj. Szerintem a dal is közrejátszott a győzelmében, bár, hogy
őszinte legyek, pont azért adtam neki azt, mert azt hittem, hogy már nem olyan
híres, hogy rá szavazzanak. Ráadásul pont abban a városban nyert az a Lindsey
Murdok dal, ahol Rob Wills született…
Megcsíptem az orrnyergemet, majd a mellettem lévő
képre pillantottam. Lindsey… Én… Lilian. Boldog család lehettünk volna. Az
egész Lindsey hibája volt. El kellett volna fogadnia hogy nekem fontos az
állásom és… És végül is én basztam el, mert én léptem ki az ajtón, ahelyett,
hogy megbeszéltük volna. Lassan lehajtottam a laptopom tetejét és az ágyamhoz
léptem, hogy lefeküdjek.
Végig csak Lilianen járt az eszem. Az egyetlen
lányomon, akit ott hagytam… De ennem ellenére mégis vágytam az ölelésére és
arra, hogy apának hívjon. Évekig sikerült elnyomnom eme érzéseket, ekkor mégis
elő törtek. S még inkább erősítették bennem a tudatot: Meg kell szereznem a
lányom gyámságát.
Hoppá. :O De amikor ott van előtte akkor meg fapofás zsűritag. Az úgy jó. :'D
VálaszTörlésHát igen :D De érthető is. Hisz te hogy állnál 16 év után a lányod elé? :'D
TörlésWoooow,woooow és WOOOOOOOOOOOOOW!!!!!!
VálaszTörlésNagyon tetszik!!!
Nagyon szeretem ahogy írsz, légyszi ne hagyd abba! Még most is sokkos állapotban(jó értelemben) ülök az ágyamon és olvasom újra és újra ezt a részt. Ez de király! De Deborah és Spencer nálam is kiütötte a biztosítékot :D
Lehetne egy kérdésem? Persze nem muszály válaszolnod, de azt mondtad, hogy iskolába jársz, hanyadikos vagy?
Csak kíváncsiságból :D Mert baromi nagy a szókincsed, ami a mai fiataloknál nagyon ritka.
Szia!
TörlésKöszönöm szépen kedves szavaid, nagyon jól esnek :) Örülök, hogy sikerült ilyen reakciókat kiváltanom, rossz szokásom, hogy szeretek az olvasóim idegeivel játszadozni :D
Hát, most mit tagadjak le? :D Még iskolás vagyok, szakgimnáziumba járok és most vagyok 11. osztályos :D (alapesetben 12-es lennék, de nyelvi előkészítőn vagyok, így 5 éves képzés, ezért vagyok csak 11-es :D )
Köszönöm szépen, örülök hogy tetszik szókincsem, de azért az enyém semmi a lektoroméhoz képest :D De hát, igyekszik az ember :)
Wooooow, nem is gondoltam! :O
TörlésUgye soha de soha nem hagyod abba az írást? Én mindenesetre támogatlak ;)
Szia :) Nagyon tetszik a történet és a benne lévő csavarok is.Az is tetszik például,hogy a főszereplőt csak most hoztad össze Castiellel.Szerintem remekül írsz és már alíg várom, hogy olvashassam a következő fejezetet mert jól halad a cselekmény szál.
VálaszTörlésSzia!
TörlésKöszönöm szépen, aranyos vagy :) Örülök, hogy tetszik a történet és minden érdekesség benne :) Sietek az új résszel :)
Mikor kerül fel a következő rész?:)
VálaszTörlés